Különítményesek

A nagyhatalmak 1921. december 4-re írták ki a népszavazást, amely végül megmentette Sopront az elcsatolástól. A legendásított történések szerint a referendum kitűzésének a Lajtabánság „beáldozása” volt az ára, amelyet annak idején harc és áldozatok révén hozott létre a szóban forgó Rongyosgárda. E pirruszi győzelem ma a szélsőjobb módszertanába úgy szerepel, mint követendő módja elcsatolt területeink visszaszerzésének. Vagyis a fegyverek útja. Felejtik, hogy hajdanában legkevésbé Horthy Nemzeti Hadseregének léte volt a mérlegelés tárgya az Antantnál, sokkal inkább a csöndes béketeremtés igyekezete. Stratégiailag mindegy volt nekik, kinek a kezébe kerül az osztrák-magyar határvidék. Az Antant-missziók (leginkább a franciák, akik hajdan zuáv legénységgel érkeztek Szegedre) tartottak az esetleges új harcoktól, amibe a bosnyák moszlimok is beavatkoznának, akik már az első ütközetnél századerővel támogatták a Rongyosgárdát. A kiprovokált szavazás eredménye ma már történelmi tény: „Sopron – a Hűség városa.”

De lássuk, mi volt a Rongyosgárda megszerveződésének motivációja, milyen a gyűjtőmedencéje. Kikerülhetetlen a hasonlóság, de a hadviseltek keserűsége éppúgy benne volt, mint nem sokkal később a hitlerájban, kellő összefonódottságban az antiszemitizmussal. Gyülekeztek a világháború kiérdemesült tisztjei, örömkatonái, meg a Székely Hadosztály életben maradt utóvédei. Jöttek a békeviszonyokat nem kedvelő őrmesterek. Itt nem volt sarzsi. Héjjas Iván viszont felhúzta főhadnagyi zubbonyát, amikor saját kecskeméti háza udvarán 1919. április 18-án az első gárdatoborzó beszédét elmondta. Lévén, hogy ez egybeesett ama 133 nap első negyedével, a Kommün haragjától tartva áthelyezték székhelyüket a biztonságosabb Szegedre.

Későbbi bevetéseik, vállalkozásaik nem túl ismeretesek. A bethleni konszolidáció után még inkább csönd övezte őket, holott olyan politikus-támogatóra is leltek, mint leveldi Kozma Miklós, aki belügyminiszterként és felvidéki kormánybiztosként is fedezte tetteiket. Például e visszafoglalásra váró területek kommunikációs szabotázsait, amelyeket fennmaradt naplóikban ők maguk „félterrorista” harcmodornak neveznek. 1939-40 telén ott vannak a szovjet-finn téli háborúban is. Az MTI híradása szerint „a magyar önkéntesek többsége a Rongyosgárdából való„. De aztán az is kiderül, hogy ”a hosszú utazás folytán, mire a frontra érkeztek, befejeződött a háború”...

Legaktívabb korszakukban, a húszas évek elején gombamód szaporodtak körülöttük a hasonló rendeltetésű (olykor csak papíron létező) szervezetek. Létrejött egyebek között az Etelközi Vérszövetség, Horthy katonai főtanácsadója, Gömbös Gyula pedig a Tizenkét Kapitányok főnöke lesz. A Gellért Szállóban és a Britanniában tiszti különítmények székelnek. Kínzókamrákká változtatják a pinceszinteket. A fővezér csak a parancsnokokkal tárgyal, az állományt nemlétezőnek tekinti. Később a Gömbös-Zadravecz-Eckhardt triász is indíthatott olyan vállalkozásokat, amelyek konkrét helyszínekre irányították a megtorlás páncélvonatát.

Az alvezérek személye sokszor változott, s e fluktuáció napjainkig honos a szélsőjobb szervezeteiben. Korunk híradásaiban változnak a jelképek is, a különféle terepszínű és katonaruhák. Az egymást fedező csoportok bevallottan a hungarizmus zöldárjából kerülnek kamera elé. Ma még csak egymás előtt csendőrködnek, de remélhetőleg egyszer az EU, a NATO, vagy az ENSZ asztalára kerül a párizsi békeszerződés, amely tiltja az effajta szervezkedéseket. Vajon lesz-e erő „hazapofozni” őket?

Aranykorukat mind Szegeden élték. A saját különítményes Prónay – élet és halál ura – francia felügyelőivel is csak akkor került összetűzésbe, amikor tévedésből egy nekik dolgozó besúgót is megöletett. A szankciók között fizetéselvonás is létezett, holott e nehéz időkben, amikor a bécsi követség 140 millió koronája is eltűnt, itt a zsoldfizetés rendszeres maradt. Prónay őrnagy és társa, lovag Ostenburg-Moravek Gyula itt tett szert új vagyonra.

Van e szövevényes szegedi-siófoki időknek néhány, a kutyakomédiával rokon protokolláris momentuma. Az egyik ilyen, hogy József főherceg – aki 1918-ban Felcsúti Józsefként felesküdött a Nemzeti Tanácsra, hirtelen elhatározással elhagyja a család alcsúti kastélyát, és mint IV. Károly kinevezte homo regius üzletet ajánl a miniszterelnöknek. Hajlandó őt rangjában tartósan megerősíteni, ha viszonzásul a kormány ideiglenes kormányzó címet adományoz neki. Egyiküket sem érdekli, hogy az államforma éppen köztársasági. Kinevezése birtokában megteszi Horthyt valamennyi magyar haderő fővezérévé. Az aktus után a Kisantant kezd kutakodni, mivel azt gyanítja, hogy a Habsburg előkerülte az Osztrák-Magyar Monarchia újraszervezését is jelentheti. Horthy azonban tudatja velük ágensein keresztül, hogy ez az ő terveivel sem egyezne.

A fővezér egyébként, aki csak reguláris csapatainak műveleti körzeteire ígért pogromcsöndet, elfordul, ha ilyesmit tapasztal. Mert különítményesei százával (!) lövik le, akasztják fel a jómódú zsidó birtokosokat és szolgálóikat. Szeptember 9-én éjszaka Tapolca minden zsidó lakosát lekaszabolják, a nőket megerőszakolják és kútba dobják. A szörnyűségeket Bandholtz amerikai tábornok vizsgálja ki az Antant részéről, megüzenve Horthynak, hogy „az alja népségbe plántált zsidógyűlölet és annak véres kicsapongásai folytán ne csodálkozzon majd, ha a Nyugat nem siet elismerésével”. Kecskeméten november 15-én maga Héjjas Iván vezényli a halálkoncertet, amelyen Francia Kiss Mihály az első hegedűs. A részletekkel néhány túlélő is adós marad, pedig maga a kormánybiztos Ráday Gedeon kérdezte őket. Aztán csöndben csak ennyit mond: Orgovány.

Elmúlik egy negyed század, és 1944 novemberében a pesti Duna-parton folytatódik a haláltánc. Előkerültek a nyilas különítményesek. Szellemi utódaik ma errefelé grasszálnak. Mindenki vigyázzon, ha látja őket!