Kiváltságosok előnyben

– Tavaly az egész negyedikes évfolyamból két diák ment felvételizni Cambridge-be és Oxfordba. Idén csak egy végzős osztályból négyen szóbeliztek Cambridge-ben – sorolja a baráti körben szerzett tapasztalatokat Hammer Ferenc szociológus, médiakutató, gimnazista fiúk édesapja. A számok egy budapesti elit gimnáziumból valók, ahonnan nemcsak színötös diákok mennek külföldre, hanem olyanok is, akiknek egy-két négyes is becsúszik.

Cambridge ráadásul pénztárcabarát alternatíva.

– A kollégiumi költségeket az egyetem állja, az évi 9000 fontos tandíjra pedig bármelyik uniós országból jövő hallgató kaphat diákhitelt, amit később, progresszív módon vonnak le a fizetéséből. A többi angliai egyetemen a lakhatási, megélhetési költségeket (körülbelül havi 600-800 fontot, vagyis 250-300 ezer forintot) ki kell gazdálkodni. De a szülők úgy számolnak, ezt csak másfél-két évig kell nekik biztosítaniuk, később a gyerek – miután beilleszkedett – munkát tud vállalni, s heti tíz-húsz órányi pincérkedéssel megkeresi a havi apanázst. Vagyis nagyjából 4-5 millió forintból már el lehet indítani külföldre a gyereket – summáz Hammer.

A Budapesti Fazekas Mihály Általános Iskola és Gimnáziumban a legjobbak decemberben tudják, felvették-e őket a Harvardra. Az amerikai egyetem fejvadászai a végzős osztályokban már év elején előadásokat tartanak, félévre pedig a diákok már túl vannak a felvételin is. És ha bejutottak, a Harvardon, az MIT-n semmilyen költség miatt nem kell aggódniuk.

Miközben idehaza folyamatosan zsugorodik az állami férőhelyek száma, s amúgy 200-300 ezer forint egy félév, plusz albérlet, rezsi, kajapénz. Hammer szerint a hazai diploma költségei még nem angliai mértékűek, de a különbség csökken. Az oktató úgy látja, gyakori probléma, hogy a hallgatóknak nem jut elég idejük a tanulmányaikra, mert nyolcórás állást vállalnak, hogy a tandíjat fizetni tudják. S megesik, a fizetésükből, ösztöndíjukból még a munkanélküli szülőt is támogatják. Hammer úgy fogalmaz: minden család örülne, ha itthon tanulna és boldogulna a gyerek, de aki közelről látott mostanában egyetemet, tudja, csak a középiskolai pedagógusok és a felsőoktatásban dolgozók áldozatkészsége tartja egyben a rendszert.

– Mint amikor a hajó léket kapott, és a kapitány meg a matrózok kézzel próbálják kilapátolni a vizet. Ha mindenki csak annyit végezne el, amennyi a Szervezeti és Működési Szabályzat szerint a dolga, már rég elsüllyedtünk volna. Elemi fejlesztésekre nincs pénz, kevés jut a bölcsészkaron új könyvekre, folyóiratokra, nincs e-learning felület, a Neptun nevű adminisztrációs rendszer pocsék működése miatt folyamatosan háborognak az oktatók és a diákok. A médiaszak most tizenkét főállású oktatóval működik, a következőt már csak nyolccal fogjuk kezdeni. Akad, aki GYES-en lesz, más külföldön folytatja. Ma már a békeidő normál ügymenete is az, hogy vannak órát adó oktatók, akik egyszerűen nem kapnak pénzt, másoknak ígértünk, de nem érkezett meg, a legszerencsésebbeknek pedig bruttó 130 ezer üti a markukat. Egy kurzusért, egy teljes félévre.

A Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központja (NFKK) által készített Magyar Felsőoktatás 2014, Stratégiai helyzetértékelés című kiadvány összesítése szerint a felsőoktatási büdzsében 2013-ban volt a mélypont, a miniszterelnök 2012. őszi önfenntartó felsőoktatásról szóló beszédét követően. Az orbáni elképzelés az államilag finanszírozott létszám radikális csökkentését s a hallgatók nagyobbik része számára tandíj fizetését vetítette előre, amelyet az akkor bevezetett, kedvezményes kamatozású Diákhitel 2.-ből lehetett volna megoldani. Aztán jöttek a diákmegmozdulások, s a kormány visszakozott. Az ösztöndíjas keretszámokat lényegében az intézményi kapacitások szintjére emelte, kivéve 16 (s most idén még plusz 25) szakot, ezeket – a rendkívül magas ösztöndíjas bejutási ponthatárokkal – gyakorlatilag önköltségessé tette.

A rendszerváltás óta elfogadott három felsőoktatási törvényt 2015-ig csaknem százszor módosították, az utóbbi tíz esztendőben átlagosan évente 6-7-szer. A hullámzó orbáni elképzeléseket mégoly hullámzó finanszírozás követte. Az elmúlt években szembetűnően csökkent az állami támogatás aránya. A költségvetési beszámolók adatai alapján jól látszik, hogy a felsőoktatási kiadások egyre nagyobb hányadát finanszírozzák a saját intézményi bevételek. Az NFKK elemzésében a zárszámadási törvények adatait alapul véve rajzolódik ki a tendencia: míg 2009-ben még 203 milliárd jutott az állami felsőoktatási intézmények támogatására, 2013-ban már csak 175 milliárd.

