Lúzer blues: „Ki nem ugrál, mocskos román”
Az utolsó utáni percben kapott góllal elvesztettük a Románia elleni zártkapus VB selejtező két fontos pontját. Ezzel a napfényes Rió, a brazíliai VB még távolabbra, az álmok világába került. De kit érdekelt a foci, mikor a hősies utcai szurkolással, „önmagunk felmutatásával” újra megmutattuk a világnak, kik vagyunk. A Keleti Pályaudvar mögötti sivár, szlomos térben négy-ötezer magyar tehetett hitet arról, hogy „lesz még egyszer Erdély magyar”, aláhúzva a vitathatatlan tényt, hogy „ki nem ugrál mocskos román”. Így kitartóan ugrándoztak. De a végén már nem ugrálhattunk. Bágyadtan kullogtunk haza. Így tett kollégánk, Buják Attila is.
Ha valaki már nem emlékezne rá, a purparlé egy érdektelen (nyitott kapus) őszi meccsel indult. Volt ugyan némi rizikó abban, hogy Izrael válogatottját hívtuk meg Budapestre, utólag nézve reális veszélynek látszhatott, hogy az eseményre az adott légkörben (listák és más botrányok) rászervezhet a Jobbik is. De a magyar nyelv azért rokontalan „a népek tengerében”, hogy ne nagyon értse senki, kik vagyunk, mit mondunk, miként gondolkodunk. Tévedtünk, mindenki értett mindent. A FIFA fegyelmi bizottsága úgy döntött, hogy zárjuk rövidre a témát és zárjuk be a kapukat.
--------------------
A kapuk tehát zárva, „jobb ha nem feszegetjük őket”, jelezte előre a sajtó. Az esetleges következményektől megriadt politikusok és futballbürokraták minden gesztusa azt célozta, hogy megússzuk az újabb, ennél is kínosabb, beláthatatlan következményekkel járó botrányt. Orbán Viktor a Kárpátok kettes számú géniuszával, George Hagival tartott rendezvényen ki is jelölte az eszmeileg fontos futballparamétereket. „Bennünket magyarokat” a futballban három dolog vezérel. A gógyi (ez nála valamiféle sumákolással kevert alamuszi ravaszdiságot jelent), a bátorság (lásd: ordítozás Brüsszelben) és a cselesség, a szellem.
A meccs előtt a „gógyi”, a megtévesztés kapott vezérszerepet. A Csányi-féle MLSZ az eseménytől három kilométerre, az ’56-os terén szervezett kivetítővel, zenével, DJ-vel bővített szeánszot, míg a nemzeti erők, vagy ultrák a stadion szomszédságában, a déli kapunál gyülekeztek, hogy „hallassák hangjukat”.
--------------------
A Thököly útról már hallani is a monotonon dübörgő elő-zenekart, a Szebb Jövőt (vagy Szebb Napot?) együttes szemüveges frontemberét. Gabóca keresetlen őszinteséggel konferálja fel magát: „Sziasztok Magyarország, remélem kipicsázzuk a szőröstalpúakat.” És a húrokba csap.
A Szebb Napot a nemzeti rock legígéretesebb hajtása. Még nem itták pufira a fejüket, bírják a mostoha körülményeket, a csontrepesztő hideget, egy szál dzsekiben buliznak. Őket követik olyan ászok, mint a fenomenális Romantikus Erőszak vagy a klasszikus Kárpátia és még sokan mások. Vona pártelnököt is ide várja, aki várja, ő is a „nép között” tekinti meg a jeles eseményt. A légkör erősen politikus, ki hinné, hogy ebben a plebejus közegben olyan elemző mondatok hangzanak el, hogy „külpolitikailag smúzolunk a Victor Pontának”. De a cél nem a politikum, hanem a „kiállás”, a becsület, hogy „felmutatjuk önmagunkat”, hogy vagyunk, jól elvagyunk.
Ennél bonyolultabb dolgok is terítékre kerülnek. Úgymint az „invázió, invázió Bukarestbe” gondolat, amivel az a baj, hogy egy valamirevaló invázióhoz oda is kell utazni. Ki az ördög akarna Bukarestbe menni télvíz idején, ilyen rossz fizikai állapotban? A második félidő derekán már ingajáratban közlekedik a mentő: három kidőlt, bomberes honfit hordágyon szállítanak el. Az energia-itallal kevert crack nem marad hatás nélkül. Nő a tömeg, ötezren lehetünk, a többség súlyos arc. A fotósokra állítólag külön vadásznak, Dani a hátam mögé bújva félénken exponálgat. Őt rövid pályája során ötször-hatszor már lefejelték, a nemzeti eszme ilyen ütős dolog.
