Könyv / Nem állunk jól / Ajánló
„Csinálni kell” – ezt a címet adta negyedik kötetének Maros András. Mint a címadó novellából kiderül, e közhely arra vonatkozik, hogy nem siránkozni kell, nem tépelődni, nem filózni, hanem élni: csinálni, és kész – hisz mi mást is tehetnénk.
A novella ifjú hőse azonban megfordítja a közhely értelmét: öngyilkosságra készül, befejezte az életet, neki már csak a temetéséhez használandó zenét kell megtalálnia. Ő tehát a végső tettre készül, azt „kell csinálnia”. Ilyen az egész kötet, Maros a gondolatokat, tetteket éppúgy elemeire szedi szét, ahogy a mondatokat és a szavakat is: addig fúr-farag, addig szerel, amíg egy egészen új szerkezet jön létre a keze alatt. (A gondosan tervezett borítón egy darabjaira válogatott húsdarálót látunk: egy ledarálásra váró darálót, de ez ne vezessen félre bennünket.)
Mint az örvény, úgy ránt magával bennünket a Maros András prózája. Szívszorító írások ezek, hősei reménytelen küzdelmet folytatnak a magánnyal, az ürességgel, többségükből a vágy is kiveszett már egy tartalmas élet után. Életüket az ellenséges tárgyak és intézmények közötti vergődés tölti ki, emberi kapcsolataik nincsenek, legszívesebben feladnák az egészet. Gyakran fel is adják, a halál úgy járkál ki-be ezekben a novellákban, mint kényszernyugdíjas a pszichiátrián.
Szuverén alkotó, összetéveszthetetlen hanggal és világlátással – ha hazai elődök után kutatunk, talán Csáth preparáló szenvedélyét említhetnénk (ő maga Ottlikot, Hajnóczyt és Bólya Pétert sorolja, játékosan, utcanév formájában), a külhoniak közül Vonnegut fantáziája és Roald Dahl humora (vagy fordítva) csillan fel az írásokban, persze kíméletlenül a mai Magyarországra adaptálva. A tűpontos írások borúját a narrátor és az író (ne tegyünk egyenlőségjelet) (ön)iróniája oldja csak.
Idő kell hozzá, míg kiheverünk egy Maros András-művet. És már vágyakozunk is a következőre.
Túl a negyedik köteten és négy évtizeden, Maros András elfoglalta helyét a mai magyar próza élvonalában.
