19:00 - 20:00

Maflás

Csernus Imre műsora

Nem az édesanyám ruháit küldték haza a kórházból

Az elmúlt hónapokban családok tízezrei veszítették el hozzátartozóikat, szeretteiket. A rendszerben az elhunytak sokszor csak „számok és adatok”, a hátrahagyottak szívében azonban anyák, apák, nagyszülők, gyerekek, rokonok és barátok. A 168 Óra legfrissebb számát ajánljuk, amiben a gyász és a halál témáját jártuk körül.

2021. május 13., 11:02

Szerző:

Folyton frissülő adat a kormányzati tájékoztató oldalon, hogy az adott napig hány, „többségében idős, krónikus beteg halt meg”. Csakhogy a számok mögött ott van sokak hozzátartozója, többek között Andrea édesanyja, Judit is, aki 79 éves volt. Az asszony a 168 Óra csütörtökön megjelent számában meséli el, milyen megpróbáltatáson mentek keresztül, miután édesanyja elkapta a koronavírust. Vigyáztak, minden szabályt betartottak, a betegség azonban így sem kerülte el őket. Andrea azt mondja, édesanyját már korábban beoltották - a kínai vakcinát kapta -, a szervezetében mégsem volt elég antitest, hogy legyőzze a kórt. 

Judit egy hét alatt ment el, hatalmas űrt hagyva maga után lánya, unokái, dédunokái és barátai szívében. „El sem búcsúzhattam, nem tudom, mikor leszek képes elengedni ezt a fájdalmat” - mesélte Andrea, aki édesanyja halála után hosszú hetekig képtelen volt felmenni a lakására. Túlságosan fájó volt számára azt látni, hogy Judit mindent úgy hagyott otthon, mintha bármelyik pillanatban hazaérhetne.

FIZESSEN ELŐ A NYOMTATOTT 168 ÓRA HETILAPRA ITT!

„De már sosem fog belépni az ajtón. A lányom felvitte a lakására azt a két zsák ruhát, amit a kórház kiadott, ehhez sem nyúltam sokáig. A napokban azonban erőt vettem magamon, épp a közelben volt dolgom, hát felmentem. Elpakoltam, elmosogattam, beágyaztam, de előtte kicsit befeküdtem az ágyába, érezni akartam az illatát, a közelségét. Sokáig csak sírtam. A zsákokat folyamatosan kerülgettem, egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy kinyissam. Kicsivel később mégis belenéztem. Egy világ omlott össze bennem, amikor szembesültem a valósággal: nem az édesanyám ruháit küldték haza a kórházból. Minden erő kiment a lábamból, le kellett ülnöm, és aztán megint csak zokogtam, zokogtam tovább.”

Amikor újból összeszedte az erejét, nekilátott a zsákban talált holmik szortírozásának. „Az anyukám ruháit is megtaláltam végül, de nem mindet. A zsákban volt még negyvenes papucs, holott anyu lába 38-as volt, több számmal szűkebb hosszított kabát, tisztálkodási eszközök, komplett sporttáskányi ruha és egyéb dolog. Csupa olyan, ami nem anyué volt, és volt olyan is, amiről tudtam, hogy ott kellene lennie, de azt biztos más kapta meg. Pokoli fájdalom volt azt a zsákot felszámolni.” 

Andrea végül úgy döntött, nem megy vissza a kórházba. A ruhákat, amik nem az édesanyjáé voltak, egy hajléktalanoknak kihelyezett gyűjtőbe tette. „Nem volt energiám veszekedni. Hetek óta egyébként is rengeteget leveleztem a kórházzal, hogy adják ki édesanyám látleleteit és vizsgálati papírjait, nem volt már lelki erőm még ezzel is újabb köröket futni. Egyszerűen azt érzem, hogy mindenki, aki most ment el, méltatlanul ment el. Tudom, hogy kevés a dolgozó és mérhetetlen nagy a teher, de nekem az anyukám emlékébe tiportak bele.”