Magában mindenki káromkodik

– Az interjúszervezés nehézségei általában nem tartoznak az olvasóra, de a mostani vesszőfutás látlelet. A tiltakozás főszervezője egyelőre nem akart interjút adni, s három adjunktus közül egy sem vállalta a beszélgetést, pedig a tiltakozás a tanársegédek és az ő érdekükben indult. Mitől félnek?

– Azok, akik az oktatás terheinek jelentős részét vállalják, úgy érzik, hogy nem számíthatnak a vezetők támogatására. Nincsenek véglegesítve, s attól tartanak, ha beszélnek, megszűnik a munkaviszonyuk vagy elvágják őket a továbblépés lehetőségétől. Hiszen a habilitációhoz az egyetemi doktori bizottság hozzájárulása szükséges.

– Kaptak jelzést, hogy nem kellene folytatni a tiltakozást?

– Nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy az egyetem vezetői tisztában vannak a helyzettel. Ám azt gondolják, nem szabad elmérgesíteni a viszonyt a kormányzattal, mert akkor nehezebb lesz kijárni valamit.

– A jó öreg oszd meg és uralkodj elv alapján.

– Pontosan. Nem akarnak nyíltan konfrontálódni, mert azt látják: aki hallgat, aki lojálisnak tűnik, talán ki tud harcolni egy kis pluszt a saját intézményének. Tudjuk, hogy vannak egyetemek, amelyek kedvesebbek a kormánynak, mint az ELTE. Megesett már, hogy rendkívüli pénzügyi ellenőrzést rendeltek el az egyetemen, ami nagy teher, de végül nem is találtak semmit.

– A mostani béremelést nemcsak az államtitkárság, hanem maga Bódis József, a Magyar Rektori Konferencia elnöke is komoly sikernek tartja, mondván: az alacsony infláció miatt érezhetően emelkedni fog a bérek reálértéke.

– Talán a minisztérium által felvetett javaslatokhoz képest értékelhette ezt sikerként. De nem hasonlította össze azzal a béremeléssel, ami a közoktatásban történt, s amire a nyílt levél aláírói felhívják a figyelmet. Több kollégám gyermeke a közoktatásban dolgozik, s egyikük elpanaszolta: friss diplomás nyelvtanárként dolgozó lánya ötvenezer forinttal többet keres az édesanyjánál, aki adjunktus, és húsz éve dolgozik a bölcsészkaron. A tanársegédek százhúszezer forintból élnek. Az egyik négygyermekes adjunktus kollégám 147 ezer forintot keres, két gyermeke egyetemre jár, csak úgy tudnak boldogulni, hogy a nyugdíjas szülei fizetik a rezsijüket. Egy másik munkatársamról tudom, hogy éjjel-nappal dolgozik, mert habilitációra készül, s az előrelépésnél az is számít, mennyi regisztrált publikációja van valakinek. Csakhogy a konferencián tartott előadásokat nem tekintik tudományos publikációnak, holott egy oktatónak legfeljebb ilyesmire van lehetősége félév közben, tanítás mellett. Hosszabb lélegzetű tanulmányra nem futja az időből, hiszen a féléves kötelezettségeket is csak úgy tudjuk teljesíteni, hogy rengeteget dolgozunk éjszaka. Van, aki nem panaszkodik, mert a házastársa jól keres, de ezt kevesen mondhatják el magukról.

– Elég nyíltan fogalmaz. Önnek nincs félnivalója?

– Két éve nyugdíjba küldtek, azóta ingyen dolgozom. Mit csinálhatnak velem? Elveszik a hivatalos e-mail címemet és kizárnak a Neptun-rendszerből, hogy ne adhassak jegyet? De akkor ki tartaná meg a mesterszakos óráimat?

– Erre nem gondoltak, amikor nyugdíjazták?

