Közéletbeszéd

- Talán tíz éve mondta: monológot ír „a` la Csehov”, kétmázsás magyar ember beszéde lesz az „étkezés ártalmasságáról”. Évtized alatt alakult a szöveg?

– Ősszel lesz tizenegy éve, véletlenül pontosan emlékszem, futottam a Margitszigeten, és eszembe jutott, mi volna, ha egy morbidobez, hatalmas test beszélni kezdene egy pulpituson. Illetve pulpitusban. Egy könyvnyi testbeszéd az étkezés ártalmasságáról, mert az ötlet hozta a címet is – a Csehov-darab címének analógiájára. Csehov öregedő, lepattant papucshőse úgy beszél, pontosabban árulkodik saját magáról, hogy tárgyáról, a dohányzás ártalmasságáról szót sem ejt. Könyvem kapcsán illik, hogy megemlítsem Csehovot, pedig a kapocs elég laza. Az én súlyosan beszédkényszeres hősöm bőven beszél megjelölt tárgyáról, amivel fedni igyekszik azt, ami egyedül foglalkoztatja: rettegését, halálfélelmét, organikus boldogtalanságát. Mindezt egy olyan előadás keretében, amelyet a magyarság táplálkozásáról hirdettek meg a szervezők.

- Többször említette: sokáig tart, amíg bármely szövege kiteljesedik, s végül úgy dönt, kiadja a kezéből. Félre lehet tenni egy írást, másikba fogni, aztán azt elrakni, visszavenni az előzőt, esetleg közben harmadikba, negyedikbe kezdeni?

– Hogy általában lehet-e, nem tudom. Nálam ez régóta így működik. Sokszor kénytelen is vagyok más munkák miatt egy be nem fejezett korábbit ideiglenesen félrerakni. Gondolom, olyan is van, regényíróknál leginkább, hogy az ember úgy érzi, muszáj egy lendületből végigírnia, hisz a kezében van a majdani könyv, feldobta magát, mint egy hal, bejutott egy világba, amely nem ereszti, amíg dolguk van egymással. Az én tapasztalatom, hogy ha végigírom is, jobb, ha nem hajszolom be a szöveget két könyvborító közé. Jobb, ha érik a maga digitális sötétjében, még akkor is, ha némely aktuális felhangok ezáltal elhalványodnak kissé. Lényegében így volt Az étkezés ártalmasságával is, évek óta ott állt a gépemben végigírva. Természetesen nem tizenegy évig írtam, de annyi ideig volt munkában. Addig készült bennem. Az is igaz, minél több idő telt el, annál jobban nyomasztott, hogy ott van, hogy nem törődöm vele, nem vagyok túl rajta.

- Könyvében betegesen hájas természetgyógyász beszél a méregtelenítésről, termékbemutatón kínálja saját isteni csodaszerét, az Emese Acapulco gyógyírót, értekezik a magyarság „őstáplálkozásáról”, monológja végén a pulpitus foglya lesz, beleragad, dől vele együtt. Önt idézem: „Minden írásomban benne van a társadalmi magánérzetem is.”

– Hát persze, hisz én írom a körülményeimmel, a köz- és magánérzetemmel, s ez benne van, nem is tudna nem. Bizonyos könyvekben, például a Hősöm terében erősebb és szándékosabb a társadalmi vagy – ha úgy tetszik – politikai áthallás. Ebben a könyvben áttételesebb. Hősöm itt csupán él, unottan és üzleti szempontból, a keresztény-nemzeti kurzus szimbolikájával, azt adja, amire kereslet van, ha magyaros öblögetésre, akkor azt, hátha így könnyebben jut megrendelésekhez. De küszködése az elrontott életével, beteges kövérségével, önnön dühödt és szenvedélyes deformálása, szenvedése e testi deformációjától – abszolút univerzális tárgy. A magyarsága legföljebb csak hab a tortán. Súlyos, jelentéses hab, de hab.

- Amikor felhívtam, kérdezném az új kötetről, mondta, persze, de úgyis tudja, kihagyhatatlan lesz a „közéletbeszéd”, miközben rémületes, hogy soha annyit nem beszélt politikáról, mint az utóbbi egy-két évben.

