Nemzeti érdek és külpolitika
Gyakran elhangzik olyan vélemény, hogy hazánkban az emberek nagy részét nem érdekli a külpolitika. Ebben nyilván van igazság. Ám azt nem mondhatjuk, hogy nem is érinti. Érinti bizony azokat is, akiket nem érdekel. Magyarország földrajzi elhelyezkedése, mérete és más adottságai miatt életünkre meghatározó befolyást gyakorol, hogy milyen a nemzetközi megítélésünk és kapcsolatrendszerünk.
Magyarországon a hatvanas évek vége felé kezdtek kibontakozni óvatos reformok. Először a gazdaságirányításban, később a kulturális életben és más területeken is. A nyolcvanas évek elejétől az addig teljes mértékben a szovjet irányvonalat követő külpolitikában is elkezdődött bizonyos változás. Miközben Magyarország a Varsói Szerződés és a KGST tagja volt, a Kelet és a Nyugat közötti enyhülést kihasználva, majd ehhez hozzá is járulva egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki a nyugati demokráciákkal. Az akkori magyar vezetés természetesen nem hirdethetett „nyugati nyitást”, de a gyakorlatban ezt tette. Ennek nyilvánvaló kockázatát mérsékelte, hogy 1982 és 85 között Moszkvában három szovjet pártfőtitkárt is eltemettek, így a Kreml figyelme sokkal inkább az utódlásra összpontosított, mint Magyarország külpolitikai lépéseire. 1985 áprilisától pedig Mihail Gorbacsov volt a Szovjetunió első embere, aki már egy más gondolkodásmódot képviselt. A külpolitikai nyitási folyamat csúcspontját 1989 szeptemberében a magyar–osztrák határ megnyitása, a több mint hatvanezer NDK-ból jött menekült kiengedése és ennek nyomán a berlini fal leomlása, majd a két Németország egyesülése jelentette.
A rendszerváltást követő években bebizonyosodott, hogy a korábbi „nyugati nyitás” valóban a nemzeti érdekeinket szolgálta. Ez tette ugyanis lehetővé, hogy hazánk az egykori szovjet blokk országai közül a legelsők között került be az Európa Tanácsba, az OECD-be, a NATO-ba és az Európai Unióba. A Horn-, majd a Medgyessy-kormány külügyminisztereként tapasztalhattam, hogy az európai közösségben már a csatlakozásunk előtt a belső körhöz, az integráció mélyítését és bővítését leginkább támogató tagállamokhoz soroltak bennünket.
A Horn-, a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok külpolitikája idehaza és a világban is mindenki számára egyértelmű és kiszámítható volt. A Horn-kormány rendezte alapszerződésben viszonyunkat Szlovákiával és Romániával, majd folytatta le a csatlakozási tárgyalásokat a NATO-val. Ugyancsak a Horn-kormány kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval, amelyeket azután a Medgyessy-kormány zárt le. A Horn-kormány állította helyre a kapcsolatokat Oroszországgal, és a Medgyessy-kormány nyitott Kína felé. A Gyurcsány- és a Bajnai-kormány külpolitikája is teljes mértékben összhangban volt az euroatlanti közösség értékrendjével, szövetségeseink, barátaink és gazdasági partnereink támogatásával szolgálta nemzeti érdekeinket.
Ma már mindez csak távoli emlék. Orbán Viktor a 2010 tavaszi választások előtt kijelentette, hogy célja a „centrális politikai erőtér” megteremtése. Ennek lényege, hogy a Fidesz mint erős kormányzó párt úgymond felesleges viták nélkül tudjon dönteni minden fontos kérdésben. A választásra jogosultak csupán egyharmadának szavazatával, a leadott szavazatok alig több mint a felével megszerzett kétharmados parlamenti többség segítségével Orbán Viktor lebontotta a demokrácia alapját jelentő fékek és ellensúlyok rendszerét, lényegében felszámolta a pluralizmust, azaz pusztán díszletté tette a többpártrendszert. A Fidesz–KDNP parlamenti többsége korlátozta a demokrácia szempontjából fontos valamennyi intézmény és tisztség függetlenségét.
Mindez magában hordta Magyarország eltávolodását szövetségi rendszerünktől, a feszültséget Magyarország és az euroatlanti közösség, mindenekelőtt hazánk és az Európai Unió között.
A korlátlan egyszemélyi hatalom megteremtésére irányuló szándéka gyökeresen átalakította Orbán Viktor világlátását. Alig pár hónappal a 2010 tavaszi kormányváltás után a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén kijelentette, hogy „a Nyugat hanyatlik, kialudt a fáklyája, Keletről fúj a szél”. A következő nyáron Oroszországot már szövetségesként említette. A demokrácia és a jogállam leépítését, az uniós értékrend, a normák és szabályok megszegését az Európai Unió természetesen nem hagyta szó nélkül. Egymást követték a vizsgálatok, a kötelezettségszegési eljárások. A jobboldali többségű Európai Parlament többször is elmarasztalta Orbán Viktort és rendszerét. Ezekre a kritikákra a kormányfő ellentámadással, durva sértegetéssel reagált. Tagadta a megállapítások jogosságát, beavatkozással, sőt gyarmatosítással vádolta az uniós intézményeket, és példátlan módon szabadságharcot hirdetett Brüsszel ellen.
Gyakran hangzik el az a vélemény, hogy az orbáni külpolitika fő veszélye a kiszámíthatatlanság. Szerintem a helyzet ennél rosszabb! Orbán Viktor külpolitikája nagyon is kiszámítható, egyeduralmi törekvéseiből, téves világképéből pontosan levezethető. Reális megítélését csak a naiv szemlélők esetében zavarja a kormányfő saját maga által „pávatáncnak” nevezett kettős beszéde, amit joggal nevezhetünk megtévesztésnek, hazudozásnak.