– Nem sokkal utána megkértek: tartsam meg az óráimat, mert ha a hallgatók nem tudják felvenni a kódokat, túlfutók lesznek, fizetniük kell, vagyis velük szúrok ki. Azt mondtam, megtartom az órákat, amelyeket szeretek, a többit oldja meg az egyetem. Az első félévben így is volt. Decemberben jött egy felháborodott levél a HÖK-től, hogy több tárgy nem lett meghirdetve, ezért a hallgatók nem tudják befejezni tanulmányaikat. Azután kaptam egy hasonlóan dörgedelmes levelet a tanszékvezetőtől, hogy ne szúrjak ki a gyerekekkel. Megírtam: számolniuk kellett volna a nyugdíjazásom következményeivel, mire azzal érveltek, hogy én is tudom, mekkora pénzkivonás történt, és tűzoltó megoldás gyanánt legyek szíves az összes elmaradt órámat meghirdetni. Abban a félévben 14 órát kellett tartanom. Most már „csak” 10-12-t. Amiért nem fizetnek, sőt én viszem be a papírt, veszem meg a patront a nyomtatóba.

– Mit tanít?

– Fő területem Kelet-Európa kora-újkori története, a 16–18. század, az oroszok, a lengyelek, a csehek és a Habsburg Monarchia története, a felvilágosodás, a nemzeti mozgalmak kezdetei a Monarchiában. Mivel időről időre vannak francia erasmusos diákok, franciául is tartok órákat.

– Meddig zsigerelheti ki az egyetem az oktatóit?

– A tanszéken hárman, a Történeti Intézetben húszan vagyunk, akik ingyen oktatunk. Ezen a tanszéken öt éven belül csak két olyan ember marad, aki nem éri el a nyugdíjkorhatárt. Elment négy ember, de a helyüket a létszámstop miatt nem lehetett betölteni. A minisztériumban talán úgy képzelik: az egyik elment nyugdíjba, tessék befogni a doktoranduszt, majd ő megtartja az óráit. Csakhogy az akkreditációs szabályok szerint egy doktorandusz nem tarthat órákat helyettem a mesterképzésben. Arról nem is beszélve, hogy a nyugat-európai helyzettől eltérően a mi doktoranduszaink kilencven százaléka nem ösztöndíjas: fizet és dolgozik, emellett órákra is jár, szóval nem terhelhető tovább. Az egyetem is látja, hogy hamarosan fenntarthatatlan lesz a rendszer, ezért úgy hallom, csökkenteni akarják a speciális képzéseink számát. Csakhogy épp ezek adják az ELTE versenyelőnyét. A visegrádi országokról szóló képzéseinket elvégzők jó része hamar el tud helyezkedni az államigazgatásban.

– A tiltakozók azt szeretnék elérni, hogy januártól kapják meg ők is azt a bért, ami a közoktatásban dolgozó doktori fokozattal rendelkező pedagógusoknak jár. Ez a tanársegédek és az adjunktusok esetében 85 százalékos emelést jelentene. Én a helyükben nem lennék optimista.

– Én sem vagyok az. De muszáj erről beszélni, hiszen az ELTE az egyik legnagyobb hazai egyetem, s nem csak nálunk vannak ilyen gondok. Csak egy példa: tanítottam Párizsban két egyetemen is. Ott heti hat óra az átlag. Itthon majd száz százalékkal magasabb az óraterhelésünk, miközben tudományos szempontból velük kell versenyeznünk. Olyanokkal, akiknek jóval több idejük marad kutatásra, és egzisztenciális biztonságban dolgoznak. Én nettóban három és félszer többet kerestem kint.

– Az államtitkárság erre mondja: „az oktatók egyéb jövedelemre is szert tehetnek”.

