Megint a civileké volt a Kossuth tér

„Nem leszünk kezdő tüntetők”, ígéri Bakács Tibor a kezdetkor, s valóban, a Kossuth téren van már LED-fal, a sajtónak emelvény, jeltolmács, s a hangosítás sem akadozik. Csak az időjárással nem sikerült barátságot kötni, a mínuszok kemények. Többen szolidarítanak most monitor előtt, mint legutóbb.

Tanul azért Bakácstól a lelkes demonstráló, azt, hogy a tüntetés lényege a ritmus: „szöveg, szünet, szöveg”. Szalaira a válasz „nem, nem soha”, a médiatörvényre pedig a „szeretjük a szabadságot”. És akad még jó tanács: ne szemeteljen senki, mert először mindig a hitelességet akarják elvenni az embertől.

A rapid bevezetőben csupa jó hír. Állítólag Balin is volt tengerparti tüntetés a sajtószabadságért, a rendszer pedig önfinanszírozó, a támogatók három nap alatt nyolcszázezret adtak össze a Kossuth téri rendezvényre. A folytatás: március 15-ödiki egész napos rendezvény, addig pedig az Orbán-levelek mintájára (mintegy ezer célba ért) most Barrosonak írhat a tüntető (e-mailcím a kivetítőn).

És nem lehet elég korán kezdeni. A színpad mellett háromévesforma kicsinek magyarázza apja, miért vannak itt:
- Vannak, akik azt szeretnek mondani, amit akarnak, mások ezt nem szeretik. Ha nagy leszel, megérted.

A gyerek figyel, leragasztott szájú idős bácsi szemez vele. A társaság vegyes, mint legutóbb. Az anarchisták megint itt dobolnak, zászlóval jött a Budapest Pride, látunk LMP-s különítményt, új viszont az „ellenzékinek lenni szexi” transzparens. A színpadon zenél többek közt a Singas Project, a ’80-as évek underground dívája, Bárdos Deák Ági, Dopeman és a Szilvási Gipsy Folk Band.

A Társaság a Szabadságjogokért színeiben felszólaló Dénes Balázs szerint a demokrácia olyan, mint a jó kapcsolat. Addig működik, amíg hiszünk benne, teszünk érte, tiszteljük az alapértékeit. Csakhogy lassan a törvény megint csak a kólát védi, s úgy tűnik, a kétharmad erős drog, tudatmódosító szer, amelynek hatására valaki gyökeresen mást gondol, mint pár éve. Idéz is egy korábbi, orbáni aggodalmat a kiegyensúlyozott sajtóért. Akár itt a téren is elhangozhatna. Egy másik időben.

Jeney Orsolya az Amnesty International magyarországi vezetője a civil összefogás erejéről, nyomásgyakorlásról beszél, a médiatörvény bajait sorolja. Ami mindannyiunk gondja, hiszen alapos tájékoztatás nélkül nem lehet informált, felelős döntést hozni. Ígéri, az Amnesty több országban, például az USA-ban, Hollandiában is fellép majd a magyar ügy érdekében.

Bodó Balázs médiakutató pedig dühös. Mert nálunk „Mekk mesterek és strómanok nyújtanak be törvényjavaslatokat”, mert „érvek helyett blazírt szövegek mennek”, mert „a senkik miatt a hazámat kinevetik és leminősítik”, mert a döntéshozóknak „a pálinkafőzés fontosabb, mint az ügynöklisták feltárása”.

Úgy véli, krízis kell ahhoz, hogy ráébredjünk, a demokráciát magunknak kell megvédenünk. Hiába várunk az ellenzékre, Brüsszelre, a Költségvetési Tanácsra, „magunkra maradtunk, csak magunkra számíthatunk, ha élhető országot szeretnénk”. Ő is talál idevágó orbáni mondatot, Nagy Imre újratemetéséről: „senki nem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni”. Hozzáteszi: „nem ,tudom, ez most az-e, de a köztársaság sorsa rajtunk áll”.

S bár nagy súly, a mínuszok még inkább nyomnak. Gyérül a tömeg. A fináléban felcsendülő, cigányzenével kísért „Tavaszi szél” sokat segíthet márciusban. A végét most a perec- és forralt bor árus se várta meg. Kár.