MŰEMLÉK » Tábla a falon

Ezeket a táblákat imádom. Hogy itt lassított delizsánszával Petőfi Sándor, itt szállt hajóra Széchenyi István, itt írta Vörösmarty a Fóti dalt. (Kedvencem az a tábla, mely szerint e ház erkélyéről tartotta gyújtó hangú beszédét Kossuth Lajos – a megrendülést alig enyhíti, hogy a háznak természetesen nincs erkélye.) Persze azok a táblák is fontosak, hogy itt élt és alkotott ettől eddig Ikszipszilon, de az ilyesmi, ha egy nemzet ad magára, legnagyobbjainak jár is. Hanem azok a táblák, melyek nagyjaink egy-egy pillanatát örökítik meg, igazán meghatóak. (Innen nézte Petőfi a Tiszát, amint a kis Túr siet beléje – tényleg van ilyen tábla, vagy legalábbis néhány éve még volt.) Azt mutatja, ahogy egy közösség kiemelkedő tehetségei előtt tiszteleg. (Amivel ébren tartja a közösség históriáját, végső soron magát a közösséget.) A tizenkilencedik század vége különösen erős volt a nemzettudat ilyetén fejlesztésében. És ezeket a jeleket a mai utazó is meleg szívvel fedezi fel, remélve, hogy egyszer eljön még az az idő, amikor az utókor a maiak előtt hajt fejet efféle – vagy másféle – módon.

Kazinczy Ferenc, a magyar irodalom egyik legszínesebb alakja ezt írja Fogságom naplója című művében:
(1800. augusztus 1-jei bejegyzés.) „Ebéd Gödöllőn, hálás Bagon. Leszállván a szekereinkről, én ellopám magam a többiektől. Egyenesen a plébánushoz: – Uram, én az úrnak nevét nem tudom, de az úr pap, és így a békesség angyala. Fogasson az úr, s menjen által Aszódra báró Podmaniczky Lászlónéhoz, jelentse, hogy én, Kazinczy Ferenc, most jövök Kufsteinból, s megyek Munkácsra. Híreket esedezem az anyám, testvéreim, ismerősim felől.”

Az államfogoly (mert, ha a szövegből nem derülne ki, az) megkapja a híreket, sőt finom étkeket és italokat, s így megy (viszik) tovább Munkács felé. Egyetlen éjszakát tölt Bagon, az akkori postaállomás (mely fogadóféle is egyben) épületében.

Bagon a hajdani posta ma is áll (lakásokra osztva), külsőleg szépen rendbe téve, rajta a büszke emléktábla, egykor itt járt (ha nem is önszántából) Kazinczy Ferenc. Álljanak meg egy percre, ha arra járnak, s gondolják el: a nyelvet, amelyen ma beszélünk, nagyrészt neki köszönhetjük.
Jolsvai András