Nem ajándék a borsodi élet
Jól bírja az Ignis a borsodi utat. A hepehupás köveset meg a sárosat is. Az anyósülésen ülök, krikszkrakszot ír a toll az ölemben a papíron. Málna majdnem feldöntött, amikor beszálltam a kocsiba. Edelény kutyája úgy iramodott el mellettem, mintha üldöznék. A központban, az adventi jászolban alszik, egyszer elveszett, a kisváros kétségbeesetten kereste. A helységtábla után már csak reménytelen kockaházak között megyünk, festett autógumik állnak díszként a kerítések előtt. Ahogy haladunk kifelé a városokból, úgy fogy az emberek pénze. Ezt Komjáthi Imre mondja, ő vezeti a kocsit. Öreg szaki, lassan ötven, lentről küzdötte fel magát, lakatosként kezdte, most a munkáshierarchia csúcsán jár, irányítástechnikai kezelő a BorsodChem vegyiüzemében.
Úton-útfélen biciklisek cikáznak előttünk. Felér egy lottóötössel, ha épen, egészségesen hazaérnek. Némelyiküket elkapja a rendőr, és az a legkevesebb, hogy nincs meg minden a vázon. Pedig Komjáthiék a pesti romkocsmákban gyűjtöttek nekik használt lámpát meg csengőt. A távolban csinos piros vonat fut a dombon a Bódva fölött. Festői a kép, de inkább a turistáknak. Az ittenieknek semmi sem idilli, nem „ajándék az élet”. Még akkor sem, ha a szendrőládi boltoslány ezt a szöveget varratta a karjára. Ha kérdezzük, komolyan gondolta-e, azt mondja unottan rágózva, hogy találónak érezte. A cigánysoron áll a polgármester boltja, a lány ott dolgozik. Zsúfolt az üzlet, délelőtt van, nincs más szórakozás, ez a hírosztó hely. Itt többnyire a kenyér, a bor fogy, de leginkább az idő. A húsra nincs pénz. A telepiek szerint az uzsorás hetven százalék kamatra adna, de annyit lehetetlen visszaadni. Ha hitelbe vásárolnak valamelyik boltban, akkor tízezres számlára tizenhármat kell később fizetni. Ha kérdezem, melyikben, lesütik a szemüket.
Sokan az utca végi közkútra járnak vízért. A hideg miatt betekerték fóliával, nehogy kifagyjon, mert az ittenieknek az katasztrófa lenne. Ajándék az élet? Nem sokan osztják ezt errefelé. Csemer Géza sem, aki még nincs ötven, de már rokkantnyugdíjas. Az építőiparban dolgozott kétkezi munkásként. Azt mondja, nyolcan élnek 170 ezer forintból. Fiai közmunkások, abból van pénzük, meg a nyugdíjból. A kapuban beszélgetünk. Az ajtó előtt a két meglett fiú támaszkodik a korlátnak. Bagóznak. Napi nyolcezer kéne, mondja Csemer, abból meg tudnának élni ennyien. Panaszkodik, hogy kevés a fa, az erdészet meg hagyja megrohadni, nem adja oda a rászorulóknak.
Mondják, emberből sok van errefelé, de a munkaerő kevés. Van föld, de nincs földműves. Munkahely alig akad, sok a tanulatlan, a statisztikák szerint a borsodi iskolázottság szintje elmarad az országos átlagtól. Sokaknak az ital, a gyógyszer meg a csavarlazítós füstölnivaló ad semmi kis boldogságot. Csemerék szerint inkább érdemes háztól venni a bort, mert az legalább nem hígított, és minimum öt fokkal erősebb a boltinál. Jobban üt. Elhúz mellettünk egy fekete Volkswagen. Hiányzik az egyik rendszámtáblája, nem telepi nő vezeti. Vajon mi dolga van erre? Utánafordulnak a sóvárgó lézengők.
A mélyszegénységben élők nem mennek el innen, de a fiatalok, ha tudnak, elmenekülnek a kilátástalanság elől. A statisztikák szerint a nyolcvanas évek óta folyamatosan csökken a népesség a megyében.
