Koki a történelemtől – Magyarbólyban eltűnhet egy generáció, eltűnhet az iskola
Hol vannak már a régi szép idők, amikor minden környékbeli (főleg ormánsági) elemista Magyarbóly iskolájába járt a volt határőrlaktanyába? Amikor a községben fiú- és lánykollégium, menza működött? Amikor déltájban elárasztotta a főutcát a kitóduló tanulóifjúság? Mikor a legendás Müller Gyuri bácsi, majd utóda, Gerényi Tivadar keze alatt a nívós tantestület háromszáz diákot oktatott? Akkor persze még „rend volt”. Amit a Gyuri bácsi megparancsolt, a testület, ha fogcsikorgatva is, azonnal végrehajtotta. Nem volt internet, nyári tábor, virtuális világ. A nagy játék a foci volt. Ezzel szemben voltak még gyerekek, abból lett idővel egyre kevesebb. A magyarbólyi iskolába (nem tévesztendő össze Bóllyal, a hajdani Németbóllyal, amely város) a most záródó tanévben nyolcvannyolcan jártak. Három község, Illocska, Magyarbóly és Lapáncsa oktatásügye olvad össze. A különc negyedik (Lippó) polgármestere átsoroltatta magát és diákállományát a kőgazdag Németbólyba.
– Persze óvodába hozzánk járnak ám, mivel mindenből a legjobbat akarják. Mintha a polgármester nem venne tudomást róla, hol húzódik a járáshatár – jegyzi meg epésen Blázsovics Attila volt vasutas, Magyarbóly független polgármestere. Az óvodára, a bölcsődére Magyarbóly nagyon büszke. Az óvoda menő ágazat. Az iskolával gondok vannak.
A vasutasságot azért írjuk, mert aki vasutas volt, a közhit szerint az is marad. Nem véletlenül említi a polgármester, tanoncként szolgált a ferencvárosi pályaudvaron a legendás Berendi Tibornak, Moldova állomásfőnökének keze alatt. A polgármestert ma is jellemzi – az erős önkontroll mellett – a gyakorlatiasság, a blazírt vasutas lazaság. Ezen a borászat azóta tovább oldott. Blázsovics úr a Villányhoz közeli Palkonyán visz pincészetet. (Polgármesteri hitvallása így szól: „A bor pártsemleges.”) Ő is. De a vasút Magyarországon nem választható el a kétlakiságtól, a munka utáni kiegészítő gazdaságtól. „Ezt most versenyen kívül mondom”, mosolyodik el, ha politikára vagy a helyi hatalmasságokra terelődik a szó.
Blázsovics semlegessége huszonnégy éve nem probléma az esküdt jobbos Magyarbólyban. A magyarbólyiak, amíg lehetett, MDF-szavazók voltak, majd átnyergeltek a Fideszre. Nem lett belőle vágtatás. Az életforma, a munkakultúra lassan változik. Adóerőben Magyarbóly ma is az alsó középmezőnyhöz tartozik. De egy faluban nem a párterő számít, hanem a tettrekészség, a folyamatos jelenlét. Blázsovics, amikor kellett, kiállt a gátra a szó szoros értelmében is. Már képviselő-testületi tag, sőt alpolgármester volt, midőn bejött a belvíz Magyarbólyba, és szokás szerint kiöntött a Karasica-patak. Az akkori polgármester „nem volt a topon”, eltűnt, ezért bírálatok érték. Lemondott. Blázsovicsot, az árvízi hajóst a nép azóta stabilan megszavazza, a közelébe sem jöhet senki.
Hogy mitől jobbos Magyarbóly, azt csak a Jóisten tudja. A helyiek a történelemtől mindig kokit kaptak.
Eredetileg rác hűbérbirtok volt. (Ortodox templom ma is létezik.) Aztán a szerbek elszivárogtak. A maradék társaságot mixelte össze Mária Terézia a Tolnából telepített evangélikus svábsággal. Az iskola elődjét ők alapították 1838-ban. Később a Horthy-éra, hogy a sváb települési tömböt fellazítsa, Szabolcsból hozatott át református, főként vajai magyarokat. Tíz-tizenkét vonatnyi németet (négyszáz embert) a háború után kitelepítettek, helyükre felvidéki magyarok érkeztek. A történet a megszokott nyomvonalon halad. Kitelepített családokról szól, amelyek Drezdából (ahol éppen nincs élelem) a hidegháborús béke zűrzavarában gyalog caplatnak haza – ahogy a svábok mondják –, az „őshazából az óhazába”. Házukban csallóközi földönfutók laknak. Az érkezők a szárító melletti szerszámtárolóban húzzák meg magukat. A falu így lett tömény etnikai turmix. Hogy miként keveredik ki ebből a jobboldaliság, Blázsovics sem tudja megmagyarázni.
