Nem akarok belenyugodni!
Tisztelt Mester Ákos! Életemben még nem írtam olvasói levelet a 168 Órának, de most tollat ragadtam, mert minden szavával egyetértek Gyalázat című írásának.
Igaz, huszonévesként még nem igazán voltam hallgatója a Kossuth rádió Ön által szerkesztett, szombat délutáni közéleti műsorának, de már akkor is szíven ütött a 129 rádiós elbocsátása. Méltatlannak és igazságtalannak tartottam 1994-ben is a legjobbak eltávolítását.
Egyetértek Önnel abban is, hogy itt az ideje a tiltakozásnak, az ellenszegülésnek. Igen, de kivel?
Mesterházy Attila még tavaly, a választási vereség után, „kemény ellenzéki szerepet” ígért. Hol van a keménység, hol az ellenzékiség? Mert én a városomban azt látom, hogy mintha nem is lenne baloldal.
Miért van az, hogy vidéken sehol sem dolgozik az MSZP – a párt mostani vezetőinek nagyon is megfelel az ellenzéki szerep, a status quo fenntartása. Nem rossz állás az övék: munka nincs, felelősség nincs, a fizetés mégis jön, dehogy okoznak ők változást! Hogy lehet az, hogy az októberi önkormányzati választás után a mi városunkban az MSZP-vezetőség még vezetőségi ülést sem tartott január közepéig, s azóta sem egyet sem, pedig a nyár derekán túl vagyunk. Szomorú és felháborító, hogy nem érdekli őket tagságuk véleménye, sem a közmédiából kiszivárgott jajszava, sem a magánnyugdíjak elleni gaztett, de még a sztrájktörvénnyel ellehetetlenített millióknak a sorsa sem.
Már értem, mit jelent Orbán Viktor jelmondata: „Merjünk nagyot álmodni!” Maguknak. Mert ez csak róluk szól. Arról a szűk elitről, a rokonaikról, akikkel a jól fizető, fontos állásokat betöltik. Nekünk kilencmilliónak „csak” annyi a dolgunk, hogy befogjuk a szánkat, ne lázadjunk, dolgozzunk fillérekért, és viseljük el a hatalmaskodásukat.
Én nem akarok, nem szeretnék ebbe belenyugodni!
Ön nincs egyedül tiltakozásával, Főszerkesztő Úr! Ketten már vagyunk.
Tisztelettel:
Dr. Fellermann-né Kóti Marianna
Debrecen
