Lehallgatták

Idei első számunkban kezdtük a visszalapozást a rendszerváltás esztendejére. A 168 Óra munkatársai és állandó szerzőink mellett írásra kértük vagy megszólaltatjuk a magyar közélet húsz évvel ezelőtti szereplőit, elemzőit, emlékezőit, külföldi tanúit is.

– Higgye el nekem, Mihail Szergejevics! Bármilyen jól csináljuk a dolgunkat, ha maga Gábriel arkangyal kormányoz itt az úristen segítségével, a magyar nép akkor is kiszavaz bennünket a hatalomból. Kiszavaznak minket ez után a negyven év után. Mi lesz akkor, ha Magyarországon egy másik színezetű kormány lesz, és ott vannak a szovjet csapatok, ott vannak az atomrakéták!?

Ezt kérdezte Németh Miklós magyar miniszterelnök 1989. március 3-án Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkártól. Az egy-egy tanácsadó jelenlétében lefolytatott párbeszédhez hasonló hangnemű tárgyalás magyar és szovjet fél között még soha nem volt. Németh kezdeményezni és bejelenteni jött, nem pedig kérelmezni és engedélyt kérni. A húszpercesre tervezett protokolláris találkozóból drámai fordulatokkal is szolgáló, kétórás kemény dialógus lett. Németh nem taktikázott: már nyitásul felsorolta azokat a témákat, amelyekről tárgyalni kívánt: kezdődjenek tárgyalások a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról, távolítsák el a nálunk tárolt nukleáris robbanófejeket. Közölte, hogy Magyarországon hamarosan többpártrendszer lesz, csatlakozunk a genfi menekültügyi egyezményhez, és tervbe vettük a magyar–osztrák határon álló műszaki zár felszámolását.

Titok, amiről csak három ember tudhatott: atomrakéták a Balaton-felvidéken

Gorbacsov számára nem volt új dolog, hogy a magyarok szeretnének tárgyalni a csapatkivonásokról. Ezt Németh elődje a miniszterelnöki poszton, Grósz Károly már 1987-ben felvetette Sevardnadze külügyminiszternek, majd egy év múlva, 1988. július elején Gorbacsovnál ismét szóba hozta. Valerij Muszatov, a szovjet kb külügyi osztályának helyettes vezetője, későbbi budapesti nagykövet szerint a magyarok ekkor már minden lehetséges alkalommal előhozakodtak ezzel a kéréssel.

Először került viszont napirendre a nagy titok, amelyről Magyarországon hivatalosan csak három ember tudhatott – a mindenkori pártfőtitkár, a miniszterelnök és a honvédelmi miniszter –, hogy a Balaton-felvidéken az oroszok atomfegyvereket tárolnak. Németh Miklós számára igazi megrázkódtatás volt, amikor nem sokkal 1988. november 24-i beiktatása után a védelmi minisztérium pincebunkerében elé tették a kétféle tintával, soronként más és más kézzel írott dokumentumot, amelyet így azok sem érthettek, akik papírra vetették.

– Hát micsoda ország, miféle rendszer ez!? – kérdezte két tanácsadóját, akit fogadalma ellenére is beavatott a titokba. – Hogy itt végig lehet járni a hivatali ranglétrát a legmagasabb posztig abban a hitben, hogy igaz, amit a szovjetek minden tárgyaláson, minden újságban hirdetnek: nukleáris fegyverek csak a Szovjetunióban vannak. Erre kiderül, hogy atombombákat tárolnak a Balatonnál, ahol nyaranta milliók üdülnek. És még a miniszterelnök sem tudhatja, hogy pontosan hol.

(Tótvázsony. Németh Miklós jó háromnegyed év múlva nagyon cifrán kifakadt, amikor Sztukalin nagykövettől megkapta Nyikolaj Rizskov miniszterelnök levelét: november 24. és 26. között elszállították az atomfegyvereket Tótvázsony térségéből. Hogy lehet az, hogy a magyar elhárítás az egészből semmit sem vett észre? Melyikünk van itt otthon!?)

