Ment a zsigeri gyűlölködés, aztán ráébredtek, hogy már a közös túlélés a tét

– A történelemből megtanulhatjuk, hogy az emberek nem tanulnak a történelemből. Ezt mondta Hegel. Persze lehet, hogy nem volt igaza, az önök kötetéből ugyanis egyebek mellett kiderül: a történelem igenis megtaníthat arra, hogy a hatalmasoknak nem kell betartaniuk az ígéreteiket, a társadalmi szerződéseket ahhoz, hogy az emberek megbízzanak bennük.

– Vezetők és vezetettek között mindig is bonyolult viszony volt, amit nehéz sommásan leírni. Hadd kezdjem ott, hogy szerkesztőtársam, a magyar származású, Heidelbergben kutató Mark Somos azért javasolta, hogy vessünk egy alapos pillantást a politikai bizalom és a boldogság eszmetörténetére, mert manapság ezzel a témával számos politológiai elemzés foglalkozik. A legtöbb kutató arra a következtetésre jutott, hogy a politikai legitimitás alakulásában a jogállamiság követelményeinek betartásánál nagyobb szerepet játszik, hogy az állampolgárok mennyire érzik boldognak magukat, és boldogulásuk élménye alapján mennyire bíznak a kormányzatukban. Úgy látszik tehát, hogy a bizalom, a boldogulás, a jólét erősebb köteléke egy nemzeti vagy politikai közösségnek, mint a szigorúan vett jogszerűség, az úgynevezett jó kormányzás. Az utóbbi években kidolgozták a boldogság, a boldogulás mérésének módszertanát is. Ma már vannak boldogságkutatók, és az ENSZ 2012 óta boldogságjelentést tesz közzé. Akad ország, ahol a fejlődés mércéjeként „a nemzeti összboldogság” fogalma felváltotta a nemzeti össztermékét. Egyes kutatók a választási hajlandóságot és a jogkövetést is a politikai bizalom megnyilvánulásaként vizsgálják. A boldogságnak és a bizalomnak tehát már nagyon komoly filozófiai, politológiai, szociológiai irodalma van.

Fotó: Bazánth Ivola

– És az önök munkájának eredményeként most történelmi tanulmánykötet is szól erről. Nem meglepő, hiszen már Edward király, angol király is azt kérdezte fakó lován léptetve, hogy a nép, az istenadta nép boldog-e. Nem pedig azt, hogy a lakosság elégedett-e az állam intézményrendszerével.

– Persze, amióta az emberek szervezett politikai közösségekben élnek, belátható, hogy egy-egy vezetés legitimitása jórészt azon múlik, mennyire képes biztosítani az alárendelt tömegek jólétét vagy legalábbis azt a meggyőződést, hogy jólétüket ezektől a vezetőktől várhatják. A boldogságról szóló modern politológiai elemzések viszont nóvumként tárgyalták saját eredményeiket, ezért mi azt szerettük volna megmutatni, hogy valójában egy legalább kétezer éves tradícióról van szó az európai politikai gondolkodás történetében. A könyvben szerepelnek elméleti jellegű tanulmányok arról, mit mond például Machiavelli vagy Hobbes, mit más gondolkodók a bizalomról és a boldogságról mint a politikai közösségek kötőanyagáról. Egyes írások azt elemzik, hogy egy-egy közösség által megélt konkrét válsághelyzetekben az emberek milyen eszméket kovácsolnak, cserélnek egymással a bizalomról – például konkrét politikai konfliktusmenedzselés céljából.

– Ugyanazok a történetek ismétlődnének kétezer éve?

– Vagy legalábbis bizonyos alapvető motívumok. A bizalommal kapcsolatos társadalomtudományi irodalomban történtek már kísérletek a történelmi háttér felvázolására. A kutatók általában egyetlen nagy horderejű történelmi változásról beszélnek, amelyet a modernizáció beköszöntének idejére tesznek: a 17–18. századra, amikor a nyugati társadalmak robbanásszerűen nagyon összetetté váltak, népességrobbanás történt, megnövekedtek a városok. Az emberek közötti viszonyok egyre személytelenebbé, egyre átláthatatlanabbá váltak. Azt fejtegetik, hogy amikor ez a nagy változás beköszöntött, átalakult a bizalom működése és a bizalomról való gondolkodás is. Korábban a bizalmi háló kis közösségeket, családot, törzset, rokonságot kötött össze, érzelmeken, a lélek és a vér szaván alapult. Ám amikor a modernitásnak ez az állítólagosan özönvízszerű átalakulása lezajlott, a kapcsolatok szétzilálódtak, és az emberek arra kényszerültek, hogy racionális számítás alapján próbáljanak meg bízni egymásban.