– A keveredés szerencsét is hozhat – mondja –, mert nyoma nincs sem cigányellenességnek, sem etnikai gyűlölségnek.
Igaz, romák is alig vannak. És hogy teljes legyen a kelet-európai katasztrófa, a demográfiai trendvonal itt is a nullához közelít. Befelé jövet minden villanyoszlopon egymást verdesik a családvédő, szaporodásösztönző plakátok. Az eredmények Magyarbólyban egyelőre visszafogottak. Dél van, mire látunk két piros dzsekis kis ovist. Innen indulunk. De a program majd júliusban kezdődik, nyilván az előmunkálatok zajlanak. A falu fásult, borús és néptelen, az egyetlen ösztönző erő az iskolával ellentétes oldalon, a tetőn csikorgó bádog szélkakas.
– Hogy mi az oka az iskolamizériának? – vonogatja a vállát a mini ABC előtt egy tréningmackós bólyi polgár. – Kevés a gyerek. Látja.
A boltocska előtt fekete sóderes parkoló, az ABC mellett (amely láthatóan a nem létező kocsmát váltja ki) két ormótlan, vaslábú asztal, ott csipszezik és konzervsörözik néhány őszes bólyi polgár és két asszonyság. A hangulat nem túl hepi. A közeli játszótér tanácsi objektum lehetett, fémkeretes mérleghinta, fényesre mázolt rúdvas korlát. A térre ráférne a nyírás, a közfogisok hanyagolják. Maga a szó, „közfogi”, a magyar nyelv új hajtása. Ízlelgetjük is, közfogi. Vadkeleti szólelemény ez is, mint a nyugger vagy az ossie.
Magyarbólynak tizenöt közfogisa van, Blázsovics polgármester emberségből pár fogist a helyi pénzkeretre a szomszéd falvakból is átvett. A keresőképes zöm a villányi hegyháton dolgozik. Hogy mikor sikeres a bólyi polgár, mitől érzi elégedettnek magát, a polgármester próbálja körülírni. Ha van biztos munkája, 150-160 ezret keres, az asszony hazahoz majdnem ugyanennyit, van egy jó állapotban lévő kádári kockaháza… Ami a házat illeti, abból nincs hiány. A Kádár-kori falu nagy iramban építkezett, képtelenség volt másba befektetni. Ezek már a túlkínálat (és az eladhatatlanság) évei. A hosszú távú befektetés elveszett. A környékbeli csődfalvakban az épületek harmada-negyede kihalt. Szutykos, vak ablakok, csorba tető, szélben csikorgó kiakadt vaskapu, lepattant kerítés. A polgármester szerint boldog az a magyarbólyi ember, aki Villányban, Palkonyán egy szőlészetben terepmunkás, sofőr, munkát kap valamelyik pincészetben, palackozóban.
– Csakhogy a terepen bele kell ám állni – mondja a téren mackónadrágos emberünk.
A Bock pincészetbe bekerülni dicsőség, ahhoz már protekció is kell. Beszéltünk egy helyi erővel, aki – állítása szerint – szüretkor nettó háromszázezret is megkeres. Ő például boldog. A többieknek marad a rendőrség, a vám vagy más, közalkalmazotti állás. Például ahonnan Blázsovics úr indult, a nagy túlélő, a vasút. Neki mondták vasutas szülei: a vasúton mindig van munka. És valóban, a magyarbólyi állomáson, ahol Blázsovics forgalomirányító volt, Eszék felé négy „nemzetközi pár” robog át. A falunak három regisztrált munkanélkülije van. Ami a mezőgazdaságot illeti, egyéni szinten megszűnt erre, a föld rögtön gazdát cserélt, de tulajdonosaik a legritkábban helybeliek. A polgármester fénykorában az udvarban száz disznót is tartott. A világ megváltozott. Állattartáshoz otthon kell lenni, felügyelet kell még a csirkéhez is.
Az újabb idők mezőgazdasági sztárja Baranyában a Csányi-birodalom. A hús, a tej, a csirke erőművei. Csányi ezen a tájon közszó, földrajzi irányjelző. „Amerre Csányiék vadasparkja van.” „Ott találod, ahol a csípőteleki Csányi-tehenészet van.” Csípőtelek (ahogy a térkép írja, „farm”) amerikai technológiával épült „szimfonikus” tehenészet. Minden együtt van, ami kell a magyarnak, bor, szántó, vágóhíd, tejgyár, tehén, szőlő, lágy kenyér.
