Legyen népfelkelés – A harminc évvel ezelőtti Pozsgay-interjú utóélete

Hogy az állampárt legitimációjának tartóoszlopát egy közönséges rádióinterjú ütötte ki, az Pozsgay Imre ütemérzékét dicséri. Az államminiszter erre a percre várt. A szerdai Népszabadság arról tudósított, hogy Grósz Károly Svájcba, a davosi világgazdasági fórumra utazott. A két vetélytárs a hét elején, a Politikai Bizottság szokásos ülésén még találkozott. Egyeztették a programokat, áttekintették a napirendjüket. Pozsgay lendületben, Grósz leszállóágban volt.

A főtitkár viszonylag simán lépett Kádár örökébe, a démonjaival küzdő öregembert gyanús álriporterrel, tapasztalatainak átadásával gyötörtette, amit az fenyegetésként (kihallgatásként) élt meg. A mártírok – Nagy Imre és társai – kegyeleti aktusát (rehabilitáció nélkül) is beígérte az amerikai útján, amikor cowboykalapot öltött, hamburgert evett, parolázott Miki egérrel. Nyilatkozatait világlapok idézték, a Kádár utáni reformnemzedék vezető alakjának látták. De akadtak fenyegető jelek is. Porig alázta őt Aradon a dörzsölt Ceausescu, a miniszterelnöki posztot pedig Németh Miklós elhappolta előle. A novemberi pártaktíván a fehérterrort vizionáló beszédével felemésztette a politikai tartalékait. Mondják, hogy az általa indított reformok tempóját egy idő után már ő maga sem bírta. Grósz minden egyes kudarcával előrébb lépett a táblán a friss reformember, Pozsgay.

Fotó: MTI

A péntek az államminiszter programjában zsúfolt nap volt. Tíz körül kezdett a Fehér Házban, úgy gondolta, benéz a történelmi albizottság ülésére, mielőtt még a testület a szöveget véglegesíti. Délután rutinügyek, este az Építők Rózsa Ferenc Kultúrházában a békebeli pártkongresszusok birodalma. Aznap az újságíró-szövetség reprezentatív kongresszusát tartották ott.

Az albizottság tíz körül kezdett. A szöveget Berend T. Iván szerkesztette, jó részét ő maga írta. A bizottságot Berend T. és Pozsgay állította össze. A koncepció az lett volna, hogy a testület viszonylag lojális, de kritikus értelmiségiekből álljon össze. A két egyidejű feltételnek leginkább Ormos Mária, a pécsi egyetem rektora és Berend T. Iván, az MTA elnöke felelt meg. Harminc év elteltével az emlékek széttartanak. Van, aki nem emlékszik arra, hogy Hajdu Tibor jelen volt-e. Tőkei Ferencet senki sem említi, pedig a listán ő is rajta volt. Többek szerint az ülést az akkori pártszóvivő, Kimmel Emil szalagra rögzítette. Ormos Mária váltig állítja, hogy a vitát a fő belügyér, Horváth István miniszter is meghallgatta. Pozsgay Imre jelen volt, de egy idő után el kellett mennie. „Pozsgay a népfelkelés koncepcióját hallva, mint a felhúzott rugó, úgy pattant fel” – mondja az egyik emlékező.

A munkálatok javát Berend T. Iván végezte, a gazdaságpolitikai rész teljességgel az ő munkája. Szakértőként írt a szövegbe egy passzust Bayer József, hivatalosan benn volt a bizottságban Tőkei Ferenc, a párt ideológiai mandarinja is. Balogh Sándor a koalíciós idők és ötvenes évek méltán tekintélyes szakértője volt, és meghívták Hajdu Tibort is. Ormos Mária kézzel írott kiegészítésben indítványozta Berend T.-nek a népfelkelés minősítés bevezetését. A fiatal Földes György jogállása a bizottság titkári posztja volt. Földes a záróülésen fel is szólalt, a bizottság álláspontját vitatva. Népfelkelés helyett a puritánabb „felkelés” szót javasolta.

– Az nem olyan kiterjesztő. Tárgyszerűbb és egyúttal semlegesebb is – magyarázza Földes.

– Az én véleményem a legkevésbé sem volt semleges – emlékszik Ormos Mária. – Ne méricskéljünk, mondtam. Kicsit ez is volt, kicsit amaz is. Mondjuk ki, ami történt. Legyen népfölkelés!

Évekkel később a Népszabadságnak nyilatkozva Romsics Ignác történész azt mondta: ma már nehezen érzékeljük a vitatott definíciók fontosságát. A történetírás oldaláról nézve „nincs jelentősége annak, hogy népfölkelés vagy forradalom volt-e”. Egyiknek sincs becsmérlő minősítése. A lényeg, hogy nem volt ellenforradalom – magyarázta.

Maga a szöveg Bayer József szerkesztésében a Társadalmi Szemle különkiadásában is megjelent, Földes szerint az eladása csúcsokat döntött, példányszáma a kor könyvészeti sztárjával, az Erdély történetével vetekedett.

