Merre lehet előre?

Érdeklődve, de némi hiányérzettel olvasom hétről hétre megjelenő, akár a „merre lehet előre?” kérdéssel is jellemezhető sorozatukat. Hiányérzetem: mindegyik köztiszteletben álló szerző a „ki vagy mi ellen fogjunk össze?” kérdést boncolgatja, de a „kiért vagy miért?” vonatkozásban általánosságokon kívül keveset mond. Jó adag, de a szemléltetés érdekében még megengedhető rosszindulattal azt mondhatom, hogy minden hozzászóló többé-kevésbé azt sugallja, hogy (csupán három extrém példa) oktatásügyben Hiller István és Magyar Bálint Pokorni Zoltán ellen, az egészségügy területén a Veszprémi Kórház főigazgatója és Csehák Judit a miskolci kórház főigazgatója és Gógl Árpád ellen, a pénzügyekben Békesi László és Surányi György Bod Péter Ákos és Matolcsy György ellen kellene hogy összefogjon.

Az imént szemléltetett felfogás egy ténybeli tévedésen alapul: mély szakadék húzódik a jobb- és a baloldal között.

A valóságban jobboldali és baloldali értékrendek között semmilyen szakadék nem húzódik, közöttük egyszerűen jól körülhatárolható különbség van. A parlamenti ülésteremben mély felfogásbeli szakadékok persze vannak, de ezeknek értékrendekhez, pláne jobb- vagy baloldali értékekhez vajmi kevés a közük. Az értékrendek jól megférnek egymással (anyám „fundamentalista jobboldali”, apám a liberális oldalhoz közelálló „ballib” volt, s több mint hatvan év házasságuk során ebből eredő vitára nem emlékszem).

85 éves vagyok, a problémákat tudom kívülről nézni. Nekem már mindegy, de az unokáim érdekében látnám előrevivőnek, ha a csirkefogásra való hajlamtól távol álló szakemberek szakkérdésekben együtt dolgoznának ki olyan gondolatokat, elképzeléseket, állásfoglalásokat, amelyek mellett, nem pedig ellenük érdemes összefogni.

Csupán néhány szigorúan szakkérdés, amire mindkét értékrend számára elfogadható választ kellene adni, mielőtt a mai kurzus elleni összefogásra buzdíthatnánk: alkotmány; szuverenitás és viszonyunk az EU-hoz; a mélyszegénység kezelése; a már említett oktatás- egészség- és pénzügyek; önkormányzatiság. Nem könnyű időkben szerzett tapasztalataim alapján mondhatom, hogy ha például az alkotmány kérdésében egy jobboldali és egy baloldali értékrendben szocializálódott alkotmányjogász nem képes közös állásfoglalásra, akkor egyikük – vagy egyikük sem – nem érdemli meg a szakember minősítést.

Végül még egy, minden politikai árnyalat vagy oldal számára szem előtt tartandó s ugyancsak mindegyik által elfelejtett tény, ha már értékrendekről beszélünk. A múlttal való szembenézésről sokat fecsegnek, de a lényegről nem esik szó. A társadalmi szintű szembenézés elég egyszerű, s talán éppen ezért kerülik. Az én generációm nagyapáinktól, apáinktól a világháborút, egy rommá lőtt fővárost s a Rákosi-rendszert örökölte, s utódainkra ’56 szellemét, a frizsiderszocializmust s a rendszerváltás lehetőségét hagytuk. Az egyéni szembenézés az idők folyamán betöltött szerepektől függetlenül (cselekvő vagy szenvedő alanya volt-e valaki a történteknek) az egyéneknek persze fontos lehet, de társadalmi szinten jóformán érdektelen.

Sándory Mihály, e-mail