Miért lő a diák?

A Colorado állambeli Columbine középiskolában 1999 áprilisában két őrjöngő diák ámokfutásba kezdett: 23 tanulót súlyosan megsebesítettek, egy tanáruk és 12 diáktársuk életét oltották ki, majd önmagukkal is végeztek. Elliot Aronson (lásd a keretes anyagot!) az elborzasztó iskolai vérengzés hatására könyvírásba fogott. A Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája című művében nem pusztán a történtek társadalmi-lélektani hátterét boncolgatja, hanem az iskolai erőszak visszaszorítása érdekében gyökeres megoldásokat javasol. Többek között bemutatja az általa kidolgozott kooperatív tanulási technikát, a mozaikmódszert, amelynek segítségével befogadóbb iskolai légkör, a diákok között nagyobb empátia és jobb együttműködés teremthető meg.

A Columbine után magyar kiadásának bemutatójára Magyarországra érkezett a világhírű szociálpszichológus szerző is. Ez, és hogy itt-tartózkodása alatt több szakmai programon, kerekasztal-beszélgetésen találkozhattak vele olvasók és szakemberek, a könyvet megjelentető AB OVO kiadónak köszönhető. A 168 Óra Online is egy ilyen alkalom után tette fel a kérdéseit.

Mielőtt a szakmára terelődött volna a szó, magyar kötődéseiről faggattuk Aronson professzort. Kiderült, szoros szálak fűzik ide. Felesége, Vera magyar származású, Budapesten született. Elliot Aronsonnal 1953-ban ismerkedtek meg, majd rá egy évre össze is házasodtak: 55 éve élnek együtt, ezalatt Aronson (a mostanit is beleértve) hatszor látogatott el hozzánk, először 1974-ben.

– Olyan rokonszenves emberekkel ismerkedtem meg, mint Erős Ferenc szociálpszichológus, Vámos Miklós író és Kepes András újságíró, velük azóta is tartom a szakmai és baráti kapcsolatot – mondja.

A mozaikmódszer úgy született, hogy egy iskola felkérte a szociálpszichológus professzor Aronsont, segítsen csökkenteni a fekete, fehér és hispán diákok közötti etnikai feszültséget. Az akkor megalkotott módszeren azóta alig kellett változtatni, legfeljebb annyiban, hogy a felkészültebb diákokat jobban bevonják a tanulási folyamatba.

Sokan pedagógus úgy véli, hiába ismeri és tanulja meg a legjobb módszereket, ha a gyerek otthon rossz mintát lát, azt az iskola képtelen „felülírni”. A neves amerikai szociálpszichológus szerint azonban ez nem igaz:

– Az otthon, a szülők csakugyan fontosak, és amit a szülők otthon tesznek, abba amúgy se igen szólhat bele az iskola. Ám egy bizonyos életkorban, például a 9–11 éves gyerekek egymástól tanulják a legtöbbet, és éppen az iskolában.

A magyar sajtó most éppen ismét tanárveréstől hangos. Amerikában mennyire gyakori, hogy a szülő a gyermekét ért vélt vagy valós sérelem miatt bemegy és megveri a tanárt? – kérdeztük Aronson professzortól.

– Nem hallottam ilyesmiről. Olyan előfordult, hogy kiabáltak a tanárral, de verésről nem hallottam. Amerikában a bürokrácia általában megvédi a tanárokat. Ha a szülőknek baja, panasza van, nem egyenesen a tanárhoz mennek, hanem az igazgatóhoz, az igazgató pedig megvédi a tanárt, tehát nem jutnak el a fizikai erőszakig. Ami pedig az iskolások közötti erőszakot illeti, ez az Egyesült Államokban az utóbbi tíz évben folyamatos csökkenést mutat, remélhetően a mozaikmódszer alkalmazásának hatásaként.

Sokan vitatják a teljesen erőszakmentes iskola létjogosultságát. Elvégre, vallják, az iskola afféle minitársadalom, amely felkészít az igazira. Itt kell megtanulni, hogy az élet harc, hogyan kell állni az ütéseket, hogyan lehet talpon maradni.

– Az iskolának nem olyan helynek kell lennie, amelyik arra tanít, hogyan védjük meg magunkat, hanem arra, hogy ott szeressük meg a tanulást és mindenfélét megtanuljunk. Az iskolában nem lehet helye az erőszaknak. Tényleg sokan aggódnak, hogy ha a napi versengés hevességét kicsit mérsékeljük, olyan tapasztalatoktól fosztjuk meg a diákokat, amelyek nélkülözhetetlenek a versenyorientált életben való boldoguláshoz. Ez számomra ugyanolyan meghökkentő, mintha egy 150 kilós ember azon aggódna, hogy túl gyorsan le fog attól fogyni, ha cukor helyett mesterséges édesítőszerrel inná a kávéját – fejezi be Elliot Aronson, a világhírű szociálpszichológus.

Hazai (háborgó) vizeken

Míg évtizedekkel ezelőtt csupán az erőszakos tanár kavarhatott vihart a médiában, ma a diákok egymás közötti vagy a tanár elleni, illetve a szülők tanár elleni agressziójáról szólnak a hírek, szinte hetente. Milyen konkrét intézkedéseket hozott a szaktárca az ügyben, hogy ilyen esetek a továbbiakban ne fordulhassanak elő – tettük fel a kérdést Klein Sándor pszichológusnak és egyetemi tanárnak, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet szakértőjének.

