Névtelen nyilatkozók az arctalan emberek országában
Aki a magyar sajtót olvassa, arctalan emberek országában érzi magát. Itt nincs gulág, nincs kínvallatás, mégis mindenki fél, épp úgy mint a berlini fal leomlása előtt. Olyan ország ez, ahol senki nem akarja a nevét nyomtatásban látni – mutat rá Névtelenségre kárhoztatott magyar ellenzék című írásában Florence La Bruyere. A francia baloldali Libération tudósítója a félelem által uralt közhangulatról készített pillanatfelvételt.
A tudósító az Index internetes portál januári riportját hozza példának, amely leírja, micsoda káosz alakult ki a közoktatásban, amióta, január 1-jével 2670 általános- és középiskola az önkormányzatoktól állami fenntartásba került vissza: „Már nincs saját költségvetésünk, még kisebb napi kiadásainkat sem tudjuk kifizetni, az igazgató egyetlen döntést sem hozhat meg”. De ki mondja ezt? Egy név nélkül nyilatkozó tanár. „A mi iskolánknak nincs hivatalos státusza, következésképpen nem létezik: iktatni sem tudják a hivatalos leveleket”, panaszolja egy másik névtelen nyilatkozó. A harmadik, nevét ő sem közli, azt kritizálja, hogy probléma esetén ezentúl egy újonnan létrehozott intézménynek kell levelet írni, az majd egy másik szervezetnek, a KIK-nek továbbítja, arról pedig senki nem tudhatja, mikor ad majd választ.
Akár gimnáziumigazgató, akár tanár, akár szülő, senki nem hajlandó névvel nyilatkozni. A cikk megjelenését követő napon az Index újságírója több mint 120 e-mailt kapott tanároktól, igazgatóktól, mind azt írta, ragaszkodik a névtelenséghez. „Csak a paranoidok élhetik túl” – írta egyikük. Szerinte csak azoknak sikerül megtartani az állásukat. Ugyanezen a napon a kormányzat azt „tanácsolta” az iskolaigazgatóknak, ne tegyenek nyilvános nyilatkozatokat.
Hasonló a helyzet a tüntetéseken is, kevesen vállalják nyilvánosan a véleményüket. „Tudja, ez egy diktatúra. Ha beszélek, lehet, hogy megtorolják rajtam vagy az intézményen, ahol dolgozom„ – jelentette ki a február 11-i demonstráción ”X” Gábor egyetemi tanársegéd.
Magasabb körökben sem tapasztalható nagyobb bátorság. Az újságcikkekben sűrűn fordulnak elő „hatalomhoz közel álló” források, vagy „neve elhallgatását kérő” tanácsadók, esetleg „magas beosztású, Orbán Viktor köréhez tartozó” személyek. A lényeg, hogy a jólértesültség benyomását keltsék.
A közmédia pedig, amely számos lappal és egy tévécsatornával egyetemben teljes egészében a kormánypárt ellenőrzése alatt áll, nem több, mint puszta eszköz, amely csak a jó híreket közvetíti, ugyanúgy, mint a kommunizmus korszakában. Amikor a hírportálok nyitólapján a Magyarországot sújtó méretes recesszió volt a vezető téma, a köztévé a balatoni algák megritkulásának problémájával indította híradóját.
A Libération tudósítója Polyák Gábor médiaszakértő megállapításával zárja cikkét: "Mostanában olyan hírműsorok vannak, amelyekben nincsenek információk.”