– A bizalom alapja a haszonszerzés lett?

– A korabeli irodalomban is megjelentek erről szóló nézetek. Ezek szerint az emberek egyre gyakrabban kerültek kapcsolatba olyanokkal, akiket nem ismertek, gyanakvóvá váltak egymással szemben. Ellentétben a korábbi kis közösségekkel, a modernitás viszonyai között már nem lehetett megbízhatóan felmérni a másik erkölcsi minőségét, jóindulatát. Ennek ellenére tudatában voltak, hogy valamiféle elemi bizalmi viszony nélkül atomjaira hull a társadalom. Kialakult tehát a vélekedés, amely szerint a bizalom éppenséggel a gyanakvásra, a racionális kockázatkalkulációra épül. E felfogás szerint a modern társadalomban a családon kívüli kapcsolatok alapja, hogy a másikat érdekeltté kell tennem saját boldogulásomban, bizalmat kell keltenem magam iránt. A társadalomkutatók tehát jeleztek egy egyszeri, nagy földindulást az újkor küszöbén. Ha azonban az ember végigolvassa a kötet tanulmányait, akkor azzal szembesülhet, hogy már az ókori poliszok társadalmában is működött a racionális, kalkulatív alapon érvényesülő bizalom. Mint egyik szerzőnk rámutat, a poliszok polgárainak szánt életvezetési tanácsadó traktátusok is arra tanították olvasóikat: nem kell egymást kedvelni ahhoz, hogy bizalommal forduljunk a másik felé. Ha az ember érzései alapján nem is szeretne együttműködni a másikkal, akkor is érdemes bizalmat invesztálni a személyes kapcsolatokba. Ugyanakkor viszont a nagy francia forradalom már az állítólag özönvízszerű átalakulás utáni időben történt, a 18. század végén pedig elvileg feltétlenül érvényesülnie kellene az említett célracionális felfogásnak. Kötetünk egyik tanulmánya szerint azonban azt láthatjuk: a francia forradalom testvériségfogalma arról szól, hogyan lehet a modern társadalmak körülményei között egy nagy nemzeti közösségben helyreállítani a vérségi, családias, törzsi alapon működő bizalmat.

– Ráadásul a törzsi és a racionális szemlélet máig együtt él. A hatalmi játszmáknak például része maradt, hogy a jogállam működésének defektjeit megpróbálják a nemzeti érzésekkel, a törzsi összetartozás hangoztatásával elfedni. Minél nagyobbak a bajok, annál inkább építenek az ostromlott vár érzelmi hatására, a veszély, a fenyegetettség érzését keltik.

– Ez így van, és a francia forradalom példája azért is érdekes, mert ott nagyon erősen érvényesült a törekvés, hogy a hatalom birtokosai a törzsies felfogásra jellemző módon úgy akarják a saját maguk iránti bizalmat erősíteni, hogy közben mások – a külső és belső ellenség: arisztokraták, papok, ellenforradalmárok, felhalmozók, idegen ügynökök és hatalmak – iránt zsigeri bizalmatlanságot keltettek. Annak a politikaépítési módnak ismerős példája ez, amely oly módon tünteti fel magát a nemzet boldogulása egyedüli letéteményesének, hogy más csoportok ellen gyűlöletet ébreszt. Ennek azóta is hosszú és tragikus története van.

Kontler László

történész, egyetemi tanulmányait az ELTE-n végezte, 1983-ban szerzett diplomát, 1987-ben PhD-fokozatot, 2014-ben lett az MTA doktora. Posztgraduális tanulmányai színhelye volt egyebek között a London School of Economics, az Oxfordi és Cambridge-i Egyetem, valamint a Max Planck Intézet. Tanított a Debreceni Egyetemen, majd a New Brunswick-i Rutgers Egyetemen. 1992 óta a CEU tanára, 2000 óta professzora. 1999 és 2005 között tanszékvezető, 2011 és 2016 között rektorhelyettes volt.