Az interjú váratlanul esett be az ablakon. A kor vezető médiuma, a közrádió a változások lázában égett, a legendás pagoda folyton tele volt. Az elnökséget pár hónapja vette át az új ember, Hajdu István. A két ifjú riporter, Orosz József és László Péter a Krónikánál dolgozott. László az MTI-tükröt böngészve szúrta ki a történelmi albizottság ülését. A pártszékház bonyolult terep, márpedig ők kapcsolatba akartak lépni Pozsgayval. A MÚOSZ kongresszusán, az Építők székházában volt esély a találkozóra. Oroszt és Lászlót a 168 Óra főszerkesztője, Mester Ákos ajánlotta be Pozsgaynál.

A kérdések kérdése ma is az, mennyiben volt a dolog előre megszervezve. Pozsgaynak határozott koncepciója volt, kései visszaemlékezései szerint „ki kellett várni”, amíg Grósz egy percre hátat fordít. „Engem az akkori hatalmi szerkezetben csak ő cenzúrázhatott” – mondta.

László Péter szerint az interjúról csak négyen tudtak: Orosz József, Mester Ákos, Pozsgay és ő. „Erre meg is esküszöm” – mondja.

Pozsgay visszaemlékezéseit ajánlatos kritikával kezelni. Később számtalanszor utalt arra, hogy ’56 átértékelését mennyire fontosnak tartotta, és az interjú nem annyira a bizottság álláspontját, inkább a saját véleményét tükrözte. „Sikerült a bizottságon az álláspontomat keresztülvinni” – állította. Az igazság ezzel szemben az, hogy az albizottság ülésén meglehetősen passzívan viselkedő Pozsgay legkevésbé sem a saját véleményét interpretálta, hanem a testület álláspontját tolmácsolta. Erről az interjú szövege maga tanúskodik, szívósan ismétli, sulykolja, hogy ez a szakértők álláspontja. Igaz, a nyilatkozat hangütése a fiatalkori Pozsgayhoz képest száznyolcvan fokos fordulatot mutat. (Lásd keretes idézetünket.) A nyilatkozatban végig érzékelteti, hogy az albizottság tájékozódott, vizsgálódott, tartalmas munkát folytatott. És végül erre jutott. Arról nem szólt, hogy hányszor ült össze a testület.

– Legyen erős: egyszer. És pont akkor – mosolyog Ormos Mária.

Tegyük hozzá, a különböző programbizottságok nem vitték túlzásba az aktivitást. Idevehetjük még a Horn Gyula államtitkár által vezetett külpolitikát áttekintő bizottságot, amely a nemzetközi vonalvezetést elemezte. A történelmi albizottság munkája egyszerű volt. Elolvasták Berend T. szövegét, és ami nem vágott össze az akadémiai elnök álláspontjával, megvitatták és módosították. Maga Pozsgay bele sem szólt. Az eredmény hallatán felállt, és villámgyorsan távozott.

Bayer József szerint Pozsgay „jó érzékkel azonnal felismerte”, melyik lesz az a két mondat, „amely ütni fog”. Ezt lényegében el is lopta, saját hasznára fordította.

– Nem vettük jó néven – mondja Ormos Mária. – De ma már eső után köpönyeg.

Pozsgay interjúja – a nemzetközi hullámverést is beszámítva – merőben új helyzetet teremtett. A többség az interjú előtt „modellváltásban”, erősen reformált szocializmusban gondolkodott. Afféle prágai tavaszban. A balhé után már csak a rendszerváltás maradt műsoron. Bayer szerint a párttagok önértelmezésében ’56-nak, a szovjet intervenciónak döntő szerepe volt.

Ha kivesszük az ellenforradalmat, a pártból az marad, aminek Pozsgay mondta. „Döglött ló, annyi a feladat, hogy az útból valahogy elvonszoljuk.”

– Ütemérzékben Pozsgay mindig nagy volt – mondja Bayer József.

Nézőpont kérdése, hogy ezt minek tekintjük: intrikának, árulásnak vagy zseniális számításnak. Pozsgay aztán képtelen volt az új világban, a demokratikus politikában megmozdulni. Szomorú volt látni a zavarodott embert, aki az első szabadon választott parlament frakcióvezetőjeként először szólalt fel, s a haza atyja pózába merevedve úgy beszélt, gesztikulált, érvelt, mintha még államminiszter lenne.

A két rádiós a kora esti órákban ért az Építők székházába. A szünetben keresték Pozsgayt a 168 Órára hivatkozva. Pozsgay szerint a nyilatkozat tervét szándékosan tartotta titokban, még a feleségének sem szólt róla. Orosz József és László Péter szerint viszont semmiféle terv nem volt. Egyszerűen belebotlottak a témába. Tény ugyanakkor, hogy a forradalom átértékelése évek óta a levegőben lógott.

