Nagyon szeretlek

„Hároméves voltam, amikor anyám megismerkedett a leendő férjével, azzal az emberrel, aki tönkretette az életem. Elég hamar összeházasodtak, és odaköltözött hozzánk. Négyéves lehettem, nyár volt, amikor egyszer kettesben voltam otthon vele. Ebéd után bekísért lefeküdni. Játszani kezdtünk, összevissza csikizett. Meleg volt, egy szál bugyiban voltam. Aztán azt is levette rólam, és simogatni kezdett... Egy ideig (pár hónapig) ez így ment, aztán magáévá is tett, addigra körülbelül ötéves voltam. Emlékszem az iszonyú fájdalomra, meg hogy hirtelen milyen űrt éreztem magam körül. Azt hittem, sosem lesz vége. Aztán kivitt lezuhanyozni, megfürdetett, mondta, hogy ne izguljak, mert minden apuka csinál ilyet a gyerekével. Véreztem, megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. És azt is mondta, hogy el ne mondjam anyunak, mert abba biztos belehal. Így aztán nem mertem szólni neki. Nyolc éven át tartott. Reggelente anyám korán ment dolgozni, ahogy elment, a nevelőapám mindig bejött a szobámba.”

Így idézi fel emlékeit Zs., egy negyvenéves nő a www.beszeljrola.hu oldalon. A kezdeményezők – akad köztük tanár, ügyvéd, pszichológus, képzőművész, újságíró – fel akarják hívni a figyelmet arra: a gyermekkori szexuális abúzus nem maradhat tabu. Két hónap alatt száznál is több anonim módon beküldött történet érkezett, sorstársak találtak egymásra az oldal fórumán, a napi látogatottság ezer fölött jár.

Nem véletlenül. A hivatalos adatok szerint minden tizedik magyar gyermek áldozat. Ám mivel a látencia igen magas, könnyen lehet, hogy minden negyedik-ötödik érintett. Nincs összefüggés sem az anyagi helyzet, sem a társadalmi státus, sem az etnikum és az áldozattá válás között, minden gyermek ugyanúgy veszélyben lehet. Sőt. A jómódú, látszólag rendezett családban még inkább titok maradhat az abúzus. A felmérések szerint a bántalmazott gyermekek átlagosan tíz felnőttől kérnek valamilyen módon segítséget, míg valaki felfigyel rájuk. Ráadásul gyakori tévhit, hogy idegenek, parkokban ólálkodó cukros bácsik molesztálják a gyermekeket. Valójában a kiskorúak elleni abúzust az esetek 97 százalékában hozzátartozó követi el.

És nem is kell mindig nemi erőszakra gondolni.

– Jogilag és pszichológiailag abúzusnak minősül minden olyan hatás, ami kiskorú gyereket nála idősebb ember részéről ér, akkor is, ha az még nem felnőtt, de visszaél a hatalmával, kihasználja a gyerek gyengeségét, bizalmát – magyarázza Víg Sára pszichológus, a Beszélj róla! projekt egyik alapítója. – Abúzus minden, a gyerek számára feldolgozhatatlan szexuális inger a célozgatástól a paskolgatáson, tapogatáson, közös pornónézésen át az aktusig. Ha a gyerek nem mondhat nemet, mindig abúzusról beszélünk, akkor is, ha ő úgy érzi, beleegyezett.

A szaknyelv kettős traumatizációnak nevezi azt, amin az áldozatok keresztülmennek: nemcsak maga az abúzus jelent súlyos traumát, de a pszichés megterhelés is, amit a közös „bűntény”, a tettestárstudat okoz. Az áldozat önmagát is bűnösnek, mocskosnak érzi, hiszen olyan felnőtt kényszeríti, akire felnéz, akit többnyire szeret.