Az Orbán-kormány által szorgalmazott „keleti nyitás” logikusan következik abból, hogy számára – ahogy ezt a múlt nyáron tusványosi beszédében kifejtette – nem a nyugati liberális demokrácia, hanem az illiberális állam, Putyin Oroszországa, Erdogan Törökországa és Alijev Azerbajdzsánja jelenti a mintát. Az említett vezetők kétségtelenül kellemesebb tárgyalópartnerek számára, mint a demokratikus jogállamok vezetői, hiszen nem kell attól tartania, hogy szóvá teszik a demokrácia, a jogállam lebontását vagy a sajtószabadság korlátozását.
Orbán Viktor felfogását jellemzi az a kijelentése is, hogy „az értékalapú külpolitikát az okos országok találták ki a félnótások számára”. A csak érdekeken alapuló külpolitika híveként erőlteti a „keleti nyitást”, azt állítva, hogy az illiberális állam gazdaságpolitikája hatékonyabb, mint a liberális demokráciáé. Ezt egyébként a tények cáfolják, arról nem is beszélve, hogy mekkora különbség van a kétféle állam által nyújtott életkörülmények között.
Orbán Viktor tévedését bizonyítja Oroszország gazdasági helyzetének alakulása. Az olajárak drámai csökkenése jelentős bevételkiesést okozott Oroszországnak. További problémát jelentenek az ukrajnai beavatkozása miatti nyugati szankciók és a rubel értékének jelentős csökkenése. Orbán Viktor ehhez az Oroszországhoz kötötte Magyarország sorsát. Hiába figyelmeztették a kormányfőt a demokratikus ellenzéki pártok a titkolózással kísért orosz orientáció veszélyeire.
Nemzeti érdekeink szempontjából különösen aggasztóan alakul a magyar–amerikai viszony. 2012 nyarán a Budapestre látogató Hillary Clinton külügyminiszter asszony nem véletlenül hangsúlyozta nyomatékosan a fékek és ellensúlyok különleges szerepét a demokrácia érvényesülésében. A figyelmeztetést pár héttel később megerősítette a hivatalos külügyminiszteri jegyzék, amelynek átadására példátlan módon közel két hónapot kellett várnia az amerikai nagykövet asszonynak. Ez a durva udvariatlanság tovább rontotta Washingtonban a magyar kormányfő megítélését.
Míg korábban Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon is kapott meghívást hivatalos washingtoni látogatásra, ezt Orbán Viktor 2001 óta nem tudta elérni, és az újabb fejlemények után erre a jövőben sincs esélye. A demokratikus normákat lépten-nyomon megsértő orbáni belpolitikát 2010 óta folyamatosan kritikával illető amerikai vezetés nem titkolt rosszallással reagált Orbán Viktor és kormánya Putyin Oroszországához történő közeledésére. Rossz néven vették, hogy Orbán Viktor – bár az Európai Tanácsban megszavazta – nyilvánosan kritizálta az Oroszország elleni szankciókat. Ugyancsak szemrehányással illették az Ukrajnába történő magyar gázszállítások átmeneti felfüggesztését. Amerikai és nyugat-európai vezetők is szóvá teszik, hogy Orbán Viktor kormánya haszonélvezője a NATO-tagság nyújtotta biztonságnak, valamint az Európai Unió pénzügyi támogatásának, ugyanakkor nem tartja magára nézve kötelezőnek a szövetségesi hűséget. Lényegében ezt fejezte ki John McCain republikánus szenátor, korábbi elnökjelölt durva nyilatkozata is. Az is nyilvánvaló, hogy Orbán Viktor és kormánya amerikai megítélése szempontjából további súlyos károkat okoz az a hidegháborús szovjet propagandára emlékeztető szitokáradat, amelyet néhány vezető Fidesz-politikus és a kormánypárti média zúdít az Egyesült Államok vezetésére.
Valószínűleg igaza van Orbán Viktornak és azoknak a politikus társainak, akik szerint az amerikai kitiltási ügy mögött a magyar külpolitikában felerősödött orosz orientáció az igazi ok, a korrupció csak „fedőtörténet”. Ám ez nem kisebbíti, hanem éppen növeli az orbáni politika felelősségét Magyarország elszigetelődéséért.
Bízom abban, hogy a magyar választók egyre nagyobb része megérti, az Orbán-kormány külpolitikája nem kevésbé káros, mint belpolitikája. Ráadásul a kettő szorosan össze is függ. Orbán Viktor korlátokat nem tűrő hatalmi ambíciói nemcsak a nemzet, az ország, az emberek nagy többségének érdekeit szolgáló kormányzásra teszik őt alkalmatlanná, de arra is, hogy biztosítsa hazánk harmonikus beilleszkedését az euroatlanti közösségbe. Személye és politikája akadálya annak, hogy boldogulásunkat szövetségeseink, barátaink és partnereink segítsék, támogassák. Magyarország, a nemzet érdekei ezért teszik elkerülhetetlenné Orbán Viktor és antidemokratikus rendszere mielőbbi távozását.
Orbán Viktor távozása és a velejéig hamis, pusztán a Fidesz vezérének egyszemélyi hatalmát biztosító Nemzeti Együttműködés Rendszerének megszűnése csak a szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a magyar külpolitika ismét eredményesen szolgálja a nemzeti érdekeket.
Újra kell teremteni a nemzeti konszenzust, amely támogatja a demokratikus és jogállami értékrenddel összhangban lévő külpolitikát, visszaszerzi szövetségeseink, barátaink és partnereink bizalmát, támogatását.
a szerző
az MSZP külügyi kabinetjének vezetője,
korábbi külügyminiszter