Különvonultak egy csöndes társalgóba, Pozsgay elküldte a kísérőit, és megszületett a ma ismert 28-29 perces beszélgetés. Amikor a riporterek kiléptek az épületből, szédelegtek. László váratlanul azt kérdezte Orosztól:

– Lehet, hogy történelmet írtunk?

A MÚOSZ-ülésen jelen volt Mester Ákos, neki azonnal jelezték, „szombaton lesz egy erős Pozsgay-anyag”. De a szalag tartalmát vele sem ismertették.

– Később – meséli László Péter – a szerkesztőségi titkárnő készített egy leírt változatot. Összesen két példányban létezik. Csodák csodája, valahogy megmaradt. El is tettem egyet, emlékül a gyerekeknek.

László azt mondja, később többször is úgy érezte, ez volt az élete nagy dobása, a szakmai Watergate-ügye. Azért akadtak félreértések. Mivel a Krónika szerkesztőségében dolgoztak, úgy gondolták, a reggeli adásba betesznek egy kis részletet a délutáni 168 Óra előzetesébe, az inkriminált mondatokat kihegyezve. Ez ment le a hajnali órákban, háromnegyed hatkor, hétkor és hét negyvenkor. Nyolckor már égtek a telefonvonalak. László szerint a Reuters is jelentkezett, ezer dollárt kínálva az anyagért. A két riporter hazament aludni, a tekercseket otthon őrizték. A 168 Óra az anyagot délután három körül kapta meg, és 16 óra 3 perckor felhangzott Nej György konferansza. Számukra így ért véget a harmincéves Kádár-korszak.

Fotó: Fotó: MTI

Péntek estére azért maradt egy kis affér. A riporterek még bent voltak a rádióban, amikor váratlanul megjelent Hajdu István elnök. Mondta, hogy hallott a felvételről, és szeretné meghallgatni. Kért egy másolt szalagot, a szöveget leíratta a gépírónővel, és szó nélkül távozott. Hogy ki és honnan informálta a rádióelnököt, azóta is titok.

Grósz Károly az esetről hazaútban, a repülőgépen értesült. Ferihegyen már fakó hangon kommentálta. Új dokumentumról nem tud, az albizottságnak különben sem ez volt a feladata.

– Úgy gondolom, hogy Pozsgay Imrének és a bizottságnak nyilván vannak dokumentumai, amelyekre a megállapítást építi. Én ilyen dokumentumokkal nem találkoztam – mondta a pártfőtitkár.

Ormos Mária meséli: valami történhetett még péntek este. Az ülés után este ért le Pécsre, másnap reggel a városi párttitkár felindult hangon riasztotta. Már tudott az albizottság állásfoglalásáról, városszerte nagy a zsongás, „a dolgozó tömegek” felvonulást terveznek. Azt kéri, hogy ő, mint az egyetem rektora, meneteljen az első sorban. Szó sem lehet róla, mondta Ormos. A felvonulás aztán elmaradt.

Valami tüntetést a maga módján a dühös Grósz is szervezett. A telefaxok felvonulását. Amikor Pozsgayval találkozott, egy köteg papírt csapott elé. Tessék, tájékozódjon bátran a nép hangulatáról. Pozsgay beleolvasott. Pártbizottságok, tanácselnökök felháborodott tiltakozása volt. Pozsgay fölényesen vágott vissza:

– Ez a telextulajdonosok hangja.

Egy fontos menet azért még hátravolt. A KB rendkívüli ülést hívott össze. Ez lett volna a revizionista Pozsgay korszellemhez igazított pere. Ötvenketten szólaltak fel dühödten ellene, végül Korom Mihály és Kállai Gyula kizáratási szavazást kért. Ettől meg Grósz Károly riadt meg, pártszakadástól tartott, és szünetet rendelt el. A voksolást lebonyolították, Korom és Kállai kivételével mindenki Pozsgay mellé állt, a KB az albizottság szövegét végül békésen elfogadta, valamit igazított rajta, s ugyanazzal a lendülettel a többpárti berendezkedést is megszavazta. Pozsgay diadalmámorban úszott. Ahogy a csúcson mondta:

– Aki vadászpilótának szegődik, számíthat rá, hogy egyszer le is lőhetik.

A történet hősei a széthulló időben lassanként távolodnak. A két riporter már nem riporter. Orosz József Kanadában él, 2010-ben ment el, a választások napján, Magyarországon kilenc éve nem járt. László Péter elhagyta a szakmát. Ormos Mária nyugdíjba vonult, Berend T. Los Angelesben él lassan már harminc éve. Azóta új pályát futott be. Grósz Károly kihullott a politikából, 1996-ban elhunyt. Bayer József az MTA rendes tagja.

Csillagórája múltán lefelé vezetett Pozsgay Imre útja is. Nyolcvankilenc őszén a négyigenes népszavazás szétdúlta az elnöki reményeit. Majdnem egy emberöltőt még megélt. A halála előtti időszakban, amikor az orbáni Alaptörvényt méltatta veretes szavakkal, látszott, politikai aprópénzt is elfogad. / Buják Attila