„Az apukám pár éve kezdett el bántani. Akkor már anyukám nem szeretett. Apu egyébként nem volt gonosz velem. Vagyis gonosz volt, csak nem annyira, mint anyu. Amikor még csak hozzám ért és fogdosott, még nem fogtam fel olyan rossznak. Az igazság az, hogy apu is mondta, hogy nem akar bántani, csak anyu megint kikészítette, és hogy tudja, hogy engem is kikészít, és vigasztalódjunk együtt. Amikor már sokszor csinálta, és már nemcsak felül fogdosott, hanem már szexelt velem, már olyan nehéz volt. Egyszer elmondtam az egyik tanáromnak, és ő elvitt az iskolai orvoshoz, és elkezdődött egy nagy cirkusz. Feljelentettük aput, rengetegen megvizsgáltak, rengeteget kérdezgettek, és apu ment a börtönbe két évre. Anyu még jobban megutált. Azt mondja, hogy aput elcsábítottam, és apu nemet mondott, és ezért bosszúból följelentettem. Pedig esküszöm, hogy nem így volt. Még a nőgyógyász is engem igazolt. Amikor apu kijött a dutyiból, akkor kis ideig nyugi volt. Aztán pár hónapja anyuék elváltak, és anyunak nem kellettem, apunak meg igen, és apunál maradtam. Apu meg megint folytatta, de már megtanultam, hogyan vigyázzak magamra. Az volt a baj, ha nem úgy dolgozott, ahogyan mondta, és otthon talált. Aztán anyuék kibékültek, és hazaköltözött, és anyu pokollá tette az életemet. Aztán mikor tegnap hazamentem, anyu dühöngött, meg megvert, és kidobott az utcára. Most egy osztálytársamnál lakom, és így sikerült megszabadulnom aputól. Meg anyutól.” Ezt már a tizenhat éves Rita írta a Beszélj róla! oldalára.

Víg Sára azt mondja, gyakori, hogy évekkel később az áldozatok, akik döntő többségükben lányok, jobban haragszanak az anyjukra, mint az elkövetőre.

– Nem egy esetben az anya a gyermeket is hibáztatja, elhangzik olyan mondat, hogy „te már ötévesen is úgy ültél apád ölében”. Sokszor úgy érzem, az elme védekezik ilyenkor. Az édesanya annyira nem akarja érzékelni a valóságot, hogy a történtek nem is kerülnek a tudatosság szintjére. Mert ha az édesapa követi el az abúzust, azt tényleg nehéz túlélni, bibliai mélységű bűn. Ha pedig a nevelőapa, akkor is ott az édesanya felelőssége, hiszen ő hozta be a családba.

Bár statisztika nincs róla, a pszichológus úgy véli, a bántalmazók nagy része valamilyen értelemben gyerekkorában maga is áldozat lehetett. Kiszolgáltatott egy hatalmával visszaélő apának, egy patriarchális családmodellnek, amelyben az anyának kuss a neve, s csak az erő nyelvén értenek.

A megelőzés mégis nehéz. Hiszen például a drogokról kisgyerekeknek is lehet beszélni, ám a szexuális bántalmazás létezéséről egy négyévesnek nem kellene tudnia. Franciaországban azonban már kicsiknek is szól könyv erről a témáról, Amerikában pedig kampánysorozat is indult: kezdetben azt kell megértetni, hogy nem szabad bármit hagyni, elfogadni, amit megparancsolnak.

De talán még fontosabb az „úgysem fognak hinni neked” kezdetű mondatok hiteltelenítése. Ha a közvélemény s ezen belül is a pedagógusok, más, gyerekkel foglalkozó szakemberek megtanulnak érzékenynek lenni a figyelmeztető jelekre, az elkövetők is elbizonytalanodhatnak.
Bár nincs jól körülhatárolható tünetegyüttes, minden korban megvannak az abúzusra utaló jelek. Óvodáskorban gyakran megesik, hogy a kicsik nem tudnak titkot tartani, s egyszerűen kikotyogják, mi történt, hiszen még nem tudják, hogy tabut sértenek. Ötéves kor felett legtöbbször már csak a hallgatás marad. Noha érzik, hogy a simogatás más, a bizalmi kapcsolat erősebb. De szakértők a testiséghez való viszony változásából már olvashatnak. Feltűnő, ha a kisgyerek kerüli az érintést, ha nem akar beülni az édesanyja ölébe sem. Ugyanígy jelzés a túlzott érdeklődés, ha egy kisgyerek mindenkihez feltűnő módon közeledik.

Később a szorongás sokféle tünetet produkálhat. Orvosi indok nélküli hasfájást, a nemi szerv körüli fájdalmat, viszketést, vizelet- és széklettartási gondokat, alvászavarokat (rémálmokat), kamaszoknál pedig tipikus formája az önbüntetésnek az anorexia és a bulimia.