Míg a nyugati Győr lakosainak száma növekszik, addig a miskolciak az elmúlt években 23 ezerrel lettek kevesebben. Komjáthi Imre azt mondja, ha szegénységről beszélünk, sokan a mélyszegénységben élőkre gondolnak. Pedig sokkal többen vannak azok, akik örülnek annak, ha havonta egyszer-kétszer kerül hús az asztalukra. Ők azok, akiknek, ha váratlan helyzetbe kerülnek, összeomlik az életük. Persze nem az a katasztrófa, ha elromlik a mosógépük, magyarázza, mert az nincs nekik. Hanem amikor a szél vagy a jég elveri a tetőjüket. Mert biztosításuk sincs, hogy kijavíttassák.
Visszaautózunk Edelénybe. Itt az a Molnár Oszkár polgármester az úr, aki csaknem tíz éve még fideszesként azt mondta, a terhes roma nők gumikalapáccsal ütik a hasukat, hogy nyomorék gyerekük szülessen, és a még több családi pótlék reményében olyan gyógyszereket szednek, amivel károsítják gyermekük agyát. Persze nem volt igaz az egész, botrány lett az ügyből, a következő országgyűlési választásokon már nem őt, hanem Daher Pierre-t, a helyi kórház libanoni származású igazgatóját indította a Fidesz. Molnár függetlenként mégis ringbe szállt, emiatt automatikusan megszűnt a párttagsága. A jobbikos jelölt visszalépett a javára, így, ahogy a helyiek nevezik, Oszi simán győzött. (Mivel a jogszabályok miatt nem lehet egyszerre parlamenti képviselő és polgármester, később Molnárnak egyik posztjáról le kellett mondania, és az utóbbit választotta.) A kormánypárt helyben végletesen megosztott lett az ügy miatt, a tagok több mint fele kilépett. A párt választmánya erre feloszlatta az edelényi alapszervezetet. Az önkormányzatban béke van, mondja Komjáthi. A választásokon minden helyi képviselő függetlenként indult, így nem kötik őket a pártok háborús szabályai.
Errefelé amúgy is gyakoriak a konfliktusok. Sokan nem nézik jó szemmel, ha a segélyosztás idején a falvakból beáramlik a tömeg a környék egyetlen Penny Marketjébe. Pedig mit tehetnének mást, élniük kell. Vagy ha a mélyszegénységben élők megjelennek az orvosi rendelőkben. Életkörülményeik miatt betegeskednek sokan. Hiába az érvek, könnyebb a rasszizmus útja.
Az edelényi cigánysoron, az ikerházak között busafejű kutyák szagolgatnak, köves az út, de az udvarokból kidől a vizes föld. Itt nem lehet tudni, szarba vagy sárba lép az ember, mondja Komjáth Imre. Sok háznál udvari budi sincs, nemhogy fürdőszoba. Mosakodni ott a lavór. Harmincan laknak az egyik udvarban. Szabina jön ki a kapuba, riadt a tekintete. Ő huszonnyolc, karján Melody kétévesforma. Megnyugszik a nő, amikor megmondjuk, kik vagyunk. Itt az idegen csak a hivataltól jöhet. Az meg az álmoskönyvek szerint sem jelenthet jót.
Férje most nincs itthon, közmunkás, 93 ezerből élnek a négy gyerekkel. Behív, meleg a szoba. Panaszkodik, huszonnyolcezer a fa köbmétere, ami két hétre elég. Komjáthi megfogja az egyik fahasábot. Vizes. Mosolyog a lányra, az vissza rá. Mindannyian tudjuk, honnan a tüzelő. Tegnap sokat esett. De legalább van fűtenivaló, mert ha autógumi meg szemét kerül a kályhába, az tönkreteszi a tüdőt.
