Leszakadva, elfeledve

A fiatalok családot alapítanak. Ez az élet rendje. Szeretnék egészségben felnevelni a gyerekeiket, és megadni nekik mindent, amit csak lehet. Ez egy általános, mindenkire érvényes alapvetés. Az állam pedig, aminek feladata az élet megszervezése, ehhez igyekszik megfelelő támogató közeget biztosítani, generációkon keresztül. Ebben cél az is, hogy a korfa megfelelő legyen, ne öregedjen el a társadalom, szülessen elég gyermek, és minden korosztály számára biztonságot, kiszámítható életet adjon a rendszer.

Az utóbbi időszakban azonban különbség lett a családok között. Lettek a támogatásra érdemesek, akik tanultak, jó szakmájuk van, biztos jövedelmük, akik összeházasodtak, és megfelelnek a kormányzati családeszménynek. Számukra kedvezőbb feltételeket biztosít a rendszer, lakásvásárlásra, felújításra, autóvásárlásra, adózásban, támogatva a gyerekvállalást. Náluk érez olyan alapot a kormányzat, amire lehet építeni, hosszabb távon, ők azok, akik képesek a kor elvárásainak megfelelő életstratégiákban gondolkodni.

De van egy másik csoport is. Problémáik generációk óta csak halmozódnak. A leszakadó társadalmi csoportba tartozók, akik a mai rendszer elvárásaitól fényévekre vannak, és nem képesek a sorsukon változtatni. Akik nem tanultak, nincs biztos jövedelmet adó állásuk, nincsenek anyagi tartalékaik, nincs pénzügyi tudatosságuk, ezért nem tudnak élni a kormányzat családpolitikájában felkínált lehetőségekkel. Nem képesek megigényelni és végig vinni egy lakásvásárlást, felújítást, ám ugyanúgy adóznak a közmunkabérből és a minimálbérből ők is, csak a feketezónában szerzett jövedelemből nem, így terelődnek is ebbe az irányba, egyre többen. Más támogatást, amiben önrészt kell felmutatni, nem tudnak igénybe venni, hiszen a jövedelmük csak napról napra engedi a túlélést.

Az olló a kétféle családtípus között nagyra nyílt, és nem is látni, hogy csökkenne a távolság. Azt sem, hogy politikai szándék lenne rá. A magyar családpolitika sokat hangoztatott sikerei igencsak ellentmondásossá válnak, ha az ember a leszakadó családok felől próbálja értelmezni azt.

Közben, érteni véli az ember a szándékot, és a módszer is világos. Azt kell támogatni, amiről azt gondoljuk, hogy jó irányba visz, és azt nehezíteni, amely nem előremutató. Ez sok területen működőképes, változást támogató módszer. Mi is használjuk ezt a szociális munkában, bizonyos életvezetési technikák esetén. Csak mi egy kicsit másképp.

Ha valaki a tanult tehetetlenség csapdájában van, és nem tesz semmi erőfeszítést, hogy javítson a helyzetén, hanem azt várja, hogy majd más megoldja a problémáit. Mi a munkánkban újra és újra segítséget adunk az egyéni erőfeszítés eredményeinek személyes megtapasztalásra, erre pozitívan visszacsatolunk, és így lassan, de elindul a viszonyulások változása. Lassan, mert generációs beidegződéseken kell változtatni, amit tovább nehezít a fogyasztói világ üzenete, vagy a szétesett közösségek sajátos túlélési törvényei.

Személyes döntésig kell eljuttatni az illetőt, képessé tenni, ehhez azonban sok olyan ismeretet és készséget kell bepótolni, amit ő sem a családjától, sem az iskolarendszertől nem kapott meg. Igazi változást majd csak a következő generációtól várhatunk, de a számukra támogatóbb közeget a mostani, szülői generációban kell megteremteni.

Egyetértek azzal, hogy a kedvezőtlen demográfiai folyamatok megállításának jó állami eszköze a gyermekvállalás kiemelt támogatása. Azt is tudom, hogy nagyon nehéz az emberi jogok megsértése nélkül olyan támogatási rendszert működtetni, amiben az alanyi jogon járó állami segítségnyújtás mentén nem alakulnak ki olyan életstratégiák, amelyek ebben építik fel a túlélés lehetőségét.