S miközben a felsőoktatás 2013-ban készített stratégiai elképzelése még arról írt, hogy „belátható időn belül érje el a magyar felsőoktatás a GDP-arányos költségvetési ráfordítási szint tekintetében az OECD országokban szokásos 1-1,2% körüli értéket”, a 2014 őszén megjelent új stratégia már másképpen fogalmaz. Eszerint „az elkövetkező években a közvetlen állami támogatás jelentős mértékben nem növelhető”. Vagyis míg 2009-ben az összes GDP-hez viszonyított felsőoktatási támogatás még 0,8 százalék volt, maradunk a 2012-ben beállt 0,6-os szinten.

Nemzetközi összehasonlításban Magyarország azon kevés OECD-országok egyike, ahol a hallgatói létszám csökkent az elmúlt négy évben. Bár a felvételi határidő már lezárult, a jelentkezések összesítése még zajlik. Szakértők szerint jelentős növekedés nem várható. A rapid változtatások nem tesznek jót a felvételizési hajlandóságnak.

– A 2012–13-as drámai csökkenés, amit a felvettek számában láthattunk, 2014-re korrigálódott, stabilizálódott, de még így is jelentős veszteség érte a felsőoktatást – mondja Radó Péter oktatáskutató. – Három éve a kormány azt hitte, ha csökkenti az államilag finanszírozott helyek számát, akkor többen fognak tandíjas képzésekre jelentkezni. Ám ez sem akkor, sem azóta nem jött be. A fizetőképes kereslet zsugorodik, aki megteheti, külföldre megy.

Pedig az éppen soros felsőoktatásért felelős államtitkár, Palkovics László váltig bizonygatja, nem cél, hogy kevesebb diplomás legyen hazánkban. Hiszen a felsőoktatási stratégia is úgy számol: a 30–34 éves korosztályban 31,9 százalék az arányuk, miközben 34 százalékot vállaltunk 2020-ra az unió felé.

– Nem tudom, mi a rosszabb: ha nem tudják, hogy ennek ellenében cselekednek, vagy ha tudják, és mégis csinálják – kommentál Radó Péter. – A kormánynak semmilyen hosszú távú stratégiai megfontolása nincs. Alacsony hozzáadott értékű munkaalapú társadalmat építenek, amelyben a felsőoktatás csak kevesek kiváltságos terepe, de ők is rosszabb minőségű képzéshez fognak jutni, hiszen folyamatos a pénzelvonás, miközben csökkentik az intézmények autonómiáját. 2008 és 2013 között a tíz nagy állami egyetem költségvetési támogatása 40 százalékkal esett vissza.

S hogy mik a rövid távú érdekek? Az oktatáskutató szerint az egészségügyből, a szociális rendszerből, az oktatásból azért kell sok pénzt kivonni, hogy három százalék alatt maradjon a hiány, de a kormány költhessen számára fontos célokra: részvényekre, bankokra, stadionokra. S ahogy a közoktatásban, úgy a felsőoktatásban is cél a politikai kontroll.

– A kilencvenes évektől napjainkig terjedő időszakban radikális szemléletváltozás következett be – magyarázza Polónyi István oktatáskutató. – A rendszerváltás utáni évtizedben az volt a cél, hogy minél többen járjanak egyetemre. Ez a tendencia az első Orbán-kormány alatt megfordult, s érdemben a szocialisták sem tettek ellene. De a második Orbán-ciklus minden korábbinál nagyobb hátraarcot hozott: a felsőoktatás egyetlen célja a munkaerőpiac kiszolgálása lett. Csakhogy míg az USA-ban előre tudják jelezni, mik lesznek a piac igényei tíz-húsz év múlva, idehaza – komoly mérések híján – mindenki csak halandzsázik, aki erről beszél. Ráadásul az olcsó, nyelveket nem beszélő szakmunkásréteg kitermelése csak ideig-óráig megoldás a gazdaság gondjaira. Egy-két évtizedig még itt lesznek az autógyárak, hoznak bevételt, de ahogy nőnek a bérek, tovább fognak állni a nálunk is olcsóbb országokba. Ahogy ez már megtörtént például az olcsó női munkaerőt foglalkoztató iparágakkal.

És ha nem nőnek a bérek?

– Inkább kizsákmányoljuk majd a munkásokat? A rendszer így is, úgy is robbanáshoz vezet. A mai világban csak a humántőkébe való befektetés vezet hosszú távú fejlődéshez. Ehhez képest elképesztő a kormányzati kapkodás.

Négy éve minden esztendőben megjelenik egy-egy felsőoktatási stratégia, mindegyik más és más, de egyben – Polónyi szerint – azonosak: csak a marginális javaslatok valósulnak meg, a legutóbbiból például a kancelláriarendszer. A felsőoktatási szférából jövők, Klinghammer István, Palkovics látják a problémákat, de a szakpolitikai megfontolásokat mindig legyűri a nagypolitika. Az intézmények közben kapkodják a fejüket, megpróbálnak túlélni, noha mindenki tudja, a felsőoktatás olyan, mint a háború. Három dolog kell hozzá: pénz, pénz és pénz.