Mese a zseléevő szörnyről

Annyit el kell ismernem, hogy a zselé a gyengém. Egy jó zselével bizony könnyűszerrel le lehet venni engem a lábamról. Így aztán régi szokás nálunk, hogy az ebédlőben, a tálalószekrény szélén (úgy, hogy az ember elérje, ha arra jár) mindig van egy adag finom zselé a bonbontálban.
Már nem tudom, hogy alakult ki nálam a zseléfüggőség, de tény, hogy kialakult. Bármerre járok is a világban, az első utam a zseléboltok felé vezet. Mert zselé és zselé között bizony fényévnyi a távolság. Vannak igazi gyümölcsből készült – már-már a kandírozott gyümölcsre hajazó – zselék, és vannak a búcsújáró műanyagok, utóbbiaknak íze sincs, viszont a világ végéig eltarthatóak. És persze vannak a köztesek – színben is, színvonalban is megannyi árnyalat. Az évek alatt komoly tudásra tettem szert a zseléfronton, vannak biztos helyeim szerte Európában, és vannak kellemes meglepetések: legyen elég annyi, hogy ma már ránézésre meg tudom mondani, mennyit ér a szemem elé kerülő édesség.
Vannak persze a legjobbak között is prioritások nálam, első helyen az eperzselé foglal helyet, őt a citrom meg a narancs követi, aztán jöhetnek a többiek – de ettem már babánízű és dinnyeízű zselét is, nem állítanám, hogy a magyar fogorvosok szövetségének támogatásával. De hát az élet küzdelem, ahogy a legnagyobbak mondják, a zseléevés se fenékig tejfel, ezt sose feledhetjük. Ott vannak például a zselébőli leszármazottak, a zselével töltött szaloncukor meg a zselés puszedli meg a többi: azoknak is megvan a maguk helye, főleg így karácsony táján, de azért egy igazi zselébarát marad a natúr megoldásoknál – ott válik el a lép a májtól.
Ami a hazai kínálatot illeti, voltaképp arra sem lehet ma már panasz: hozzuk az uniós átlagot. Úgy értem, behozzuk. Én mostanában egy német változatot preferálok, abból kell mindig tele tálnak lennie, ha hazatérek.
Azt kell még tudni, az utóbbi időben gyakran megesett, hogy fel-felébredtem éjszakánként. És hogy jöttem-mentem a lakásban, volt úgy, hogy elsodródtam a tálalószekrény mellé is. Hogy aztán ott mi történt velem és a zselémmel, arra nem tudnék egyértelmű választ adni.
Minthogy azonban a kérdés mégiscsak elhangzott egy idő után („Nem tudod, mi történt ezzel a sok zselével?”), valamit válaszolnom kellett. Hát azt válaszoltam, hogy megette a zseléevő szörny. Egy ilyen válasz azért praktikus, mert rögtön elemeli a történetet az eredeti szintjéről, elveszi az élét, és megágyaz egyfajta játéknak is. Ezzel a históriával is ez lett, a zseléevő szörny beköltözött a lakásunkba, a sok korábban antropomorfizált tárgy és legenda mellé, és elkezdte élni a maga életét. Ette a zselét tisztességgel, tiszte szerint, de csinált mindenféle mást is, letörte a fogas alját, összeborzolta a szőnyeg rojtjait, kiverte a kilincsből a csapszeget – egyszóval éldegélt, ahogy a zseléevő szörnyek szoktak éldegélni egy terézvárosi emeleti lakásban a harmadik évezred elején. Lassan egymáshoz csiszolódtunk, tiszteletben tartottuk egymás rigolyáit, és nem zavartuk egymás köreit.
Hanem aztán jöttek a leszármazottak. Akik abban az életkorban vannak, hogy ha megérkeznek valahova, visznek mindent, mint a skíz: vidáman végigmasíroznak a lakáson, és amit elérnek, azt elmozdítják – az ehetőket mindjárt a gyomruk irányába. Nincs ezzel semmi baj persze, csak hát a lakáson eléggé látszik, hogy csupa felnőtt lakja (meg a zseléevő szörny): tele van levehető, eldönthető, lecsavarozható és megehető dolgokkal, mogyoróval, dióval, diákcsemegével, bonbonnal és persze zselével. És hát valahogyan csak elejét – vagy végét – kell vetni a farsangnak. Erre lett fölhozva vagy inkább fölhasználva a mit sem sejtő zseléevő szörny: hogy tudniillik azért ne egyék meg az utolsó darabig a készletet a gyermekek, mert akkor a zseléevő szörnyű haragra gerjed, és éjszaka rettenetes bosszút áll.