„Nyolcadikban jelentkezett nálam először az őrület, legalábbis az első tünetek, amelyekre emlékszem. Irracionális félelem kerített hatalmába: terhes vagyok. Hiába tudtam, hogy évekkel a történtek után ez lehetetlen, teljes erővel belelovaltam magam.” És jött a többi fóbia. „Rettegtem a betegségektől. A betegség orvost jelentett, az orvos vizsgálatot és lebukást. (...) Legfőbb mumusaim akkortájt a vakbélgyulladás és a bélcsavarodás voltak.” És megjelent a halálfélelem, felnőtt korban az AIDS-től való rettegés, terítékre került a rák. Anoni Mara álnéven írott, Bűn vagy bűnhődés című könyvében írta meg történetét. Köré szerveződött az Anoni Mara Társaság, amely a Beszélj róla! projektet is gondozza. A ma már negyven felett járó asszonyt hatéves korától pár évig 13 éves unokabátyja használta. „Kisbabád lesz, igazi. Nekem elég volt ennyi a boldogsághoz, hiszen imádtam a babákat” – írja, miképp tudta rokona belevinni az abúzusba.

Mara harminc évig képtelen volt szembenézni a traumával, szorongásait, hipochondriáját sem kapcsolta össze a történtekkel. Csakhogy kisebbik lánya ötéves korában váratlanul képtelen volt óvodába járni. Pár alkalom után a pszichológus, akihez a kislányt elvitték, annyit mondott: „A gyereknek semmi baja. Szívesen leülnék viszont néhányszor az anyukával.” Leültek. Négy és fél évre. Ennyi idő alatt Mara belátta, „olyan az abúzus, mint egy időzített bomba, amely többször is fel tud robbanni”. Terápiás alkalmak százai után értette meg, szorongásai, depressziója a „hatéves kori robbanás” utórezgései. Hogy ő áldozat, nem bűnös, nincs miért bűnhődnie. Rájött, nem érdemes fizikai tünetekké változtatni a lelki bajokat, inkább beszélni kell róla.

Édesanyjának a terápia harmadik évében mondta el, mi történt vele. Amikor anyja megtudta, hogy nem miatta, „csak” egy évekig tartó abúzus miatt került pszichológushoz, annyit mondott: „Megnyugodtam, hogy nem miattam jársz.” Többet nem kérdezett, nem hagyott mesélni.
Lapunknak azt mondja, szülei nem értik, hogy ami történt, hatással volt az egész életére.

– Folytatták a struccpolitikát, hogy lépjek már tovább, a honlapra is annyit mondtak: mi a francnak? De már idősek, nem akarok nekik fájdalmat okozni. Ugyanakkor megijeszt, hogy nem tisztázzuk, mi történt, miközben talán fel is tudnám oldozni őket. Azt hiszem, amikor beszéltünk, vagy nem érezték át az abúzus súlyosságát, vagy nagyon is átérezték. Akkor nagyon haragudtam ezért. Most jobban értem: ez védekezés, menekülés.
Az asszony spanyoltanár, munkája és gyerekei miatt nem vállalja valódi nevét. Megdöbbentette, hogy az anonimitás miatt mennyi elutasítást kapott a könyve. Volt, hogy túlzottan bulvártémának tartották, vagy épp tabunak, amiről nem illik írni. A honlap sikere viszont meglepte. Erőt ad. És – kívülálló számára akár érthetetlen módon – jó is beszélni erről.

– Annyi ideig volt titok, hogy most hatalmas könnyebbség megosztani. Amikor megjelent a könyv, azt éreztem, ahány ember elolvassa, annyi teher esik le rólam.

Férje mindvégig ismerte történetét, lányai közül egyelőre a nagyobbik tudja, miről szól az írása, de eddig még nem akarta elolvasni. Halad a maga tempójában. Mara szerint a legfontosabb úgyis az, hogy feltétel nélkül bízzon egymásban szülő és gyerek. Az áldozatoknak pedig azt tanácsolja, beszéljenek a velük történtekről, ha tehetik, forduljanak szakemberhez.

Víg Sára azt mondja, a honlap létrejötte óta számos segítségkérő levél érkezett hozzá. Merthogy ellátáshoz jutni nem könnyű. A hazai rendszerben kevés a szakember, a várólisták hosszúak, tb-támogatott módon négy-öt alkalomnál tovább tartó terápiát nem is írnak elő. Így maradnak a magánrendelések, alkalmanként öt- és huszonötezer forint között.

Mara terápiája két éve ért véget. Azt érzi, nincs teljes gyógyulás. Voltak már hullámvölgyek, de az életminősége jelentősen javult, kérdéseire valódi válaszokat próbál találni szorongások helyett. És végre nincs titok.