Médiahajsza

- Tulajdonképpen mi a szóvivőség? Szakma? Politika? Mazochizmus?

– Van egy alapszabály a modern kommunikációban: „Tégy jót és beszélj róla gyakran.” Na, ez a „beszélj róla gyakran” lenne a szóvivő. De persze tenni is kell hozzá, ez lenne a politika reszortja.

– Szinte csak valós vagy kreált botrányokról kérdezik. A „tégy jót” rész valahogy kimarad.

– Ezt nem lehet kivédeni. Nem tagadom, nehezen viselem, pedig lélekben készülhettem volna rá.

– Technikusnak tanult, de igazából színész akart lenni, elment egy miskolci rádióhoz, amerikai egyetemre járt, majd hazatért, hogy belépjen a szocialista pártba. Onnan került be tíz év után a Botka-féle választmányba.

– A színészpálya volt az igazi, a beteljesületlen tinédzserkori álom. És persze az irodalom. Egy Molie`re-darabban szerepeltem először, hősszerelmest alakítottam 16-17 évesen. Az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul.

– Én inkább drámai karakternek láttam, amikor a Simon-botrányt kellett vaktában „gyorselemeznie”, ráadásul referenciamunkaként, az első éles interjújában.

– Jobb, ha nem köntörfalazok: borzalmasan éreztem magam. Képzelje el, egy csúcsra járatott kampány közepén, amikor mindenki azon gürizik, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, mikrofonokkal rohangálnak utánunk a háttérből instruált tévéstábok, s minden jobbos riporter azt lihegi a füledbe: Simon, Simon, Simon.

– Miközben az említett urat sajnos tíz éve ismeri.

– Na, vágjunk bele, ez elől nem szabad, és nem is akarok kitérni. Az urat tizenkét éve ismerem. Egész kellemes viszonyban álltunk, simulékony, szinte negédes, konfliktuskerülő, barátságos embernek láttam. Nem vagyok naiv. Sokakat ismerek, akikről ránézésre feltételezi az ember, néha igazságtalanul, hogy „nem tiszta”, simlis pali. De egyet soha nem gondoltam, hogy pont a Gábor... Amikor kiderült, épp a székházban voltam. Senki sem hitte, hogy igaz lehet. Jobb esetben is azt gondoltuk, valami félreértés, névrokonság, fideszes kavarás.

– Mit képviselt Simon a pártban?

– Gyakorlatilag semmit. Sosem tartozott a politikának abba a vonalába, amely határozottan megjelenített volna valamit. Olyan „Bagarja, a béke barátja” típus lehetett. Elvoltunk, kávézgattunk, beszélgettünk. És távol álljon tőlem, hogy nehezteljek a sajtóra vagy a Hír Televízióra, amelyek ezzel szekíroznak. Kampány van, ez volt a feladat, utólag már látom, alaposan készültek rá. Ez az ő „versenyelőnyük”. De akkor is csak az igazat mondhatom, és még annyit: mi másképp akarunk kormányozni és élni.

– Nem az a profi szóvivő, aki szenvtelenül felelget és lepattan róla minden?

– Nyilván olyannak kellene lenni. Talán nem vagyok túl jó szóvivő. Nem vagyok például se pofátlan, se cinikus. Sok minden látszik rajtam, ami bánt. Mert választmányi alelnökként azt is átélem, ami a képernyőn nem jelenik meg. Hogy több száz ember szaladgál fel-alá, telefonál, mozgósít, tervez, szervez. Elbuknak és újra felállnak. Tudom, mennyivel kevesebb a pénzünk. Tudom, nincs elég óriásplakátunk, kompromittáló háttéranyagaink, mert nekünk nincsenek botrányvadászaink sem. Érzékelem, hogy kiszorulunk a hirdetőhelyekről. Hogy minden Simicskáé. Hogy nincs állami szupermédiánk. Csak magunkra és a szavazókra támaszkodhatunk. De ez sem kevés. Legalább edzésben vagyunk. És ebből a hátrányból faragunk előnyt.

– A minap Érden jártam Mesterházy Attila fórumán. Telt ház volt. Sokat gondolkodtam, van-e ezeknek az estéknek közvetlen szavazatszerző hatásuk. Fontosak, de aki odamegy, azt már nem kell meggyőzni.

– A lényeg a közvetlen jelenlét. A jeladás, hogy itt és értük vagyunk. Az emberek is demonstrálni akarják, hogy mellettünk állnak, nem félnek, ami a mai világban nagy szó. Kampányrendezvényekre többnyire azok járnak, akiknek határozott képük van a világról. A legfontosabb pillanat a beszédek zárószakasza, amikor Mesterházy a segítségüket kéri. Az az igazi, közösségteremtő pillanat. Mert az alantas botrányháború, a kíméletlen médiahajsza a választót is megalázza. Tudják, hogy őket akarják morálisan megsemmisíteni. Azért kell odamenni, hogy ne érezzék elhagyatottnak magukat.

– Lassan az egész országot körbejárják. Az utcakép nyilván sok mindent elárul.

– Szinte mindent. Kampányoltam 2006-ban, 2010-ben is. Most három hét után ért bennünket az első nyílt színi durvaság: valaki a zebránál bemutatott nekünk. 2010-ben, amikor pária volt az MSZP, ötméterenként megkaptuk a magunkét. Valami változott, ezt érzem.

– Jó lenne számokkal is alátámasztani.

– Ez is furcsa. A leendő anyósom tanár, iskolaigazgató. Ő talán azt is meggondolja, nekem mit mondhat el. Az iskolában megpróbálja lezárni az összes kommunikációs csatornát, amelyen politikai közlés folyhat. Nemcsak a tanáriban, de a folyosókon is. Mert ha kiderül valakiről valami, baja eshet. Vidéken egymást súgják be az emberek.

– De kinek?

– Például a KLIK-klientúrának. Lehet, hogy eredetileg költségvetési, adminisztratív szervezetnek indult – azt sem hittem el –, de valami egészen más lett. Ma már van hova s van kiről jelenteni.

– Ha egy politikus kijelenti: „elzavarjuk”, „már nyertünk”, „kormányt váltunk”, valóban hiszi, vagy csak reméli? Az optimizmus a műfaj fő szabálya?

– Csak magamról beszélhetek. Én minden reggel azzal kelek fel: valamit tenni fogok azért, hogy megtörténjen a kormányváltás. Talán ma, talán ebben az órában szakad át a gát, a felháborodás most éri el a kritikus tömeget.

– Önszuggesztió nélkül nem lehet kampányolni?

– Hit nélkül csak az arcodat koptatod. A reflektorok még nem világítanak, amikor kikiáltói modorban felkonferálom: „Itt jön a kormányváltás miniszterelnöke.” Azt hiszi, lehet ezt úgy mondani, hogy nem hiszem?

– Valamiért most arra gondolok, hogy eredetileg színésznek készült...

– Azért még maradt bennem annyi játékkészség, hogy el tudjam deklamálni: „York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át.” De politikusként az én szövegem nem színház, nem „produkció”. Kézzelfogható valósággá kell válnia.

– Le lehet győzni Orbánt úgy, hogy simán át is adja a hatalmat?

– Nincsenek katasztrófavízióim. Magyarországon szabad választások lesznek. Ezt az egyetlen jogot nem vonták el. A fülke magányában behúzott iksz a nyugalmat, a kiegyensúlyozott hatalomváltást hozza meg. Amikor már senkinek sem kell majd félnie. Ég óvja Magyarországot attól, hogy Orbán újabb négy évet kapjon. Célegyenesbe fordulunk, az utolsó métereken előzni fogunk.