Ha egy problémáról nem veszünk tudomást, attól az még van. Sőt, újratermeli önmagát, nem csökkenő arányban, és ez a nagy kalapban mindig tétel marad, nem kis ráfordítási igényelve az állampolgárairól gondoskodó államtól.

A generációs szegénységben élő családok problémáiról nem igazán hallunk a sikeres családpolitikai beszámolókban. Folyamatosak a statisztikai adatok arról, hányan vették igénybe a lakásfelújítást, hány nagycsaládos autót vásároltak, de nem hallunk adatokat arról, hány gyermek él lakhatási szegénységben, olyan házakban, ahol csak az elektromos áramot érik el (jobb esetben legálisan) az egyébként ma már természetes más kényelmi hálózatokból, mint a vezetékes víz-, gáz-, vagy szennyvízhálózat. Most mindenhol ott a hirdetés az elérhető napelem-támogatásokról, de nincs szó arról, hogy az érintett családok lakhatásában tisztázatlanok a tulajdonviszonyok, és a tetők állapota is messze van attól, hogy arra napelemrendszer felszerelhető legyen.

Hosszasan sorolhatnám azokat a tényezőket, amelyek ma elválasztják a boldogulástól ezeket a családokat. Persze egyszerűbb azt hangsúlyozni, hogy ezért csak és kizárólag ők a hibásak. Nem a rendszer, nem az állam, nem a generációk óta a szőnyeg alá sepert problémák. Ám amikor az ember megismeri és értelmezi ezeknek a családoknak az élettörténetét, amikor közelről látja, mit jelent a szocializációs minta átörökítése, és megtalálja, hol lehetett volna, és hol lehetne erre hatással lenni, akkor megérti: a legkisebb az egyén felelőssége ebben az egészben.

Mert nincs tudás a másképp élésre. Sem a család, sem az iskola nem adott elég pénzügyi tudatosságot, így teljesen védtelenek a fogyasztói világ hatásaival szemben. A következmény a végletes eladósodás, a behajtócéges tartozások sora, amelyek a gyerekekre is áttevődnek, sosem megtörhető bilincsként akadályozva például a legális munkavállalást, hiszen így a bér ötven százaléka levonásra kerül. A maradék pedig egy minimálbéres foglalkoztatásnál nem elég az élethez. Hogy miért nem érhet többet a munkájuk? Mert szakképzetlenek, alapkészséghiányosak, mert az oktatásban az esélykiegyenlítő funkciójú lámpa már rég kialudt. A jelenlegi szegregálódott iskolarendszer pedig nem fest jobb jövőképet. Innen generációk sora fog még úgy kikerülni, hogy a 21. századi munkaerőpiac elvárásai szerint nem értékelhetők, és számukra csak a közmunka, vagy a feketezóna kínál lehetőséget.

Közben ők is családot alapítanak, gyerekeik lesznek, akik ugyanezen utakat futják be, átörökítik és újratermelik a nyomorúságot, a feketezónában épülő életstratégiákat. Nem szűnnek meg attól, hogy a rendszer figyelmen kívül hagyja őket. Ők nem csapnak a homlokukra, és kiáltják, „hát persze, értjük már, ahhoz, hogy mi is elérjük a direkt támogatásokat, másképp kell élnünk!” Mert nem tudnak másképp élni.

Ahhoz, hogy például tudatos családtervezésről beszélhessünk e társadalmi csoportban, ahhoz is egy komplex problémahalmazt kellene kezelnünk. Nem fontossági sorrendben: ingyenesen elérhető fogamzásgátlást, prevenciós szemlélettel is működő egészségügyi rendszert, szemléletváltást a női szerepek tekintetében, tudatos gyereknevelést, a tervezési képességek megerősítését, egészség-, és pénzügyi tudatosságot, hosszú távú gondolkodást, az önfenntartási képességek megerősítését, munkalehetőségeket, a feketezóna visszaszorítását, megfelelő közoktatást.

Mert minden mindennel összefügg. Változás csak akkor indulhat el, ha egy generáción keresztül a szülőkkel és a gyerekekkel is foglalkozunk. A szülőknél is be kellene pótolni azt, amit ők sem kaptak meg, ahhoz, hogy a gyerekeik jövőjéhez másképp viszonyuljanak. A szegény családok nem „tűnnek el” a képből. Sokkal inkább kockázatot jelentenek azok jövőjére nézve is, akiket a kormány támogatásra érdemesnek tart.