A többpártrendszer ügyében Gorbacsov korábbi kijevi beszéde alapján nagyjából borítékolni lehetett a választ: ő a Szovjetunió számára ellenzi, de minden párt, minden kormány saját népének tartozik elszámolással. Úgy tűnt, hogy a menekültügyi egyezmény csak a magyar–román viszony szempontjából érdekes, hiszen Magyarország már hónapok óta nem volt hajlandó visszatoloncolni az Erdélyből érkező menekülteket, akik a falurombolási őrület elől szöktek át.

Húszezren a menekülttáborokban

Már vagy húszezren várakoztak több táborban, többségük magyar, de bőven akadtak közöttük szászok, svábok, sőt románok is. Gorbacsov nem szimpatizált Ceauescuval, ennek később drámai módon jelét is adta, így ezt a témát gyakorlatilag válasz nélkül hagyta.

Ahogy nem látta át, vagy úgy tett, mint aki nem látja át a műszaki zár megszüntetésének következményeit:
– Nem értem, hol itt a probléma? Mindenki őrizze úgy a saját határait, ahogy biztonságosnak tartja – reagált. – Mi lesz akkor, Mihail Szergejvics, ha Magyarországon egy másik színezetű kormány lesz, és ott vannak a szovjet csapatok, ott vannak az atomrakéták!?

Gorbacsov szenvedélyesen székének karfájára csapott:
– Amíg én ebben a székben ülök, addig ’56 nem ismétlődik meg – mondta eltökélten.

Végezetül szigorú titoktartást kért, s még azt is megkérdezte a magyar miniszterelnöktől, hogy tanácsadója, Mohai László mennyire megbízható.
– Ne nehezítsék a dolgunkat – búcsúzott, megerősítve, hogy intézkedik, de mindebből most semmi sem szivároghat ki.

Az első halálos csók

Igen, a kérdés az volt, hogy ki meddig melyik székben ülhet. Az látszott ugyanis, hogy merre forog a történelem kereke, de az nem, hogy milyen gyorsan. Mekkora ellenállással, milyen áldozatokat és mennyi vért követel majd. Itthon Grósz Károly pártfőtitkár és a világ akkori legfiatalabb miniszterelnöke, Németh Miklós között tavaszra már jelentős feszültség gyülemlett fel. A gazdaság katasztrofális állapotban volt, az eladósodott ország pénzügyei összeomlással fenyegettek. Grósz valójában egyszerűen kimenekült a kormányfői székből, és választása a Harvardot is megjárt fiatal kb-titkár közgazdászra esett. Csodát persze tőle sem lehetett várni. Sebaj – gondolhatta –, majd rátolja a felelősséget a gondokért, leváltja, és jöhet a következő. Ő pedig a pártfőtitkári székből válogatja majd a miniszterelnököket.

1988 novemberében a sajtó nem hagyott kétséget afelől, hogy Grósz marionettjének tartják Németh Miklóst. A pártfőnök erre még rá is tett egy lapáttal. Amikor Németh megválasztása után közösen adtak tévéinterjút, Grósz rátette a kezét protezsáltja vállára, és kacsintva mondta:
– A mi kutyánk kölyke.

– Na, ez fasza indulás! – fakadt ki Jenei György, Németh bizalmas tanácsadója, amikor a vadonatúj miniszterelnök megérkezett az interjúról. – Megkaptad az első halálos csókot. Hogy ebből ki tudsz-e jönni, az más kérdés.

