Ne tessék itt cigányozni! – Iván Júlia: Nem szeretném elveszíteni a bennem lévő szenvedélyt
– Szóval elfáradt.
– Valóban mondtam ilyesmit, de azért az túlzás, hogy a magyar sajtó ebből valóságos drámát kreált.
– Hát nem lép ki a jogvédelemből?
– Erről szó sem volt. Tavaly januárban eleve meghatározott ideig, 2018 szeptemberéig vállaltam el az Amnesty magyarországi vezetését, amíg a korábbi igazgató, Jeney Orsolya vissza nem tér a szülési szabadságáról. Nincs itt semmi szenzáció, egyszerűen lejár a szerződésem, Orsolya pedig visszaveszi az Amnesty irányítását.
– Ettől ön még elfáradhatott.
– Persze hogy belefárad egy jogvédő, ha tizenegy éves működéséből nyolc esztendő Orbán Viktor Magyarországára esik. A jogvédők nem Soros-zsoldosok, nem katonák vagy gépek, óhatatlanul elfásulnak kissé, ha rendre olyan falakba ütköznek, amelyeknek létezésére semmilyen racionális magyarázat sincs. Rettenetesen fárasztó egy olyan térben mozogni, az érveinket az emberekhez eljuttatni, ahol kizárólag identitáson és érzelmeken alapuló politizálás folyik.
– Miért, korábban súlya volt az érveiknek?
– Abszolút. Érdemi szakmai munkát lehetett folytatni. Még a második Orbán-kabinet idején is voltak olyan kormányzati egyeztetések, ahol kikérték a civil jogvédő szervezetek tanácsát, sőt figyelembe is vették. A hivatalosan még jelenleg is érvényben lévő kormányzati migrációs stratégia megalkotásában is részt vettünk. Aztán a 2015-ös menekültválság szétzúzta ezeket a kereteket. Európai módra is lehetett volna kezelni a migráció ügyét, ehhez minden feltétel adott volt, Orbán azonban, kicsinyes politikai céljai miatt, nem ezt választotta. A jogvédőkből partner helyett ellenség lett.
– És ezt hogyan kezeli? Mármint hogy ellenség lett.
– Nem könnyű. Én például egyáltalán nem akarok politizálni, de a kormányzat megpuccsolta a jogvédelmet, behúzott minket a politikába. Mivel az ellenzék néma és béna, ott maradtunk védtelenül, és szakmai alapon próbálunk küzdeni egy politikai térben. Az a legnehezebb, hogy megőrizzem a higgadtságomat és a derűlátásomat, amikor úgy érzem, mintha a falnak beszélnék. Nem egyszerű szembesülni azzal, ahogy a kormánypárti politikusokról lepereg mindenféle racionalitás. Bár a másik oldalon nem tekintik ellenségnek a jogvédőket, azért az fáj, hogy az ellenzéki politikusok többsége mégiscsak beült a kormányzati hintába: fel sem merül bennük, hogy a határkerítés egy szimpla bűvésztrükk, amelynek kizárólag kommunikációs értéke van, miközben szakmai és jogi szempontból teljességgel elfogadhatatlan. Gyávák ahhoz, hogy ezt kimondják, kiálljanak egy népszerűtlen álláspont mellett.
Dr. Iván Júlia
jogász, jogvédő
1983-ban született Budapesten. 2001-ben érettségizett a budapesti Trefort gimnáziumban, majd az ELTE jogi karán szerzett diplomát 2006-ban, közben Erasmus-ösztöndíjjal fél évet tanult a párizsi Descartes egyetemen. Fél évig ügyvédjelöltként dolgozott, majd a Magyar Helsinki Bizottságnál helyezkedett el projektkoordinátorként. 2016-ban fél évig szabadúszó jogászként tevékenykedett, több nemzetközi alapítványnál is sikeresen pályázott kutatási projektekre. 2017 januárjától az Amnesty International Magyarország igazgatója. Kinevezése idén szeptember végén jár le. Párjával él együtt, aki vallástörténész-filozófus és informatikus.
– Ön meddig képes vállalni azt, hogy népszerűtlen? Pontosabban az, amit képvisel.
– Mivel abban hiszek, hogy leginkább az oktatással és a folyamatos ismeretterjesztéssel lehet formálni a társadalmi tudatot, ezért nem számolok gyors változással. Hosszú távon viszont tarthatatlan az orbáni modell egy csökkenő népességű, múltba révedő, bezárkózó, gazdaságilag kiszolgáltatott országban. Jelenleg nem számít nálunk szexinek és trendinek az a modern Európa-kép, amely a tudásra, a mobilitásra, az innovációra és a szolidaritásra épül, de ez nem lesz mindig így.
