A kormánypárti gonoszság belökte a nyomorgó gyerekeket a politikába, miközben minél gazdagabb valaki, annál többet kap

Magyarországon időről időre negyvenezer gyermek éhezik. Horgas Péter 2015-ben olvasta ezt az adatot egy MTA-tanulmányban. A tény annyira felzaklatta, hogy úgy érezte, nem tud tovább dolgozni Mozart Don Giovanni című operájának díszletén, amíg nem mozgósítja művész és újságíró barátait, tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy erre felhívják a figyelmet. Ahogy gyűjtötték az adatokat, és elmerültek – ahogyan fogalmaz – a gyermekszegénység szörnyű bugyraiban, rájöttek, többre van szükség, mint hogy hírt adjanak a tényről. Vannak alapvető ügyek, amelyek összetartanak egy nemzetet, például hogy a gyerekekről gondoskodni kell. Szerinte ha ebben sincs közös nevező, maga a nemzet hullik szét.

Így indult a Nemzeti Minimum kezdeményezés. Horgas már nemcsak értelmiségi ismerőseit kereste meg, de járta a kormányhivatalokat, a pártok képviselőinél kilincselt. Úgy látszott, megtörténhet a csoda. Nem csupán egy 85 művészt felvonultató hatalmas jótékonysági koncert programja állt össze 2015. szeptember 26-ra, de minden parlamenti párt képviselője aláírt egy országgyűlési határozati javaslatot a Nemzeti Minimum programjáról. Ebben az állt, hogy az Országgyűlés feladatának tekinti a gyermekéhezés megszüntetését, és szeptember 26-át a nemzeti minimum napjának nyilvánítja. Egyben vállalta, hogy a garanciális szabályokat törvénybe foglalja.

Illetve vállalta volna, ha a KDNP – a magyar kereszténydemokrácia nagyobb dicsőségére – az utolsó pillanatban fel nem rúgja a megállapodást, amelyre korábban a párt képviseletében Hoffmann Rózsa akkori államtitkár is áldását adta.

– A kormánykoalíció az utolsó pillanatban felelőtlenül és aljas módon lökte be a nyomorgó gyerekek ügyét a politikai térbe. Ez az ő kudarcuk, az ő tehetetlenségük, az ő gonoszságuk

– mondja Horgas. Szerinte azonban mégis siker volt a kezdeményezés, hiszen a gyermekéhezés témája bekerült az újságokba, a tévékbe, egymást követték a konferenciák.

Kétségtelen, 2015 óta javultak az intézményi gyermekétkeztetés feltételei. Már az iskolaszünetek munkanapjain is ingyenesen kapnak ebédet a rászoruló gyerekek. Igaz, évente van több mint 110 hétvégi és ünnepnap, amikor nem. Például a legutóbbi téli szünet tíz napjából csak a két ünnep közötti három munkanapra kérhettek ennivalót a szülők.

A Nemzeti Minimum Alapítvány elnöke szerint az elmúlt években – a rendszer szintjén – a nyomor mit sem változott. Az 1,8 milliónyi magyar gyerek közül minden harmadik ma is szegénységben vagy fejlődésének alapvető feltételeitől való megfosztottságban él. Horgas Péter újra akcióba lendült. Szeretné, ha szakemberek, civilek, politikusok közösen olyan törvénytervezetet dolgoznának ki, amely előírná a mindenkori kormány számára, hogy számolja fel a gyermekszegénységet, és mindenki számára biztosítsa az élet nélkülözhetetlen feltételeit: az étkezést, a lakhatást, a fűtést, az egészségügyi ellátást. Az alapítványi elnök szerint végre olyan jogszabályok kellenek, amelyek nem adnak lehetőséget „kiskapuzásra”, úgy írják elő a minimumot, hogy az nem válhat mérlegelés tárgyává.

– Szégyen egy európai uniós tagországban, hogy emberek gyakorlatilag jövedelem nélkül maradnak, amikor lejár a kontinensen nálunk legrövidebb időtartamú munkanélküli-járadék fizetésének három hónapja

– mondta lapunknak Göncz Kinga, a korábbi állami csúcsvezetőkből álló V18 csoport szociálpolitikusa. A volt esélyegyenlőségi, majd külügyminiszter szerint elengedhetetlenül szükséges olyan minimumjövedelem biztosítása mindenkinek, amely feltétel nélkül jár, amelyből nem lehet kihullani. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a legszegényebb falvakban ma nem lehet hozzájutni elemi közszolgáltatásokhoz, ott gyakorlatilag működésképtelen az egészségügyi és az oktatási rendszer.

Nálunk a lakhatási gondok is inkább a harmadik világ, mint egy uniós tagország életviszonyait idézik. Százezrek élnek olyan lakásban, amelyben nincs vécé, egymillió magyar otthonában nem fűtenek rendesen. 2015-ben naponta átlagosan több mint négy családot tettek az utcára úgy, hogy az államnak vagy önkormányzatnak nem kötelező hajlékot biztosítani számukra. Ilyenkor a gyerekeket rutinszerűen elszakítják szüleiktől.

