Mellettem a helyük

Hosszú előtér, benne konyha, jobbra fürdő, vécé, szemben egyetlen szoba. Ott alszik a franciaágyon Petrohai Melinda sógornője meg a lánya, előtte a földön, szivacsokon Melinda, saját fia, Róbert, és két fogadott gyermeke, a 13 éves Anita és a 14 éves Gábor. De most egyedül vagyunk, ők iskolában. Melinda ebédet főz, párásodik a fényképezőgép lencséje, az asszony örül neki. Megbánta a szereplést, a gyerekek osztálytársai csak nevettek: „Titeket kitettek a lakásotokból?” A tudósításokat látva ő is újraélte, ahogy az ablak alá állt a ponyvás teherautó, s a végrehajtók csak dobálták fel a holmikat. Ment a gyerekjáték, az evőeszköz, az ágy, a konyhaszekrény, a rossz kis mosógép, a centrifuga. Amit tudtak, pár zsákban áthoztak.

– Gábor szereti a focit, de a térdvédője elveszett. Az a kis lakás vizes, penészes, dohos volt, a szekrényem hátulja teljesen tönkrement. Bent maradt a galéria, amit én építettem, a csempét is kicseréltem. A villanyt, a gázt kikapcsolták. Ember nem élne ott, de nekünk nyolc évig az otthonunk volt. A gyerekek kérdezik, mi lesz, én meg rájuk nézek, és kiborulok.

Melinda Mátészalkán nőtt föl, de édesanyja tízéves korában intézetbe adta. Az okokról nem akar beszélni. Négy hónap után anyja testvére hozta ki, ő nevelte tovább. Melindának tíz testvére volt, a legidősebbet pár éve az otthonában ölték meg. Ám a család életében nem ez volt az első tragédia. Édesapjuk otthon, a család szeme láttára akasztotta fel magát. Édesanyjuk nem sokkal később a közeli erdőben lett öngyilkos. A legkisebb két testvér, Anita és Gábor intézetbe kerültek, majd nevelőszülőkhöz. Amikor Melinda újra látta őket, a másfél éves kislány még járni, beszélni sem tudott, kiderült, a nevelőszülők verték a gyerekeket.

– A többi testvérünk vidéken él, nagyon szegények, csak én vagyok nekik. Mellettem a helyük.

A lány és a fiú súlyos pszichiátriai betegek, folyamatos kezelés alatt állnak. Gábor a mai napig felidézi, hogyan lett az apja öngyilkos, Anita pedig tavaly, egy napközis táborban ugrókötéllel akarta felakasztani magát egy fára.

Utcajogász a téren

Melinda szeptemberben a Blahán találkozott A Város Mindenkié (AVM) csoport egyik utcajogászával. A civilszervezet jogsegélyszolgálatának munkatársai minden péntek délután a budapesti Blaha Lujza téren egy kempingasztal mögött „rendelnek”. Akkor Melinda ellen már hosszú hónapok óta zajlott a kilakoltatási eljárás. 2007-ben ugyanis három-négy havi, összesen negyvenezer forint alatti lakbérrel tartozott.

– Az önkormányzat meg sem próbálta behajtani a tartozást, a bírósági eljárás a lakás kiürítése miatt indult – mondja Bognár Eszter, az AVM utcajogásza. – Ezután Melindának hét éven keresztül dupla lakbért, úgynevezett lakáshasználati díjat kellett fizetnie. A tőle telhetőt megtette, a lakbérelmaradásuk 100 000 forint, a közműtartozás pedig Melinda elmondása szerint legfeljebb 400 000. Ez a tartozás a Hálózat Alapítványon vagy az önkormányzat adósságkezelő szolgáltatásán keresztül megoldható lenne, de a X. kerületben nagyon szigorúak a jogszabályok. Akivel az önkormányzat szerződést bontott, nem kerülhet be az adósságkezelő programba, ráadásul a kerület tíz évre automatikusan kizárja a szociális lakásprogramból.

Tíz évre. De van tovább is. Kőbányán egy 2012-es rendeletmódosítás szerint, aki valaha önkényes lakásfoglaló volt, az a kerületben soha többet nem kaphat szociális lakást. Márpedig Melinda a 2000-es években beleesett ebbe a kategóriába. És igen, a kőbányai rendelet visszamenőleges hatályú.

– Az utolsó pillanatig azt hittük, az önkormányzat legalább a tél miatt jobb belátásra tér. De évek óta azt látjuk: Kőbányán minél nagyobb segítségre van szüksége valakinek, annál inkább elfordul tőle a kerület.

Az önkormányzat persze nem így látja. Közleményükben felidézik, hogy bár Melinda önkényes lakásfoglaló volt, „az önkormányzat – kifejezetten a gyermekekre való tekintettel – bérbe adott neki egy másik szociális lakást, de a szomszédok folyamatos panaszai miatt az egyéves szerződést nem hosszabbította meg. 2004-ben az önkormányzat újra bérbe adott a családnak egy Maglódi úton található ingatlant. Ott azonban 2007 végén a Kőbányai Vagyonkezelő Zrt. lakbértartozás miatt felmondta a bérleti szerződést.”

A kerület jól járt

Hozzáteszik: „A Város Mindenkié csoport rágalmaival szemben a Kőbányai Önkormányzat tizenkét éve próbálja megoldani” Melinda ügyét. Például: „Az utóbbi időszakban háromszor is egyeztetett a hivatal a jogcím nélküli lakóval a család elhelyezéséről – anyaotthoni, illetve családok átmeneti otthonában –, de P. Melinda hallani sem akart az ingatlan elhagyásáról.”