– Mi számít hosszú távnak?
– Lehet, hogy tíz év, vagy húsz. Esetleg harminc év. Ki tudja? Nagyon fontos, hogy higgyek a változásban, mert ez ad erőt a naponta érkező támadásokkal szemben. Néha persze megfordul a fejemben, hogy potenciális veszélynek vagyok kitéve, miután engem is bűnbakként kínálnak föl a magyar társadalom számára, és emiatt kormányzati trollok szitkozódó-gyalázkodó üzenetekkel árasztják el a közösségi médiás falaimat. Hidvéghi Balázs, Hollik István vagy Kovács Zoltán ugyan csak verbálisan támad rám, de felelősek lennének azért, ha az általuk felheccelt híveik közül bárki fizikailag is bántalmazna. Ilyen szerencsére még nem fordult elő. Mint ahogy az is szerencse, hogy a családom – amellett hogy persze aggódnak – mellettem állnak, és büszkék arra, amit csinálok.
– Az anyatejjel szívta magába a jogvédelmet?
– Klasszikus fővárosi középosztálybeli, de részben első generációs értelmiségi családba születtem, apukám orvos, édesanyám jogász, húgom bölcsész. Nyitottnak neveltek minket, testvéremmel kicsi korunktól azt hallottuk, hogy mindenki egyenlő, és az emberekhez való viszonyulásunkat mindig a személyes élményeinkre alapozzuk, soha ne az előítéletekre. Egy ideig benne volt a pakliban, hogy orvos leszek, de amikor kiderült, hogy ahhoz kémiából is kiemelkedőnek kell lenni, lekerült a napirendről. Azért az álmaimban olykor előjön, hogy milyen nagyszerű lenne orvosként dolgozni Afrikában, mint egy romantikus regény hősnője. Tulajdonképpen a jogvédelem lényege is az, hogy segítsünk a rászorulókon. Az ugyanis korán kiderült, hogy nagyon izgatnak az emberi jogok. Ami néni, a tornatanárom tudna is erről mesélni. Emlékszem, hogy amikor az egyik órán elsütött egy roma viccet, ami azért egy kicsit bántóra sikeredett, kikértem magamnak a dolgot, és szóltam, hogy ne tessék itt cigányozni. Már kamaszként is nagy volt a szám.
– És valóban képes előítéletek nélkül élni?
– Nem. Mindannyiunknak vannak előítéletei, magamban is folyamatos küzdelmet vívok ellenük. Semmi nem rombolja hatékonyabban a káros sztereotípiákat, mint a pozitív személyes tapasztalat. Emlékszem, amikor Párizsban jártam egyetemre, a külvárosban laktam, és először mentem haza metróval késő este, azt láttam, hogy a kocsiban én vagyok az egyetlen fehér, az egyetlen nő, körülöttem csupa színes bőrű férfi utazik. Megrémültem, mi lesz, ha valaki bántani fog. Persze senki nem bántott, sőt később megszokottá vált, hogy mindenki kedvesen köszönt. Idővel aztán már eszembe sem jutott a metrón, hogy félnem kellene. Párizsban egyébként sokkal kevesebb szexista beszólást kaptam az utcán, mint itt, Budapesten. Aztán hajlamos vagyok például arra, hogy külsődleges jelképek, szimbólumok vagy öltözködési stílus alapján ítéljek meg embereket. Ha úgy érzem, hogy egy tőlem gyökeresen eltérő gondolkodású, pártállású emberrel állok szemben, inkább hallgatok, nem fejtem ki az álláspontomat, hogy elkerüljem a fölösleges összetűzéseket.
– De hisz jogvédőként állandó konfrontáció az élete.
– Pont azért próbálom kerülni magánemberként, mert a munkámban bőven kijut nekem a konfliktusból.
– Az fel sem merült, hogy ügyvéd legyen?
– Valójában nem. Az egyetem első évében az egyik tanárom azt mondta nekem: magából kiváló jogász lesz, mert kellően talpraesett, elhivatott és nagy a szája. Ezt én úgy értelmeztem, hogy én lehetnék a következő ombudsman. Akkor Gönczöl Katalin volt ebben a pozícióban, és nagyon imponált a tevékenysége. Mire mondta a tanárom, hogy semmi akadálya, de ahhoz legalább húsz év szakmai tapasztalat kell. Úgyhogy: hajrá, Juli!
– Belenőtt a jogvédelembe?
