Korrupció és a kampány: nem csak ez a fontos

Völner Pál ügye kapcsán jöttek az értelmezések, miszerint most, a kormánypárti politikus bukása után további állampolgároknak lesz egyértelmű, mi is zajlik az országban. Minden bizonnyal ezt a feltételezést és reményt követi majd egy vizsgálat is, amelynek eredményei szerint „még a fideszesek X százaléka is elítéli Völnert”. Kézenfekvő kutatási ötlet, amelyből pont annyi következik, mint a pillanatnyi adatfelvételekből általában.

Mivel az ügy minden bizonnyal jelentős pártpreferencia-változást nem fog okozni, ezért aztán ismét jönnek azok a tizenkét éve tartós elemmel működő szöveggenerátor-közhelyek, hogy lám a magyarokat nem érdekli a korrupció, nincs itt sem jog- sem demokráciatudat. A fenti várakozáselemzés nem csak a politikatudomány vonatkozó munkáira nincs tekintettel, hanem annak jegyében a politika és a választói döntés komplexitását is leegyszerűsíti.

Utóbbi pedig a magasra emelt várakozások utáni csalódottságát fojtja le a társadalom infantilizálásába. Holott nemzetközi kutatások többtucatnyi példája mutatja – és ezekhez illeszkednek a hazai trendek is –, hogy a választópolgárok (ha nem is egyformán, de) látják és elutasítják a korrupciót, ugyanakkor döntéseik során számos további szempontot is mérlegelnek vagy érzékelnek. Mindez azonban nem abból következik, hogy az elmúlt évtizedekben hozzászoktak volna ahhoz, hogy kormányok jönnek-mennek (vagy korszakot építenek, mint a jelenlegi orbáni), a korrupció viszont mint örök állandó marad.

Ebben van persze igazság, de nincs ország, ahol bár különböző arányban, de ne gondolnák így az állampolgárok. Sofia Breitenstein 2019-ben a Research & Politics folyóiratban megjelent kutatása szerint a szavazók a választásokon kevéssé büntetik a korrupt politikusokat. Ez nem azt jelenti, hogy a korrupció ne érdekelné őket, hanem más, a jelöltet illető személyiségjegyeket vagy alkalmasságokat is mérlegelnek. Aztán egyrészt a párthovatartozásnak, másrészt a gazdasági teljesítménynek is van mérséklő hatása. Ez Magyarországon sincs másként, a pártos polarizáció képes eltakarni szemünk elől olyan tényhalmazokat, amelyek kibillentenének bennünket a (politikai) komfortzónánkból, összerakott világképünkből.

Nem a korrupciót igenli, aki elnézi az ún. nemzeti nagytőkés osztály hizlalását, hanem csak az ismert kognitív disszonancia redukciós eljárását alkalmazza. Ha egy kicsit elképzelnénk a (politikai) pszichológia felől is a folyamatokat, akkor a fenti kezdő két alapállításnál rögtön intellektuálisan érdekesebb tájakat tudnánk bejárni. Nem ritka, hogy az adott ország gazdasági teljesítménye relativizálja a korrupció súlyosságáról való gondolkodást, és az is gyakori, hogy a választók úgy gondolják, kifizetődőbb inkább a korrupt jelöltet támogatni. Az sem magától értetődő, hogy a korrupció az a téma, amelytől eleve a katartikus váltásokat kell vagy lehet várni. Laura Hood a Conversation oldalán értekezik arról, hogy a korrupciós ügyfeltárások erősíthetik a közkeletű vélekedést, hogy a korrupció mindenütt jelen van, ami egyúttal az állampolgári közönyt, kiábrándultságot és apátiát is magával hozhatja.

Egyik oldalról tehát szükséges az ügyek (kampánytól független) feltárása, viszont ennek lehet egy olyan nemkívánatos következménye, hogy kialakul az úgynevezett korrupciós fáradtság. Ezért gondolhatják sokan, hogy egy jelölt- vagy kormányváltással nem oldható meg a (rendszerszintű) probléma. Nem azt állítom, hogy korrupciós ügyeket nem kell tematizálni, hanem azt, hogy mobilizáló jellegük mellett lehet azzal ellentétes hatásuk is egyes választói csoportokban.

Indokolt tehát a korrupcióról való gondolkodást bonyolítani, ha választói döntésről van szó. Az, hogy egy-egy ügyről még a Fidesz-szavazók is gondolkodhatnak akár ellenzékkompatibilisen, nem jelenti azt, hogy megszólításuk kizárólag ebben a keretben indokolt. A Fidesz-támogatók azon része, akiket Völner esetével kíván magához húzni az ellenzék, akár jelentős tudással bírhat a szürkezónában zajló ügyekről, és ennek ellenére választ(hat)ja a kormányzópártot.

Ennek megfejtésében a kulcs. Ne gondoljuk azt, hogy a magyarok immunisak lennének a közpénzek törvénybe ütköző felhasználására. Kutatóként inkább évtizedes folyamatban, vagy a szavazásra vonatkozó egyéni motivációk sokaságának tükrében érdemes vizsgálni a témát. Politikusként napirenden kell tartani az ügyeket, de ha mégsem sikerül a Fidesz-tábor megbontása vagy a bizonytalanok katalizálása, az nem a jogtudatosság hiányának jele lenne. A gazdasági környezet, az ellenzék transzparenciája, az egyéni érzékelés (tudatos) torzító mechanizmusai vagy a szavazók különböző hasznosságvíziói éppúgy szempontok lehetnek korrupt szisztémák támogatásában, ahogyan akár erősíthetik is az antikorrupciós szavazási magatartást.