– Rémületes, tényleg. De kénytelen vagyok beszélni arról, ami körülvesz. Ha úgy tetszik, kibeszélni, hogy ne essem teljesen kétségbe. A hatása felől a legkevésbé sem vagyok meggyőződve. Mert akiknek módomban áll erről írni, azok körülbelül hasonlóan gondolkodnak, mint én. Másrészt nincsenek határozott válaszaim a kérdéseimre. Ugyanúgy e kétségekkel vagyok elfoglalva, mint nagyon sokan. Azt hiszem, ez a többség.

- Néhány hónapja arról írt egy publicisztikájában: nem lehet hagyni, hogy a félelem határozzon meg minket. A bátorság ahhoz kell, hogy a fenyegetettségnek ne legyünk foglyai. Mert akkor nem lesz, aki megállítja a hatalom elszabadult hajóágyúját.

– Tényleg nem lehet hagyni. Ezt a vissza-, előre-, le- és fölmenőleges hatalomkoncentrációt. Azt, hogy a kurzus, hajdani kétharmadától még mindig kábán, lassan az összes társadalmi rétegnek nekimegy olyan kicsi – anyagi és szimbolikus – haszon reményében, amely nem éri meg azt a kárt, amelyet rövid és hosszú távra okoz vele. Az ember csak nézi elképedten, hogy a kormányzat homályos újjászervezési lázában képes visszamenőlegesen elvenni szerzett jogokat, képes a sajtót és a kultúrát olyan egyablakos szisztémába terelni, ahol az ablakban Fidesz-közeli, kézi vezérlésű pártkatonák ülnek. A legócskább retorémákkal pöffeszkednek, páváskodnak a parlamentben, és hol zavart, hol vásott félmosollyal tesznek egyenlőségjelet a demokratikus ellenzék és a vígan grasszáló újnyilasok között.

- Két hete egy jobbikos képviselő parlamenti felszólalásában megkérdezte, mikor törlik az érettségi tételek közül a „magyarellenes írókat”. Spiró Györgyöt és Kertész Imrét sorolta közéjük. Réthelyi Miklós, az oktatásért és kultúráért is felelős miniszter azt felelte: évtizedekig kell várni, amíg „végleg elválik az esetleges esztétikai érték és erkölcsi érték – vagy értéktelenség – a pillanatnyi történelmi érzékenységünktől”. Magyarázatképpen hozzáfűzte: benne marad a kánonban „Thomas Mann homoszexualitása ellenére, József Attila kommunista párttagsága ellenére, Bartók Béla ’19-es szerepvállalása ellenére”, és mondta, még folytathatná a sort. Rémisztő nemcsak a kérdés, a válasz is. Megjegyzem: a demokratikus politikai ellenzék még csak egy „ejnyével” sem reagált minderre.

– Nehéz erre mit mondani. Nem mentség, inkább magyarázat, hogy ez a rém otromba válasz nagy kínban születhetett. Mintha az említett, szellemileg letolt gatyában politizáló újnyilasoktól és a kereszténydemokraták némely szellemi verőemberétől túlzottan megriadt volna a miniszter. Akiről nem hiszem, hogy a civil életében így gondolkodna. Nehéz vagy nem nehéz, egyetlen adekvát válasza lehetett volna: „A képviselőtársam szégyellje magát!” S valami ilyesmit kellett volna mondania a kéjesen buzizó és zsidózó honatya-fiatalembereknek, amikor a telt házakkal játszó, egyre sikeresebb és, igen, egyre magyarabb Nemzeti Színház igazgatóját, Alföldi Róbertet kezdték és kezdik ki minden alkalommal. Próbálnék nem hinni a látszatnak, a szememnek, hogy úgy mondjam, de hát látom: a kétharmados párt ha nem is teljesen szalonképes, de természetes szövetségesének tekinti a szélsőjobbot, ők meg a Fideszt. Akik ellen felvonul a szélsőjobb, azok rendre kipécézett ellenségei mindkét kormánypártnak is. A hecckampányok, boszorkányüldözések láttán nem tudok másra gondolni: a hatalom, ha tán nem örül is, nem bánja, hogy a piszkos munkát elvégzi helyette a szélsőjobb. Persze tíz éve ez a leosztás, nagyjából. Lehetne ugyan örülni, hogy ennek alighanem bukás lesz a vége, de azért tragikus az egész. Ugyanakkor az is tragikus: annak a kurzusnak a józan eszében kellene bíznunk, amelynek a józan eszéről egyre kevésbé vagyok meggyőződve.