– Lényegében igen. Mindig érdekelt a politika, a közélet. Már általános iskolásként azokat a híreket kerestem, hogy mi történik Gázában, Szomáliában vagy Afganisztánban. Középiskolásként az érdekelt, hogyan működik az Európai Unió vagy az ENSZ. Angolul is részben a CNN-ből tanultam meg, apukám direkt emiatt fizetett rá elő a kilencvenes évek elején. Na jó, meg az MTV miatt. Sorsszerű, hogy a jogi egyetemen az első évfolyamon az egyik legelső órám 2001. szeptember 11-én volt: a New York-i terrortámadás végképp a nemzetközi jog és az emberi jogok irányába terelt. Amikor az egyetem után rövid ideig ügyvédjelöltként dolgoztam, biztossá vált, hogy nem az lesz az én utam. Sajnos nem volt valami jó principálisom, így a szakma árnyoldalát is láttam, hogy a jogi munkánál fontosabb az ügyeskedés. Másrészt soha nem ambicionáltam, hogy sportautóval járjak vagy elegáns ruháim legyenek.
– Akkor elégedett lehet, a jogvédők ritkán gazdagodnak meg.
– Tény, hogy egy hazai jogvédő szervezetnél nincs szolgálati autó vagy céges telefon, ami nem is lenne probléma, ha maga a szervezet működése nem lenne állandó veszélyben. A pénztelenség miatt a munkakörülmények sokszor méltatlanok. Amikor 2007-ben beálltam a Helsinkihez, tízen dolgoztunk egy szobában, amikor két éve eljöttem, 18-an. A feltételrendszer hiányosságai ellenére egyébként a hazai jogvédők kiváló szakmai munkát végeznek, amiről a társadalom nagy részének sajnos halvány fogalma sincs. Korábban nem jutottak el az emberekhez a rólunk szóló hírek, ma pedig álhírekkel és hazugságokkal riogatják őket velünk kapcsolatban. Kulcskérdés, hogy a jövőben aktívabban kommunikáljunk a társadalommal, és minél több embert vonjunk be a jogvédő szervezetek munkájába. Az Amnestynek világszerte hétmillió tagja van, többségük átlagember. Idehaza sem maradhatunk elefántcsonttoronyban.
– És milyen érzés igazgatni?
– Fárasztó, de élvezetes, jó a csapatunk. Aki olyan munkát végez, ami egyúttal a szívügye is, nem ismeri a kötött munkaidő fogalmát. Egyfolytában ügyeletben vagyok. Mostanában kevesebb idő jut a nyugodt építkezésre, a folyamatos kormányzati támadások miatt rengeteg a reaktív munka, állandóan reagálni kell a vádakra.
– Ha jutna rá idő, mivel kapcsolódna ki?
– Falat másznék. Ez az egyik újkeletű kedvenc hobbim, csak sajnos időigényes elfoglaltság. Hónapok óta nem voltam. Szeretek jógázni, arra otthon is van lehetőség, de még így is örülhetek, ha hetente kétszer jut rá időm. Van egy menhelyről befogadott magyar vizslánk, Salamon, vele is jó lenne minél többször kimozdulni a természetbe. Már csak azért is, mert a barátom épp most alakít át egy terepjárót lakóautóvá, amivel bárhová el tudunk majd jutni. A párom egyébként nagyon fontos támaszom abban, hogy a támadások közepette se veszítsem el a hitemet a munkámban.
– Mennyire közeli terveikben szerepel a családalapítás?
– Szeretnék gyereket, de ahhoz stabil egzisztencia is szükséges. Jelenleg az a helyzet, hogy hónap végén előfordul, hogy kicsit sakkoznom kell, ha ki akarom fizetni az összes számlámat.
– Mi az a tulajdonság, amit a legjobban szeret, illetve utál egy másik emberben?
– A legtöbbre a kíváncsiságot, az őszinteséget, az önazonosságot és a nyitottságot értékelem. A legjobban talán a lassúság és a kinyilatkoztató-kioktató stílus irritál. Ami saját magamat illeti, sokszor vagyok türelmetlen, ezen szívesen változtatnék, valamint szeretnék asszertívabb lenni, vagyis érzelmileg nehéz szituációkban is koncentráltan és magabiztosan megnyilvánulni, elérni a célomat. Viszont a bennem lévő szenvedélyt a világ minden kincséért sem szeretném elveszíteni.
– És mi lesz önnel októbertől?
– Továbbra is emberi jogokkal szeretnék foglalkozni. A formát még nem tudom. Több út áll előttem. Az egyik, hogy a tudomány irányába mozdulok el, ami például azt jelentené, hogy külföldi kutatási projektekben vennék részt. Nem kizárt az sem, hogy valamelyik nemzetközi szervezetnél próbálok meg elhelyezkedni, de az is lehet, hogy idehaza mezei jogvédőként folytatom a munkát a frontvonalban. Ezt szeretem, ehhez értek. Ha elfáradtam is, majd kipihenem magam, aztán mehet minden tovább.