Fekete a víz a zöld lavórban. Ruhák száradnak a rózsaszín fal mellett. Szabina nemrég mosott. A sparhelten piros zománcos edény. A szoba közepén egyetlen nagy ágy áll, együtt alszik gyerek, felnőtt, alattuk egy zsák krumpli, az ebéd ígérete. A mennyezeti lyukon, akár egy elvakart seben át, kilátszanak a tető szálkás csontjai. Gázpalack áll a sarokban a felszakadt műanyag padlón. Üres. Nincs pénz cserepalackra, az önkormányzat meg nem ad, panaszkodik a lány anyósa. Tésztát esznek, vagy krumplit, itt ez a menü. Máshol cukros zsíros kenyeret nyomnak a gyerekek kezébe. Ahol nincs zsír, ott olcsó étolajba mártják a kenyeret, és arra szórják a cukrot. Az iskolában, óvodában rendszeresen kapnak enni, de a nyári szünetben már nem jut mindig az asztalra. Az alsósok szerencsésebbek, kapnak tízórait, uzsonnát, de a felsősöknek csak ebéd jut, sokuknak ez az egyedüli étkezés.
Körülöttünk ugrálnak a gyerekek. Könnyen vannak öltözve, mégsem dideregnek. Miért nincsenek az óvodában vagy az iskolában, kérdezem. Szabina szabódva magához húzza az egyiket: beteg szegény! Mi a baja? A tüdején hólyagok vannak, vagy mik, de már így született, mondja. És a másik? A nő zavarba jön, elneveti magát: itthon akart maradni a testvérével. Pedig a finkei városrész óvodájában próbálják a szülőket rávenni, hogy minden reggel hozzák el a gyerekeiket. Ha nincs ott valamelyikük, üzennek, hogy így elúszik a családi pótlék. Legutóbb az segített, hogy az óvoda a jegyzőhöz fordult, másnap Fanni már a többi gyerek között volt.
Komjáthi Imre szervezete, a Munkát, Kenyeret, Tisztességes Béreket Egyesület nevében adományokat visz az óvodába. A zsákokban sapkák, ruhák, alsóneműk. Jól jön, mert a gyerekeknek nincs váltás ruhájuk. Vele tartunk. Örülnek az óvónők az adománynak, legalább ki tudják vinni a gyerekeket az udvarra, mondják. A finkei óvodába a cigánysorról járnak a kicsik, 37-en. Sokuknak nincs meleg ruhájuk, így nem engedik ki őket a négy fal közül, nehogy megfázzanak.
Komjáthi szoci, volt elnökségi tag is, de nem lett pesti pártember, otthagyta a tisztségét, és megmaradt szókimondó szakinak Edelényben. Kilencen voltak testvérek. Széthullott a családja. Egyik húgáról csak annyit tudott, hogy Lyukóvölgyben lakik a férjével és négy gyerekkel. Amikor a nő megözvegyült, segítséget kért Komjáthitól. Ekkor derült csak ki, hogy egy háromszor három méteres lyukban, egy furnérházban lakik a kicsi gyerekeivel egy olyan telepen, ahol, ha fáznak az emberek, odabújnak a kutya mellé. A húga beteg lett, meghalt, ő megküzdött a hivatalokkal, és végül sikerült a koszos, elhanyagolt gyerekeket magához vennie. Büszkén mondja, hogy ma hat gyereke van, a legkisebb tízéves, a legnagyobb huszonöt. Kettő a vér szerinti, de a miénk mind, mosolyog. A gyerekek jó iskolákba járnak, sorolja, hova. Felesége, Beáta közben otthagyta a BorsodChemet, és most a szociális szférában dolgozik.
Kevin Brájen meg Ádám Dzsúlió – így hívják a két kisfiút, akiket elsőként megpillantunk a finkei óvodasarokban. Mögöttük Fanni, aki nem eszik semmit egész nap. Csak otthon. Ha éppen van mit. Sok gyerek szédelegve jön be az oviba. Volt, hogy egyikük együltében behabzsolt négy-öt lekváros kenyeret.