- De miért is kellene bíznunk benne?

– Azért, mert momentán ők vannak hatalmon. Ők diszponálnak a rendőrség, a katonaság, az igazságszolgáltatás fölött. Ők hozzák a törvényeket, amilyeneket csak akarnak. Például visszamenőleg bárhány évre bentlakásos közmunkára rendelhetnek bárkit a szebb jövő érdekében, és nincs, aki ellentmondjon nekik 2014-ig. Mondhatjuk, hogy ezt nem teszik meg, de egy éve a magánnyugdíjpénztárak lenyúlása ugyanilyen vad ötletnek tűnt. Ez eléggé rémes helyzet.

- Csak én hallom úgy, hogy mostanában tompább az ellenhang? Én látom úgy, hogy fogytán a tiltakozóerő?

– Nem hiszem, illetve nem tudom. Abban bízom, hogy ezek a kritikák, civil vélemények, ha lassan is, összeadódnak. Ki-ki másként, más körülmények közül, más meghatározottságokkal reagál ugyanarra. Például a kormánypárti szavazók jó részének egyáltalán nem könnyű megemészteni a saját kiábrándulását. Másrészt én, szabadúszóként, könnyebben beszélek, mint ha – mondjuk – fél élet munkájával, közpénzből kellett volna felépítenem egy zenekart, egy katedrát, egy kutatóintézetet, s az én káderlapom, az ellenem hozott retorziók esetleg az egész intézményt magukkal ránthatnák. Ebben a légkörben nem könnyű szabadnak és kritikusnak lenni, ha szükség van is rá. Harmadrészt nem szabható meg senkinek, milyen vérmérsékletű legyen, miként nyilvánuljon meg. Ha előírom, milyen alapon kritizálom az előírásokat? Én azt gondolom: nem lehet számon kérni a százezreken, miért nem mennek ki az utcára. Azt sem tudom, a láthatónál mennyivel nagyobb az elégedetlenség. Vagy mennyivel nagyobb az elégedettség? Mert igen sokaknak ez a kurzus rendben van. Mert még nem értek el hozzájuk a könnyítésnek nevezett megszorítások, mert esetleg még tetszenek is nekik a szimbolikus gesztusok, és nincs ellenükre, hogy a mindenféle drogos fiataloknak meg zöldpardonoknak a torkán lenyomják az országzászlót. A kijózanodás hosszú folyamat lesz, de be fog következni, ilyen provokatív kormányzás után nem lehet másként.

- Ön fogalmazta meg egy írásában: noha nem kell hősnek lenni, ám egy közepes bátorságra, evidens civil kurázsira mégiscsak szükség van.

– Igen. Mindannyiunknak megvan az arányos felelőssége. Persze mindig az írástudókét említik föl, mert az ő véleményük kereshető vissza, illetve a véleményük hiánya. Például azért kell beszélni, beszélnem, hogy látsszék, élesen kritizálni szükséges. Látsszék, hogy nem szabad elgyávulni, elhinni, hogy a hatalom izgága bírvágya hoszszú távon is győzedelmeskedik. Ha megkérdeznek, ha tehetem, azért kell véleményt mondanom, hogy ne szégyelljem magam tíz év múlva. Persze a vélemény nemcsak a direkt politikai vélemény. Van, aki csupán a műveivel foglal állást, világosan és egyértelműen, csak nem épp a közkeletű hívószavak mentén. Ez pedig egy eltompult, rossz szövegértésű társadalomban kevésnek is tűnhetik. Itt a közéletről való beszédet akkor hallják meg valamenynyire, ha pártsáncok mögül folyik, sőt zuhog, legalábbis akként hallható. Pedig sokféle beszéd van, még többfélére lenne szükség. Halkra, józanra, szakszerűre. Akárkik rontottak el – rontottunk el – húsz év alatt akármit, ezt valahogy el kéne kezdeni kijavítani. Közösen, csak épp konszenzusból van e tájon a legkevesebb. Mondom ezt egy interjú végén, amely lám, hamar elkanyarodott a tárgyától, a tárgyától elkanyarodott könyvtől. De talán, messziről nézve, épp ez a sok kanyar a tárgy, az életünk, magyaroké és nem magyaroké.