Élő műsorban közölte: Grósz Károly nem mondott igazat

A válasz érett. Nem kellett sok idő hozzá, hogy Grósz főtitkár megértse: kemény és öntörvényű partnert szerzett magának. Ha másból nem, ez abból is kiderülhetett, hogy milyen határozottan cselekedett, amikor az 1989-es költségvetés előkészítésekor a tervezetben egy jókora kiadási tételre bukkant, amelynek még neve sem volt, csak valami titkos kódja. Amikor utánakérdezett, kiderült, hogy ez a nyugati határon működő elektromos jelzőrendszer karbantartásának évi költsége. A vasfüggöny drága importdrótból volt, de olyan lepusztult állapotban, hogy rendre határsértő nyuszik ellen száguldottak a helyszínekre a hős határőrök. Németh ekkor elővett egy ceruzát, és kihúzta ezt a tételt. Mi a fenének kell ez, amikor a magyarok már kedvükre utazgathatnak? Annyira kézenfekvőnek tartotta, hogy eszébe sem jutott konzultálni döntéséről pártbéli főnökével.

A viszony néhány hónap alatt feszültté vált, és hamarosan eljött a nyílt szakítás ideje is. Április 22-én legutolsó kongresszusát tartotta meg a KISZ, és ezen Grósz kijelentette, hogy a miniszterelnökkel közösen úgy döntött, indokolt lenne a gazdasági szükségállapot bevezetése. Németh elképedve hallotta az irodájában, a televízió híradójából. Nem volt rest, betelefonált az élő műsorba, és közölte: amit Grósz Károly mondott, az nem igaz. Ő bizony nem ért egyet semmiféle szükségállapot kihirdetésével, mert azt semmi sem indokolja.

Ilyesmire még nem volt példa Magyarországon. A miniszterelnök egyébként nem akart hadat üzenni volt mentorának, de úgy gondolta, hogy cselekednie kell, hiszen az ország pénzügyi szempontból (akkor is) a gödör szélén egyensúlyozott. Ha annyiban hagyja, másnap reggel a hitelezők elkezdték volna kivonni a pénzüket, és át kellett volna ütemezni az adósságok törlesztéseit. Hogy a főtitkár tombolt? Hát, gondolkozzon előbb a Karcsi, és ne beszéljen hülyeségeket.

Németh Miklósnak akkor már nem volt kétsége afelől, hogy partnere cinkelt lapokkal játszik. A korábbi hetekben feltűnt neki, hogy Grósz a politikai bizottság ülésein vissza-visszatér olyan témákra, amelyekről ő előző este beszélgetett bizalmas tanácsadóival. Közben az asztal túloldalán szövetségeseit, Jassó Mihályt meg Tatai Ilonát fürkészi, és rá sem néz Némethre. Mindenki zavarodottan bólogat, mintha tudná, mire megy ki a játék, közben pedig egyedül a miniszterelnök érti: az üzenet neki szól, és itt valami nagyon nem stimmel. Csak nem árulók a tanácsadók? Miért tesz ez a Karcsi félrehajtott fejjel ilyen pingpongos, mandineres megjegyzéseket.

Belopta a parlamentbe a szolgálat embereit

Végül, a hivatalos utat megkerülve, személyes kapcsolatokon keresztül lopta be a Parlamentbe egy éjjel az egyik szolgálat szakembereit. Négy poloskát mértek be a miniszterelnöki irodában. Mi legyen velük? – kérdezték. Marad mind a négy – felelte Németh. Attól kezdve a legfontosabb kérdéseket csak akkor beszélték meg itt, ha „postára akartak adni” valamit. Az igazi titkokra meg maradt a Duna-part.

Április végén a miniszterelnök elérte, amit kezdettől akart: az MSZMP KB és a Hazafias Népfront lemondott javaslattételi jogáról a miniszterek kinevezésében. Április 26-án Németh Miklós beterjesztette kormányátalakítási javaslatait az Elnöki Tanácshoz: külügyminiszternek Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkárt, pénzügyminiszternek Békesi László pénzügyminiszter-helyettest, művelődési miniszternek Glatz Ferencet, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóját javasolta. A Grósz-kormány után megalakult a Németh-kabinet. Eztán nem úgy kezdődtek a kormányülések, hogy Németh tájékoztatót adott arról, hogy mit határozott a pb. Mostantól fordítva volt.