– Persze hogy sok az irigye – mondják a helyiek. – Már majdnem minden az övé. De olyan ez, mint a prostitúció. Addig bűn, amíg benne nem vagy.
A helyi életformához hozzátartozik egy középkategóriás kocsi, amellyel a gyereket, útban a munkahelyre, az iskolába viszik. És ezzel már térdig taposunk a vitatott iskolaügyben. Ez itt elemi kérdés. A volt határőrlaktanyából ünnepélyesen ki is dobnak minket. Fáncsi Judit igazgató (matematika–kémia) egyrészt épp Villányban van (az RTL Klubot előző nap még személyesen hajtotta el), másrészt, s itt keményedik a hang: „ez a tantestület egybehangzó álláspontja”. Illetéktelenek nem léphetnek be, csak az ablakon át bámészkodhatunk. Az igazgató a sajtófelzúdulást, a kéretlen falumarketinget nemtelen támadásnak tartja. Ki tehet arról, hogy fogytán a gyerek? Mintha a nagy felhajtás (a Dunántúli Naplóban és online felületeken feladott hirdetés) az ő munkáját ekézné. A tekintetek ingerültek és komorak, a feszültség fel is csap. A tanáriból kövérkés, szőke bajszos férfiú ront elő: „Mit keresnek maguk itt? Az okostelefon korában – és mobilját emeli, mint egy tomahawkot – nem lehet bejelentkezni?” Ajánlatosabb távozni. A vélemények a faluban is megoszlanak. Etelka asszony (Kossuth–Vasút-sarok) apró fintorral jelzi rosszallását. Ő a gyerekét oda be nem adná. O. úr nem hallott semmit. Nem is érdekli. Feri, a szürke pulcsis ifjú szerint a gyerek sajnos túl kevés, ő még délután tesz ezért. Hazafias cselekedet lesz, lokális beütéssel. Kínosan mosolygunk, hehe.
A dologban csak az a furcsa, hogy az önkormányzati felelősség évek óta megszűnt, a testület korábban szívét-lelkét adta az iskolába. Olyanok, mint az operaház fantomja, plátói szerelemben sorvadoznak. A polgármester fejcsóválva mondja:
– Felszerelés, komputer, segédeszköz van elég, a klienseit mindenki támogatja. De festés, mióta kitettük a lábunkat, nem volt.
Gyerekkori nosztalgia persze van. Szerencsés, aki erre költhet. Hogy ki volt a jótékony ötletgazda, aki az „elsősök ösztöndíjának” ötletét bedobta, a polgármester nem árulja el. Egy barát, egy módos vállalkozó, aki, éppúgy, mint a felesége, a magyarbólyi iskolába járt. Valószínű, hogy az ösztöndíjbizniszt, ha beválik, alapítványi formában folytatják. A lényeg, aki azt a pénzt elfogadja, a gyerekét minimum négy évig a helyi elemibe adja. Tizenhárom iskoláskorú fejezte be tavasszal az óvodát. Hatot minősítettek iskolaérettnek. Hárman a képből azonnal ki is léptek, őket a Villányban dolgozó szülők viszik kocsival reggelente.
– Erre nem szólhatunk egy szót sem – mondja a polgármester. – El kell fogadni. De az iskoláért küzdeni fogunk. Ne mondják az utódok, hogy harc nélkül tettük le a fegyvert.
Azt a faluban senki sem tagadja, hogy ha nem indul több első osztály, az az iskola bezárásához, Magyarbóly hanyatlásához vezet, míg olyanok nem lesznek, mint az Ormánság kísértetfalvai.
A közösség széthullik. Ember nincs, aki közrendezvényre járna, ha nem mond verset az unokája.
S ekkor jön a meglepetés. Blázsovics szerint a harc az elsősökért (és a normatíváért) már tíz-tizenöt éve elindult. Nem tudtam? Mindenki keresztül-kasul hurcolászta a másik falu gyerekét. Magyarbóly lépése csak válasz.
– Amíg a szomszédos Beremenden a nejem rokona volt a polgármester, bekopoghattam hozzá, és beszólhattam: cseszd meg, ne csináljatok énvelem ilyet. Ennyire kell az a kétszer százötvenezer, amikor százhúsz diákod van? Elnevette magát, és nem küldte többé a buszt.
De az idők változnak. Beremend mai első embere kántor, ő orgonál Blázsovicsnak a misén. Éneklés közben nem lehet beszélgetni. Nem lehet elmondani, hogy mindenkinek van helye a nap alatt. Ahogy a polgármester mondja:
– Ahhoz, hogy szépen tudjak énekelni, a kántornak is tisztán kell játszania.