– A családsegítő valóban talált nekik helyet egy vidéki anyaotthonban. Megadták a címet, telefonszámot, s ezzel azt hitték, letudták a problémát – mondja Bognár Eszter. – Pedig végig kellene gondolni: amikor itt vannak a rokonok, a gyerekeknek az iskola, a pszichiátriai kezelés – amiről tud az önkormányzat –, elvárható lenne tőlük, hogy elinduljanak az ismeretlenbe? Ami ráadásul legfeljebb két évre megoldás. Az önkormányzat szempontjait persze értem: a vidéki intézményt nem ők tartják fenn, se a gyerekvédelem, se a hajléktalanellátás nem nekik kerül pénzbe, ha Melindáék elmennek.

Érdekes, hogy a kerület közleményében a saját adatait is letagadja. Az AVM idén közérdekű adatigénylés keretében tudta meg a vezetéstől, hogy Kőbányán 319 üresen álló szociális lakás van. Az önkormányzat mégis azt írja: „Kőbányának soha nem volt 300 üresen álló bérlakása, viszont az üresen álló bérlakások jó részében azért nem él senki, mert az ott élők számának és életmódjának »köszönhetően« azok lakhatatlanná váltak. Jelenleg 50 üres lakásra mintegy 500 rászoruló jut. Kőbányának nincs anyagi lehetősége, sem jogosultsága arra, hogy bárkinek közpénzből élethosszig ingyen lakhatást biztosítson. Mindemellett az önkormányzat maximálisan támogatja azokat a családokat, amelyek önhibájukon kívül kerülnek nehéz helyzetbe és készek együttműködni sorsuk megnyugtató rendezése érdekében.”

Az AVM Elsőként lakhatás programja keretében adományokból idén két, rossz állapotú lakást újított fel. Az önkormányzat csak a közművek bekötését állta, ugyanakkor a felújítás költségét a beköltözők nem lakhatták le, vagyis a kerület jól járt. Csak azok nem, akik nem tisztán önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe.

– Azt mondják, az önkormányzat nem kedvezhet a társadalmi normákat és a törvényeket betartani nem hajlandó családnak, miközben félezer kerületi rászoruló várakozik szociális bérlakásra. Majd ők eldöntik, ki a rossz szegény és ki a jó, miközben egymással is versenyeztetik a rászorulókat. Olyan erkölcsi elvárásaik vannak, ami nonszensz. Aki mélyszegénységben él, nem azon gondolkodik, mi lesz egy év múlva, hanem a jövő hetet akarja megoldani. És ha a gyerek beteg, inkább vesz neki gyógyszert, mint fizeti a lakbért vagy a villanyt. Ki nem ezt tenné? – kérdez vissza Bognár.

Az önkormányzat arra is hivatkozik, hogy „Melinda és gyermekei folyamatosan olyan közösségellenes magatartást tanúsítottak, amellyel a házban lakó bérlők nyugalmát, biztonságát veszélyeztették, emiatt többször került sor rendőrségi, illetve tűzoltósági intézkedésre is, az önkormányzathoz pedig folyamatosan érkeztek a panaszok”.

Rágcsálóirtás és net

Az ideiglenes lakásban kevés a szomszéd. A bérlakás-tömbben több ajtón is ott a kiírás: „A lezárt bérlemény a Kőbányai Önkormányzat tulajdona! Engedély nélküli felnyitása bűncselekmény, amely rendőrségi eljárás megindítását vonja maga után.” Egy-két üveg betörve, odabent mocskos kanapé, penészes fal, rohadó parketta, üveg kóla. A hirdetőtáblán kétféle tacepaó: rágcsálóirtás és internet jutányos áron.

Melinda nem érti, az önkormányzat miről beszél. A szomszédaival sosem volt vitája, a kilakoltatáskor is mellette álltak.

Az asszony harminckét éves. Hat osztályt végzett, mielőtt magához vette volna testvéreit, egy varrodában dolgozott. Először takarított, aztán megtanult varrni, szoknyákat, nadrágokat készített. Szerette. De a főnök nem fogadta jól, hogy az új családtagok miatt többször is elkéredzkedett. Azóta nem talált olyan munkát, ami mellett el tudja látni a gyerekeket. Jelentkezett közmunkára is, ott iskolába küldték, akkor meg beteg lett az egyik testvér.

Családi pótlékból, árvaellátásból, ápolási díjakból élnek. Melinda a használt ruhákat, mesekönyveket, kinőtt gyerekcipőket néha kiviszi a piacra. Egy-egy nadrágért, pulóverért száz-kétszáz forintot kap. A többi ott lóg most zsákban, a gázórára akasztva, abból öltözködnek.

A bútorokat, ingóságokat harminc napig raktározza Melindáék költségén az önkormányzat. Utána megsemmisítik, ha nincs hová és miből elvinni. Az asszony most olcsó albérletet keres. Sógornőjénél egy hónapig maradhat. Valaki, történetét hallva, a XIX. kerületben ajánlott egy pici, penészes lakást, de ott is csak márciusig húzhatnák meg magukat, mert eladják.

Az egy szem szoba előtt, tüchtig sorban gyerekcipők, papucsok. A tesók ma délután később jönnek, nevelési tanácsadóhoz mennek. Melinda szerint jól tanulnak, szeretik őket a tanárok. Ha beszélgetnek, a gyerekek karácsonyra semmi mást nem kérnek, csak egy lakást. „Hogy egybe legyünk.”