Május 2-án megkezdődött a vasfüggöny lebontása, egyszerre négy szakaszon. A hivatalos döntést látszólag a határőrség hozta meg, és a kormány az elhatározást csak bő két hét múlva erősítette meg. Ebben, ahogy a későbbi páneurópai piknik eseményeiben is, Németh óvatossága jelent meg. A döntések mögött ő állt, de a háttérből figyelte, mi történik: ki tudja, mennyire stabil Gorbacsov széke? Ki tudja, mikor boroznak-söröznek együtt helyi szovjet parancsnokokkal magyar munkásőrök, hogy aztán együtt odacsapjanak?

Június 27-re már alig maradt a vasfüggönyből, és amikor Horn Gyula magyar külügyminiszter megérkezett határzárat vágni osztrák partnerével, Alois Mockkal, alig találtak még ép szakaszt. Valójában csak a vadfogó hálók maradtak, a szögesdrótokból még vissza is kellett pótolni. Horn nagyon értett valamihez, amiről Némethnek fogalma sem volt. Mestere volt a politikai PR-nek. Ahogy a határnyitás krónikása, Oplatka András írta: nagyon tudott egyszemélyes darabokat rendezni – saját magára. Ez művészi adottság. Kétségtelen, hogy a drótvágó ollóval hadakozó Horn képe bejárta a világsajtót, és hozzájárult elképesztő németországi nimbuszának kialakulásához. A szereplés lehetőségét azonban nem ő provokálta ki.

A szimbolikus képek bejárták a világ televízióit, NDK-s menekültek újabb hullámát provokálták, és főszereplővé emelték Hornt egy olyan darabban, amelyben a szálakat mindvégig más mozgatta. Aki valójában jól érezte magát hírverés nélkül – négyszemközt a feladattal. Miközben partnerei közül sokan ravaszkodni próbáltak, megkísérelték, hogy későbbre tolják a választásokat, hogy manipulálják azokat, hogy eleve koalíciós partnerré betonozzák be az MSZMP-t, hogy legalább Pozsgaynak mindenképpen kikaparják a köztársasági elnöki posztot. Németh – sokan kamikazénak tartották, nem is teljesen alaptalanul – szívósan dolgozott azért, hogy mielőbb törvényes választások legyenek az országban:
– Végül is jogállamot akarunk, nem? Hát akkor legyen.

Zsigulival hajtott el a Kossuth térről

Igaz, bántotta, hogy a munka félbemaradt. Nem sikerült a kerekasztalnál megállapodni olyan társadalompolitikai, szociális kérdésekről, amelyek időzített bombának bizonyulhatnak, ha a leendő kormánypártok és az ellenzékiek nem egyeznek fontos alapkérdésekben. Hiányérzetet hagyott benne, hogy csak foltozott, régi-új alkotmánya lesz a harmadik köztársaságnak, hogy marad a nevetségesen sok, 386 képviselő. (Bob Hawk ausztrál miniszterelnök mondta is neki: náluk egy földrészre van 125 képviselő, és az is sok.) Hogy meg kellene ritkítani az önkormányzatokat, hogy a választási rendszerben a 21. század küszöbén olyan anakronizmusok maradtak, mint az ajánlócédula.

Mindegy, most ennyire telt. Néhány évnél tovább úgysem tarthat a harmadik köztársaság. Talán csak addig, amíg a Zsiguli, amellyel 1990. május 17-én elhajtott a Kossuth térről. Még járt volna a Mercedes, de úgy érezte, hogy már nem jogos. Jogállam, vagy nem jogállam? Szóval azt gondolta, ami nem sikerült tegnap, az átmenet szakaszában, majd sikerül holnap. A szociális béke, az alkotmány, a vármegyerendszer átalakítása, az új választójogi törvény. Pedig tudjuk: mifelénk nincs tartósabb állapot az átmenetinél.