– Ezek a lehetőségek nagyon beszűkültek. Régen több pályázat volt, és kevésbé bürokratikusak. Másrészt Magyar Bálint minisztersége óta jelentősen nőttek az óraterhek. Ráadásul a könyvkiadóknak is jóval kevesebb a pénzük. Tipikus, ami velem történt: Magyarországon a 19. század vége óta nem jelent meg könyv Csehország történetéről, pedig ilyen tankönyvre nagy szükség lenne. A férjemmel úgy gondoltuk, lefordítunk egy cseh kiadást. A kiadó eleve jelképes összeget fizetett a fordításért, én a lektorálásért például csupán néhány könyvet kaptam ajándékba. Két teljes nyaram ráment, és most szóltak: nem jelentetik meg, mert a felmérések szerint kevesen vették volna meg, nem kockáztatják meg a ráfizetést. Egyébként az egyetemi könyvtár is úgy bővül, hogy a saját könyveinket adjuk ajándékba. A lengyel nagykövet pedig évente, karácsony táján egy doboznyi újonnan megjelent könyvet küld nekünk, mert korábban megírtuk neki, hogy nincs pénzünk a legújabb lengyel szakirodalomra.

– Nem megalázó ez?

– Könyvet kérni nem. De a nagykövet elmesélte, hogy a debreceni egyetem egyik szemináriumi helyiségét is ő újíttatta fel. Többször beszélgettünk a kollégákkal egymás között arról, hogy ezt nálunk is biztosan megtenné, hiszen jó a kapcsolatunk, de erre már nem tudom megkérni. Pedig ráférne a termekre, hiszen hetvenes évekbeli asztalok, székek vannak, ősrégi számítógépek. Rendkívül kellemetlen, ha külföldi vendég jön.

– Mit szólnak, ha eközben arról olvasnak, hogy a Pécsi Tudományegyetem geopolitikai doktori képzésén, amit a Magyar Nemzeti Bank finanszíroz, havi 300 ezer forint az ösztöndíj? Annyi, amennyi ugyanott egy egyetemi professzor nettója, az adjunktusok pedig ennek a felét sem keresik meg.

– Magában mindenki káromkodik, de amúgy nem beszélünk róla. Persze ha engem kérdeznének, pillanatokon belül találnék pénzt. Például ne költözzenek fel a Várba, hagyják békén a Városligetet. Politológusokkal szoktunk vitatkozni azon, hogy a statisztikák szerint a lengyelek kevesebbet költenek a felsőoktatásra, mint mi. Szerintem ez az állítás csak akkor igaz, ha a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, a Matolcsy-ösztöndíjasokra meg az MMA-ra fordított összegeket is belevesszük. Amúgy azt látom, hogy a visegrádi országokban a felsőoktatási intézményekben építkeznek, fejlesztenek. Nemcsak a fővárosi, de a vidéki egyetemekre is sokat költenek. Látszik, hogy ott fontos a felsőoktatás.

– Idehaza mi lehet a kormány célja?

– Minden hazai felsőoktatási reformnak születési rendellenessége, hogy felvilágosult abszolutista módon, felülről akarják a társadalomra ráerőltetni. Súlyos vitáim voltak a bolognai folyamat bevezetésével kapcsolatban Magyar Bálinttal is. Megkérdeztem: arra jók vagyunk, hogy eldöntsük, ki kaphat diplomát, doktori címet, de arra nem, hogy megmondjuk, hogyan kellene megszervezni az egyetemi oktatást? Annyit feleltek, hogy demagóg vagyok. Az Alkotmánybíróság pedig épp azokat a pontokat utasította vissza, amelyekről beszéltem. A mostani kormány teljesen más fejlődési modellben gondolkodik. Amikor a keleti mintáról beszélnek, azt hiszik, azok az országok az alacsonyan fizetett munkásrétegre támaszkodó iparuk révén fejlődnek. Csakhogy már Kínában, Indiában, Malajziában, Hongkongban is szaporodnak az egyetemek. A világranglista első húsz helyén stabilan amerikai, angol intézmények vannak, a százba bekerül a bécsi, a moszkvai, esetleg a prágai egyetem, de a többi szinte mind ázsiai. Ezek az országok egyre többet költenek kutatás-fejlesztésre, felsőoktatásra, ami ott sem ingyenes, de cserébe versenyképes tudást ad. A hazai kormányzati szereplők egy már elavult fejlődési modellhez szeretnének felzárkózni, s ezt sajnos villámsebességgel teszik.