--------------------
A stadionból sápadtan pislákoló fények, csak a csend ásít, a labda tompa puffanása, néha sípszó, kósza kiáltozás. „Szorosan, szorosan”, „ne bántsd Norbi”, „tolódunk”, „figyelünk, figyelünk”. Szóval van hangulat. A kivetítőről annyit leolvasni, hogy még az ellenfelet is zavarja a dermesztő légkör. A szereplők arcán látni, ez most munka, kemény futballmunka, le kell nyomni, és másfél óra múlva fájront.
Átnézünk egy percre az ’56-osok terére. Csányiék mindent alaposan megszerveztek: van mobilvécé, hot dog, alkoholmentes sör, karszalag, profi hangosítás, kisknézy, DJ, kordon és méla unalom. Nyolcszázan lehetünk, főleg fiatal párok, gimnazisták, diáklányok. Nővel mégsem lehet az ultrák közé menni.
Lassan kezdünk. Az első meglepetés, hogy korunk szurkolói nem nagyon ismerik korunk hőseit. A DJ hiába ordítja a mikrofonba: „a tartalékkapus Bogdáááán...” És a téren halotti csend. „Ádám”, teszi hozzá elszontyolodva DJ és tovább nem próbálkozik. Csöndesen beolvassa a neveket.
--------------------
Vezetünk, és a foci fantasztikus közösségteremtő erő, a meccs váratlanul még a mi figyelmünket is leköti, mert bár pro forma dolgozunk, mindig történhet valami jó. Például jó lenne még egyet rúgni, akkor megvan a győzelem, plusz három pont, és a csoportból, a pótselejtező, számoljunk csak utána...
Az ultrákat a Dózsa György úton tökéletesen hidegen hagyja ami a pályán folyik. A bézbólsapkás előszurkoló összefüggéstelenül üvölt, skandál és vinnyog, a kivetítőre pillant és tájékoztatja közönségét, hogy a szünetben úgy látom egy nullra vezetünk. Az információ rá is fér egyesekre, mert nem látnak el odáig. Sárgák és pirosak rohangálnak fel alá, zászlók lobognak, anyád, cigányok, Bukarest, görögtűz, szőrös talp, zsidók, g... bíró. Ennyi elég is a boldogsághoz. Valami tizenegyest rúgnak (talán a sárgák?), egyenlít az ellenséges néptörzs (Románia?), de öt percre rá mi jövünk, állítólag vezetünk, újra kivilágosodik az ég.
A szurkolás kissé sérülésveszélyes. Embernek látszó tárgy zuhan a nyakamba, kezében sörrel, legalább nyolcvanöt kiló és mindent letarol, dől a nép, mint a dominó, na innen el. A kerítés védelmet nyújt, de ez tévedés. De az ultrák kollektív illemhelye a MÁV a kerítésen át, a lelkesültség „közben” sem csillapul, héééóóó, héééóóó ordítják megkönnyebbülten, palackok törnek, kukák dőlnek, a rendőrök idegesen téblábolnak, markolják a gumibotot.
Ha nyerünk nagy baj lesz belőle, üvegdobálás, kukagyújtás, ha vesztünk, nagy baj lesz belőle, üvegdobálás, kukagyújtás. Ha döntetlen, az maga a csőd, üvegdobálás, kukagyújtás, ödémás bevérzések. Már csak húsz perc, a helyzet fokozódik. A küzdelem világpolitikai összefüggései kerülnek előtérbe. Teljesen inadekvát, a helyzettől idegen a háttérben felhangzó „mocskos zsidók” kórus. D., a fotós, aki járatos utcai körökben, a logikai fonalat ekként fejt fel: a büntetést a „magyar-zsidó meccs miatt” kaptuk, ők bulizták ki nekünk a stadionbezárást, nem véletlenül Románia ellen, és ehhez asszisztált a „zsidóbarát FIFA”.
Öt perc, „ki nem ugrál mocskos román”, ordít a véleményvezér, hát persze, hogy mindenki ugrál, ami egészségügyi szempontból is hasznos, a hideg ellen is célszerű. De mit beszélek én hidegről? A tömeg szélén tucatnyi férfiú őrjöng félmeztelenül, az egyikük bokszeralsóban, mínusz hatban. Két belövés jól tompítja az érzékeket.
--------------------
Csak a fájdalmat nem tompítja semmi: az utolsó utáni percben egyenlít Románia egy béna, sorszerű góllal. A hangulat is lefagy, torkunkon akadnak a szőrös talpak, egy pofa zokog, neki ez tényleg sorskérdés volt, Erdélyből jött, a többiek szélütötten állnak. Még egy utolsó támadás és vége. A DJ még próbálkozik. Ideológiai fegyverét kapja elő: „magyar sors volt, tipikus magyar sors. De azért megmutattuk.”
Hát meg. És egyúttal villámgyorsan fel is oszlunk. „Lúzerek”, ordít egy honfi az éjszakában. Két dobálózót elvezetnek, üveg csattan, szélvédő reped. Más nem marad, csak a magányos színpad, és a szürkén kavargó, formátlan szemét. A szél kapkodja szét.
