Koszovó tanulsága

Megrázó riportot közölt a 168 Óra a koszovói helyzetről, Pungor András tollából. (Hontalanok, 2015. február 26.) Arról az országról, ahol tarthatatlanná vált az élet: a gazdaság összeomlott, a munkanélküliség 60 százalékos, a boltokban nincs áru, az embereknek nincs pénzük vásárolni, általános a reménytelenség. Az ország lassan kiürül: mindenki menekül, amerre lát, főleg Nyugat-Európába, „a jólét és a nyugalom” birodalmába.

Abba a birodalomba, amely vastagon benne volt, hogy a helyzet idáig fajult. Mert a koszovói függetlenség, amelyet Nyugat-Európa (és Amerika) teljes mellszélességgel támogatott, első pillanattól kudarcra volt ítélve. A nemzeti-etnikai alapú, önálló gazdálkodásra képtelen miniállam, beékelődve egy többségi, másik etnikumú, úgyszintén nacionalista állam szívébe, csak nagyon fejlett demokráciák és egyenrangú gazdasági kapcsolatok esetén működhetne, ha egyáltalán... Mindez azonban illúzió volt, a Nyugat naiv (?), csakis szabadságra koncentráló illúziója. Abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy a koszovói államocskát csakis nyugati pénzek köldökzsinórján lehetne életben tartani, a Nyugat a sorsára hagyta. Ez már túl sok pénz lett volna a kelet-közép-európai új tagországok (meg persze Szerbia) EU-támogatása mellett. (És Koszovó még csak nem is az EU-tagja!)

Nem tudni, meddig halódik még Koszovó, és senki nem tudja megmondani, mi lesz a kis ország sorsa. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogyan alakul Ukrajna, a Koszovónál jóval nagyobb és fontosabb ország, valamint a Krím és a szakadár ukrán államocskák sorsa. Újabb nacionalista, csakis nemzeti identitáson alapuló államok hasonló sorsra juthatnak, mint Koszovó. Ha Ukrajna elvágja mindeddig jól, rosszul, de működő gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, tönkremegy. Már vannak jelei: akadozik a gázellátás, a boltokban nincs áru, az emberek nélkülöznek, megindult az elvándorlás elsősorban Oroszország felé, ahová csaknem egymillióan távoztak az utóbbi évben.

Nyugat-Európa (és még inkább az USA), amely az elején teljes mellszélességgel támogatta az ukrán forradalmat, azóta rájött, hogy gazdaságilag képtelen „szanálni” a hatalmas országot. A szerencsétlen ukránok most ott találták magukat a „senki földjén”, és már nem is érdekel senkit igazán a sorsuk, de a szakadár területek sorsa sem. A szokásos módon áldozatul estek a nagyhatalmi játszmáknak: a terjeszkedni igyekvő (amerikaiak dominálta) NATO és az érdekszféráját védeni igyekvő Putyin-féle Oroszország hatalmi vetélkedésének.

Ne legyenek illúzióink: ebben a vetélkedésben csakis Ukrajna húzhatja a rövidebbet. Hacsak nem születik valamiféle kiegyezés, aminek azért vannak jelei, és a józanodásnak is, mindkét oldalon. Csakhogy meghalt ebben a háborúban már több ezer ember. Túl nagy ár a kijózanodásért. És csak remélni lehet, hogy a „kibicnek semmi sem drága” nagyhatalmi mentalitás miatt nem lesz még nagyobb.

Bonifert Mária