– Nem tudok elképzelni olyan konkrét intézkedést a minisztérium részéről, amely meg tudja előzni, illetve akadályozni az erőszakot. Egyes iskolák beléptető vagy megfigyelőrendszert vezetnek be, megpróbálnak őrző-védő káeftékkel szerződni, de ez zsákutca. Hatásosabb lenne úgy átalakítani az iskolákat, hogy azok gyermekmegőrző helyett olyan helyek legyenek, ahová a gyerek és tanár egyaránt örömmel megy be, és ahol hasznosan telik az idő.

Mindez nagyon szép gondolat, csak hát ez az iskola olyan olyan, mint Morus Tamás Utópiája, Sehol-szigete: nem létező.

Nemcsak az jellemzi, hogy nem létező, hanem olyasvalami, ami felé érdemes törekedni. A tanárverés egyébként nem a budapesti elitiskolákban fordul elő, csak ott ahol rendkívül erős a társadalmi feszültség. Bár a szabály szerint a szülő előzetes bejelentés nélkül nem léphet be az iskola kapuján, sok helyen nincs külön portás, aki ezt megakadályozhatná. Ma is ritkaságszámba megy, hogy szülő vagy gyerek tanárt verjen, csakhogy nagy a hírértéke, mint amikor a postás harapja meg a kutyát. Felvételt készítenek a mobiltelefonnal, felteszik a netre, erre ráharap a média: mindez bizonyos mértékig azt a látszatot kelti, hogy megnövekedett az ilyen esetek száma. Valójában néhány eset történt csupán az országban.

Verésig szerencsére ritkán fajul a dolog, de a tanár gyakran érzi megfélemlítve magát.

Ilyesmi nem a kisiskolásokkal történik, hanem a felsőbb osztályokban. Kitolódott az iskoláztatás ideje kitolódott, tehát a gyerekek olyan korban is iskolában vannak, amikor már nem lehet őket rávenni, hogy marhaságokat csináljanak hosszú ideig. Érzik azt az erőszakot, ami velük történik, hogy őket benn tartják egy helyen, ahol nem akarnak bent lenni, és nem történik velük semmiféle érdekes és hasznos dolog. Ez persze nem menti fel őket, hogyha tanárt vernek vagy megaláznak. De az iskola nem tud másképpen védekezni, csak ha olyan hellyé válik, ahol a jóérzésű többség megvédi a tanárt, amikor valamelyik diák elveszti a fejét. Mert ezek a gyerekek erősebbek, természetesen. Egy börtönbe sem mer egyedül bemenni a börtönőr.

Elég beszédes, hogy börtönhasonlathoz folyamodik.

Abszolút beszédes. Az iskolák jelentős része gyerekmegőrző hellyé vált, ahol olyasmiket akarnak beletölteni a fejükbe, amiket ők nem akarnak. És nem is nagyon hasznos, amit sikerült beletölteni. A gyereket nem az foglalkoztatja, hogy az anégyzet meg bénégyzet az cénégyzet, vagy sem. Az iskola túlnőtte, azt, amire létrehozták. Régen az általános iskoláztatás arra jött létre, hogy az ipari munkásság tudjon írni és olvasni, de ma már az internet korszakában nem erre van szükség az iskolában. A rendszerváltozás óta óriásivá nőttek a társadalmi feszültségek. Nem az iskola tehet a munkanélküliségről, a szegénység és az etnikai feszültségekről, ezek csupán begyűrűznek az iskolába.

Persze, nem az iskola feladata, hogy megoldja a társadalmi problémákat.. De akkor miért növelték immár 18 évre a tankötelezettség korhatárát?

Mert egyszerűen távol akarják tartani a fiatalokat a munkaerőpiactól.

Miközben ritka a jó szakmunkás? Hiányszakmák vannak?

A szakmunkásságnak meg kellene teremteni a presztízsét. Nekünk voltak olyan felméréseink, amik azt mutatják, hogy aki szakmunkásképzőbe megy, annak az intelligenciája alacsonyabb, mint annak, aki nyolc általános után nem megy sehova. Borzasztóan alacsony képességű, nagyon hátrányos szülői háttérrel rendelkező fiatalok mennek oda. Az ő tanításukra nagyon oda kellene figyelni, ehhez a legjobb tanárok kellenének.

Pedig az iparosok régebben nem az alacsony intelligenciáról és a műveletlenségről voltak híresek.

A létező szocializmusban kialakult az ipari munkásság, amelynek jelentős része mára elvesztette a munkáját. Megbecsült kisiparos réteget nem lehet öt év alatt kialakítani.

A rendszerváltás óta nem öt év telt el, hanem húsz.

De ki próbálkozott ezzel Magyarországon? Persze elkezdődtek dolgok, de nem értek olyan messzire, mint amennyire kellett volna. De visszatérve az iskolai erőszakra: vannak erőszakmentes iskola-projektek, amik lementek az iskolákig. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet megpróbálta összegyűjteni az országból jó tapasztalatokat. Sok-sok pályamunka érkezett, 28-at díjaztak és kiadtak könyvben. Nagyon sikeresnek a mediációs projekt, amelyre Ranschburg tanúr az "elsimogató módszer" magyar fordítást javasolta. Az intézet több száz szakiskolai tanárt képzett ki a arra, hogyan lépjelen fel krízishelyzetben közvetítő, mediáló harmadik személyként. Jó lenne, ha minden iskolában lennének erre kiképzett tanárok, de a cél az, hogy minden pedagógus képes legyen erre. (Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet programjait az iskola erőszak leküzdésére