– A magyar realitás az, hogy ahol legnagyobb a szükség, ott a legkisebb a segítség – így foglalta össze a helyzetet a 168 Órának Herczog Mária szociológus, az európai gyermekvédő szervezeteket egyesítő Eurochild szövetség volt elnöke, ma tudományos főtanácsadója. Herczog friss adatai szerint Magyarországon a gyermekek 36,1 százaléka él veszélyeztetettségben, az uniós tagországok közül Bulgáriával és Romániával együtt vagyunk sereghajtók. Lengyelország, Szlovákia, amelyek sokkal rosszabb helyzetből indultak, már régen megelőztek minket. A szociológus arra is felhívja a figyelmet, hogy itthon már nem csak a munkanélküliek csúsznak a létminimum alá, két-három gyerekkel igen gyakori a dolgozói szegénység is. Ha mindkét – esetenként diplomás – szülő a közszolgálatban dolgozik, például szociális munkás, tanító, egészségügyi alkalmazott vagy rendőr, akkor gyakran maguk is a nélkülözők közé tartoznak, ahogyan az egyszülős háztartások több mint harmada is.

– A szülőket felelősségre lehet vonni elhanyagoló magatartás miatt, ha nem gondoskodnak gyermekükről. De mi a helyzet az állammal?

– kérdezi Herczog. Egyúttal idézi az ombudsman friss jelentését, amely felhívta a figyelmet arra a törvényellenes gyakorlatra, hogy az állami gondozásba vett összes gyerek harmadát anyagi okokból emelik ki a családokból. – De akkor, amikor valaki nem tudja fizetni a lakbért, nem tud fűteni, cipőt venni a gyerekének, amikor megfelelő közösségi közlekedés híján a kisiskolás rendszeresen késik az órákról, vajon elhanyagoló szülőről van-e szó, vagy inkább arról, hogy a magyar állam nem teljesíti a kötelezettségét?

A helyzet alighanem rosszabb, mintha az állam csak elhanyagolná a rászorulókat. Szikra Dorottya szociológus, az MTA kutatója a 444-nek úgy nyilatkozott: a Fidesz hol neokonzervatívnak, hol neoliberálisnak, hol pedig egyszerűen etatistának látszó szociális intézkedései mögött egyetlen vezérfonal sejlik fel – a szegényellenesség. A honlap idézte Tóth G. Csaba és Virovácz Péter közgazdászok elemzését arról, hogy a 2011-es adóreform majdnem 450 milliárd forinttal csökkentette az állam bevételeit, és ennek az összegnek a 74 százaléka a gazdagokhoz jutott, a felső két jövedelmi tizedbe tartozó emberek bevételeit növelte. Az alsó hat tizedben viszont az adókötelezettség nem csökkent érdemben.

A Nyugat-Európában példátlan egykulcsos adó, a családi pótlék 2009-es szinten történő befagyasztása és a gyermekek után járó adókedvezmény nálunk olyan perverz újraelosztást eredményez, amely a szegényektől elvesz és a jómódúaknak ad. Minél gazdagabb valaki, annál többet kap.

Miközben egy olyan négygyermekes család, ahol 100 ezer forint a szülők jövedelme, 33 ezer forintnyi adókedvezményhez jut, az 500 ezer forintos fizetésű, szintén négy gyermeket nevelő szülők 132 ezer forint befizetése alól mentesülnek. Ha osztunk-szorzunk, kiderül: az ő gyerekük a fideszes államnak négyszer értékesebb. Mindezt megfejelve azzal, hogy a munkanélküli-járadék csak három hónapig jár, lehetetlenné téve az érdemi átképzést és a munkahelykeresést, a később folyósított segély összegét viszont havi 28 ezer forintról 22 ezerre csökkentették.

Szikra Dorottya szerint egyértelmű: az intézkedések mögött az az alig leplezett cél áll, hogy a gyermekvállalástól elvegyék a kedvét a legszegényebb, elsősorban romák által lakott települések népének, egyben fokozzák a középosztály szülési hajlandóságát. Ez azonban dupla illúzió. A születésszám növekedése Európában ma attól függ, hogy rugalmas-e a munkaerőpiac, több terhet vállalnak-e a férfiak, kiszámítható-e a családtámogatási rendszer, és a gyermeknevelést segítik-e jól működő közszolgáltatások. A szegények világában a gyermekvállalást csökkentő tényező viszont csak az életszínvonal emelkedése lehetne. A KSH-adatok is megerősítik, hogy éppen ott születik a legtöbb gyerek, ahol nem működik a közösségi közlekedés, ahol nincsen munka, sem elérhető szakiskola.

