L. Simon László: nem a cenzúra, hanem az öncenzúra a legnagyobb teher

Megtartotta akadémiai székfoglalóját a Nemzeti Múzeum éléről nemrég kirúgott L. Simon László. Mint mondta, az öncenzúránál nincs rosszabb. A 24.hu cikke szerint Csák János nevét ugyan nem mondta ki, de azért odaszúrt egy-kettőt a miniszternek.

Pár hét telt el azóta, hogy Dúró Dóra (Mi Hazánk) feljelentése nyomán Csák János kulturális és innovációs miniszter menesztette a Magyar Nemzeti Múzeum éléről, mert szerinte L. Simon képtelen volt betartatni a gyermekvédelminek nevezett törvényt a World Press Photo kiállítás néhány, melegeket ábrázoló fényképpel kapcsolatban. Ilyen előzmények után jó adag öniróniát és némi bátorságot feltételezett, hogy a frissen kirúgott főigazgató megtartotta Művészi szabadság és intézményi autonómia címmel meghirdetett székfoglalóját – fogalmaz a cikk szerzője, aki a többi újságíróhoz hasonlóan nem léphetett be a Pesti Vigadó díszes előtermébe, egy külön tévészobából, képernyőről követhették (és fényképezhették) az előadást.

L. Simon már a legelején leszögezte, hogy csalódni fognak azok, akik politikai állásfoglalásra vagy közéleti coming outra számítanak, mivel nem politikai nagygyűlésen, hanem „a művészet szentélyében” vagyunk. Emiatt megfogadta, hogy egyszer sem fogja kiejteni a kultúráért felelős miniszter nevét, és ezt az ígéretét be is tartotta, de azért egy apró, ironikus odaszúrást még megengedett magának: „Szeretettel gondolok azokra a pályatársaimra, intézményvezető barátaimra, akik jelezték, hogy itt lesznek, ám egy váratlan minisztériumi értekezlet miatt le kellett mondaniuk a részvételüket...”

L. Simon úgy látja, hogy a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtizedben az életünk legnagyobb terhét nem a cenzúra, inkább az öncenzúra jelentette, és jelenti mind a mai napig.

„Magyarul a politikai hovatartozásunk szerinti véleményformálás határozza meg, mit gondolunk művészetről, esztétikai minőségről és alkotói szabadságról. Ez szépen lassan az autonóm művészet visszaszorulásához vezet, és ehhez nem kell diktatúrában élni, elég csak egy túlontúl átpolitizált és minden korábbinál polarizáltabb világban létezni, ahol az egyszerű üzenetekkel operáló tömegmédia uniformizáló hatása mindennél erősebb, ahol az igazodási kényszer belülről fakad és nem a hatalom kényszeríti ránk” – fogalmazott.

Meglepő módon annak tényét L. Simon sosem tagadta, hogy a mai Magyarországon is csorbulhat az önkifejezési szabadság az öncenzúra folyományaként, de ezt nem az aktuális hatalmi szándékokkal, hanem múltbeli rendszerek történelmi hagyatékával hozta összefüggésbe.

A pornográfia szabad, a művészi szexualitás tiltott

„Kifejezetten károsnak tartom a korunkban egyre nagyobb felületet kapó, a nyilvánosság korlátozásáért kitekert eszköztárral és retorikával küzdő álprüdériát. Amíg a pornográfia szabadon terjeszthető, a pornófilmek szereplőit némi eufemizmussal sztároknak és felnőtt színészeknek nevezik, addig a múzeum teréből ki akarják tiltani a szexualitás ábrázolását, vagy pálcát törnek egy alkotó feje felett, mert obszcén szavakat használ, vagy képein erotikus pozíciókat ábrázol” – fogalmazta meg véleményét .

A cikkben az is olvasható, hogy a záráshoz közeledve L. Simon elmondta az egyórás előadás legőszintébbnek ható gondolatát, ami szintén a meghasonlottságról szólt:

„Nehéz a magamfajtának ebben a törékeny egyensúlyban megtalálni a saját útjukat, pedig Isten rá a tanúm – és a sok-sok támogatóm, barátom, kritikusom és ellenségem –, hogy magam is szorgalmasan próbálkoztam. És hogy őszinte legyek, a naivitásom és életösztönöm olyan erős, hogy ezt a fajta próbálkozást sorozatos bukásaim ellenére sem adom fel. Annak ellenére sem, hogy akik sorsomról döntöttek, vagy nem értették, vagy nem becsülték a vívódásomat. Vagy nem láttak benne értéket, vagy éppen tartottak tőle, irigyelték a teljességre való törekvésemet” – zárta a székfoglaló beszédet L. Simon László.

 (Kép forrása: L. Simon László / Instagram)