(Jöjjön itt egy zárójeles bekezdés az idők változásairól, amelyben persze semmi, de semmi bezzeg nincsen, kizárólag némi mélázás. Tehát: amikor én tartottam ott az egyedfejlődésben, mint ahol a másodgenerációs leszármazottak most, havonta egyszer kötelező látogatást tettünk a keresztanyámnál. A keresztanyám kis szoba-konyhás lakásban élt a Zichy utcában, magányosan. A szoba, ahol az összejövetel esett, mindig derengő sötétbe volt borítva, ezért éreztem úgy, folyamatos éjszakába léptünk be. A keresztanyám – kortalan, mosolytalan, ősz öregasszony, mindig fekete ruhában járt – oldalirányban kétszer megsimogatta a fejemet, aztán az egyik puffra mutatott. Azon a puffon üldögéltem át aztán a következő órát, amíg az asszonyok – nagyanyám és keresztanyám – a világ és a túlvilág dolgait beszélték meg. A lakás csupa szentképből, házi oltárból és bársonybevonatú térdeplőzsámolyból állt, a maradék helyen keresztekkel – keresztanyám lélekben sosem lépett túl az apácakolostoron, ahonnan a történelem szele látszatra kimozdította. Lehet gondolni, hogy ez a látogatás nem tartozott a hónap legszórakoztatóbb eseményei közé, mindamellett abszolváltam derekasan, mi mást is tehettem volna. Igaz, az összejövetel végén mennyei öröm ért – hogy stílben maradjak –, keresztanyám elővette porcelán cukortartóját, szertartásosan leemelte a tetejét, és felém nyújtotta:
– Vegyél, kisfiam! – mondta átszellemült hangon. Aztán kissé prózaibban hozzátette: – Egyet!
Egészen különleges zselészerű cukorkái voltak keresztanyámnak, soha másnál nem láttam olyat: ánizsos meg rumos, diós, puncsos, szétolvadtak az ember szájában, és órákig megmaradt az ízük emléke. Rettenetesen nehéz volt választani közöttük – pedig gyorsan kellett döntenem, mert a porcelántető fájdalmasan korán a helyére került. Így esett, hogy keresztanyám meg én hónapról hónapra egyszerre gyakoroltuk a könyörületesség meg a mértékletesség erényét.)
De vissza a mához: a csimoták egyfelől elfogadták ugyan a zseléevőre vonatkozó tiltásokat, de ugyanazzal a mozdulattal támadásba is lendültek. Egymás után záporoztak a kérdések: hogy néz ki zseléevő valójában, mit csinál, amikor nem eszik zselét, szereti-e a gyerekeket, tud-e és akar-e velük játszani, meg effélék. Igyekeztem elsasszézni a nagyobb baj elől, mondtam, hogy még senki sem látta zseléevőt, mivelhogy csak éjszaka ad életjelet magáról, meg aztán az is lehet, hogy láthatatlan. A többi kérdésre is kitérő választ adtam.
Lili és Milos, a két érdekelt hamar felismerte a valóságos erőviszonyokat: hogy tudniillik ebben a lakásban zseléevő az igazi tényező. Így aztán ettől kezdve valahányszor találkoztunk, minden kérdésük kizárólag zseléevőre vonatkozott: hogy láttam-e már, hogy sikerült-e szóra bírnom, hogy viselt-e sálat a nagy hidegben, meg effélék.
Lili, a lányom lánya, aki épp most veszti el a tejfogait, és ezzel párhuzamosan kezd átlépni a mesék világából a praktikumok világába, idén azzal lepett meg, hogy a karácsonyi ajándéklistáját (félreértések elkerülése végett: ezen a listán az általa vágyott ajándékok találhatók) egyenesen zseléevőnek címezte, jól érzékelve, hogy valahol félúton állhat a Jézuska és köztem. Mit mondjak, nem lesz könnyű dolga a szörnynek. Remélem, olyan helyen dolgozik, ahol prémiumot is osztanak.

Jolsvai András