– Ha a humánus megfontolások már egyáltalán nem számítanak, akkor a politikusoknak legalább a gazdasági érvekre kellene hallgatniuk – mondja Herczog Mária, aki jelenleg egy olyan nemzetközi kutatást vezet, amely a gyermekekkel kapcsolatos állami beruházások megtérülését vizsgálja.

Ennek ötletét a Nobel-díjas James Heckman amerikai közgazdász elmélete adta. Ő adatokkal igazolta, hogy a gyermekek iskoláskor előtti fejlesztésébe befektetett minden egyes szövetségi dollár később 16,5 dollárt fial.

Az a gyerek ugyanis, aki jó minőségű ellátást kapott, motiváltabb.

Nem hátrányokkal kezdi a tanulást, több esélye van arra, hogy sikeresen elvégzi az iskolákat, hogy a gyermekkort épp elhagyva nem szül eleve hátrányos helyzetű babát. Egészségesebb felnőtt lesz belőle, könnyebben elkerüli a kábítószereket, az összeütközést a törvénnyel, így nem terheli jelentős költségekkel közösségét. Nem szorul segélyekre, sőt, adófizetőként maga is hozzájárul a közös teherviseléshez.

Herczog Mária most máltai és romániai közegben vizsgálja, milyen társadalmi hasznot hozhatna, ha a közös érdekre alapozó szemléletet nemcsak az iskoláskor előtti életszakaszban, de 18 éves korig képviselné az állam. Ez, sajnos, igen távol áll a magyar döntéshozók jelenlegi értékrendjétől.

– Nálunk az állam egy időben legfeljebb egy dologra tud figyelni – ha figyel egyáltalán. Pedig valódi eredményekhez az kellene, hogy egyszerre minden kritikus pontra hassunk és legyen hosszú távú stratégiánk.

Ezt mondta a lapunknak L. Ritók Nóra grafikus, a mélyszegénységben élő gyermekek művészeti nevelésében páratlanul sikeres Igazgyöngy Alapítvány létrehozója és vezetője. A szervezet ma húsz község életére gyakorol kisebb-nagyobb hatást, és azok a hátrányos helyzetű gyermekek, akikkel foglalkozik, eredményesebbek hasonló helyzetben élő kortársaiknál.

– Volt, amikor azt gondolták, hogy az oktatás fogja megoldani a romaintegráció ügyét – fejtegeti L. Ritók Nóra. – Akkor plusz pénzt tettek az iskolai integrációs pedagógiai programokba, de nem foglalkoztak azzal, hogy a szülők hogyan élnek, van-e munkájuk. Számunkra kiderült: ha otthon más az értékrend, akkor a szülői házban elkopnak azok a hatások, melyeket akár a legjobb iskola ad. Aztán az uniós pályázatokból telepfelszámolási programok indultak, de nem törődtek azzal, hogy a térségben a gyerekek közben szegregált iskolákban tanulnak. Most a közmunkától várják a megváltást, és teljes az oktatási káosz. Pedig ha eredményt akarunk, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője szerint a problématérkép minden tényezőjével egyszerre kell foglalkozni, hogy az amortizáló hatásokat minimalizáljuk.

– A magyar állam sohasem nézett szembe a feladattal, nem készített alapos számvetést, mert itt nem lehet gyors sikersztorit felépíteni a következő választásokra – mondja L. Ritók Nóra. Ez hosszú távú, „kínlódós történet”, teszi hozzá. Egy generáción át egyszerre kellene foglalkozni a gyerekekkel és a szüleikkel, akiket senki sem készített fel a felnőtt életre. Azt viszont mítosznak tartja, hogy egy ilyen hosszú távú munka időarányos költségei horribilisak lennének. Tapasztalata szerint egy 500 fős falu vagy utcaközösség életének átalakításához már három főállású szakember is a siker reményében láthat hozzá. Kell valaki, aki tanodát szervez, a gyerekekkel foglalkozik, egy felnőttekre koncentráló közösségfejlesztő és egy olyan szakember, akinek energiáit a munkahelyteremtés köti le. Igaz, a társadalmi vállalkozások munkája eleinte inkább viszi a pénzt, mintsem hozná, de biztosan kifele vezet a bajból.

A szociális minimumról szóló törvény vagy inkább az Alaptörvényt is érintő törvénymódosítások egész sorának kidolgozása roppant munka, amelyben szakértők, jogászok, civilek kisebb hadseregének kellene együttműködni. Érdemes-e nekilátni most, egy olyan választási kampány közepén, amely nem a váltópártoknak áll?

– Mikor, ha nem most? – kérdezi Göncz Kinga. – Ha az arányok úgy alakulnának, hogy a Fidesz koalíciókötésre kényszerül, akkor egy ilyen program jól jöhet a feltételek megfogalmazásakor. A közös minimum ügye a közvéleményben is tudatosíthatja: elfogadhatatlan gyakorlat, hogy egész családok jövedelem nélkül maradjanak. Kialakulhat olyan társadalmi nyomás, amely jelentősen befolyásolhatja a győztes párt mozgásterét, bármelyik legyen is az.