Én rosszul lettem volna, mondja Kaulics Gabriella óvónő. A gyerekek sok étellel itt találkoztak először. Fogalmuk sem volt arról, hogy mi az a gyümölcsleves. Meg kellett tanítani őket a kézmosásra, meg hogy ne kiabáljanak folyton. Aztán hazamentek szünetre, és amikor visszajöttek, a versekkel, mesékkel együtt törlődött minden, kezdhették az óvónők elölről. Persze a szülők, amit lehet, megtesznek értük, ha van pénz, elhalmozzák őket édességgel, ajándékokkal. Mi az, amit leginkább hiányolnak, de itt megkapnak, kérdezem. Az érintést és a csendes beszédet, mondja Gabriella és kollégája, Novákné Vágó Zsuzsa. Az óvónők mindent tudnak a cigánysor életéről, a gyerekek elmesélik, kivel mi történt, kihez ment ki a rendőr, ki veszett össze a másikkal.
Kevin Brájen csúnyán beszél olykor, de megígérte, többet nem fog. Először azt hitték róla, hogy nem túl okos, de aztán kiderült, az ingerszegény környezet miatt mutatta magát ilyennek. Ha tanítgatják, figyelnek rá, vág az esze. Az óvónők a családi pótlékkal együtt 200 ezer forint körül keresnek. Dolgoznak is érte keményen, de azt mondják, ők kevesek ahhoz, hogy a mélyszegénységben élőket segítsék. A családsegítő rendszert kellene felpörgetni szerintük. Több szakemberre lenne szükség, akik a szülőket is támogatják, akár a mindennapi életük tervezésébe is besegítenek. Ritók Nóra Igazgyöngy Alapítványa ezt teszi már régóta, innen kétszáz kilométerre.
Tóth Attila dolgozni volt, segédcukrász, délutánra fut be Edelénybe a busza. A cigánysoron vár minket, édesanyjánál lakik, így az óvoda után visszamegyünk hozzá. A kilencvenes években a cigány kisebbségi önkormányzatot vezette, aztán az edelényi tévében a roma műsort szerkesztette. Elvált, két gyereke van. Ő a Pro Lecsó, a kertbarát program oktató-intézője. Az önkormányzattól kaptak egy földet a cigánysor végén, a Pillangó Szabadfolyású Fejlesztések programtól pedig anyagi, szakmai segítséget, és most a helyi romák Edelényben vegyszermentes konyhakerti növényeket termesztenek. Bárki bekapcsolódhat a munkába. Mutatja az elszámolásokat, ki mennyi adományt, karalábét, mángoldot, cukkinit, hagymát kapott tőlük vagy vihetett haza a munkájáért. De adtak az önkormányzatnak is a terményekből, hogy feldolgozhassák a város konyháin. Szerveznek kosárfonó-tanfolyamokat, csináltak járdát, pályáznak, ahova csak tudnak. Sőt azt is sikerült elérniük, hogy a közösségi kertben végzett munkát beszámítsák a közmunkába.
Beülünk a szobába, tiszta minden, mint a patyolat, édesanyja hozza a kávét. De nem marad a férfiakkal, kimegy a konyhába az unoka mellé. Ő nemrég jött haza az óvodából, emlékszünk rá, csendes itthon is. Tóth Attila megmutatja a képeit, kétoldalú ragasztóval és cérnaszálakkal gobleinszerű képeket csinál. Az egyiken szarvas áll, a másikon Mikulás mosolyog, „csak” nyolc-tíz óra türelem kell hozzá. Hasznos elfoglaltság, szeretem csinálni, mondja. A közmunkát dicséri, mennyire értékes dolog. Meséli, amikor a szomszéd Csabiéknál a szél leverte a tetőt, a közmunkások helyrehozták.
De nem ennyit kellene a közmunkáért fizetni, veti közbe Komjáthi Imre, aki amúgy a Közmunkások Szakszervezetének alelnöke. De kétszázezret mégsem kaphatnak, érvel Tóth Attila. Ő havi 85-öt hoz haza segédcukrászként. Keményen dolgozik érte, mert nem ajándék itt az élet. Kéri, nézzük meg szervezetének Facebook-oldalát. Büszke. Van is mire. Megfogadjuk, aztán megköszönjük a kávét, beszállunk a kocsiba. Elhagyjuk a cigánysort, a kockaházakat, az udvarokból kidőlő sarat, Málna kutyát, a szédelgő bicikliseket, és felhajtunk az autópályára. Mögöttünk reménytelenül esteledik.