– Mindazt, amiről eddig beszéltünk, kissé profán módon úgy is összefoglalhatom, hogy az emberek többségének nagyjából mindegy, hogy egy-egy kormány jogszerűen jár-e el, ha ő maga évről évre kicsit többet keres, ha megkapja év végén az Erzsébet-utalványt. Csak az a kérdés, hogy ez meddig elég a boldogsághoz.

– Vannak helyzetek, amikor az egyes állampolgárok azt mondják maguknak: tudjuk, hogy vannak gikszerek, akadnak, akiket igazságtalanságok érnek, de azért jobban élünk, mint tavaly, valahogy boldogulunk. Ilyenkor, amikor a bizalom felfelé áramlik, gyakorta előfordul, hogy a szűkebb csoportokon belül a bizalmi elem erősen csorbul. Az egyes emberek, a kis közösségek tagjai egymástól elszigetelődnek: ezt szokás a kölcsönös szolidaritás hiányaként is emlegetni. Ez akkor történik meg, amikor politikusok egy csoportjának sikerül elérnie, hogy a polgár bennük lássa saját boldogulásának zálogát, és ne saját erőfeszítéseiben vagy a polgártársaival való együttműködésben. Ilyenkor az a bizalmi viszony, amely összeköti a polgárokat a kormányzattal, ha nem is kizárólagossá, de elsődlegessé válik, függésbe fordul, és meglazulnak azok a szálak, amelyek horizontálisan a közösség más tagjaihoz kötik az embereket. Ami meg is felelhet a hatalom céljainak, hiszen egy atomizált társadalom tagjai könnyebben terelhetők. Ez a két folyamat kiegészíti egymást. Szélsőséges esetben – mint a kötet záró tanulmánya a sztálini Szovjetunió példáját felidézve emlékeztet rá – a politikai bizalom puszta fogalma is visszájára fordul. Nem a polgároknak a kormányzatba vetett bizalmát jelenti, hanem a vezetők, „a párt” egyes polgárok iránti bizalmát, illetve bizalmatlanságát és azt, hogy ennek alapján nyújt kedvezményeket egyeseknek, s büntet másokat.

Fotó: Bazánth Ivola

– Ha egy társadalomban mellékessé válik a jogállamiság, ha minden csak attól függ, hogy a többség úgy érzi-e, hogy boldogul, akkor minden kisebbség kiszolgáltatottá válik. A hatalmasok bármit megtehetnek, ami a többség húsba vágó érdekeit nem érinti. Azt is mondhatják például, hogy a CEU-n az alapító vezetésével összeesküvés folyik az ország ellen. Akkor is, ha tudják, hogy nem így van.

– Igen, bizonyos helyzetekben a vezetők azt állítják, hogy irreleváns mindazoknak az álláspontja, akik nem őket választották meg politikai irányító szerepük ellátására, hiszen miután a többség rájuk szavazott, kizárólag ők fogalmazhatnak meg legitim politikai véleményeket.

– Ha Hegel tévedett volna, és az emberek mégiscsak hajlandók lennének tanulni a történelemből, akkor mit üzennének nekik az önök szerzői?

– Amit a modern társadalmakra jellemző, a személytelenségből, széttöredezettségből adódó általános gyanakvásról elmondtunk, érvényes napjaink „globális társadalmára”, a kulturális, vallási közösségek közötti látszólag áthatolhatatlan szakadékra is. A kötet több tanulmánya emlékeztet arra, hogy az európai vallásháborúk társadalmait éppen ilyen szétszabdaltság, zsigeri gyűlölködés jellemezte addig a pontig, amíg egyre többen ráébredtek: nincs tovább, már a közös túlélés a tét. Ebben a helyzetben, felekezeti béketárgyalások során a bizalom puszta emlegetése egyszer csak terápiás kezeléssé vált: a felek szóhasználatukban is tetten érhető módon jelezték partnereiknek a bizalomerősítés szándékát, s az eredmény valóban a békekötés lett. Túléltek, továbbra is anélkül hogy a családi, rokoni, törzsi kötelékre jellemző módon „szerették” volna egymást. Legnevesebb szerzőnk, John Dunn cambridge-i professzor tanulmányának végkicsengését idézve: ha nekik sikerült, nekünk is sikerülnie kell.