Kispálya

Ezúttal a barátságról lesz szó.
Meg a gyorsan futó időről. Az állandóságról és a változásról. Az életről.
Jó, lesz benn egy kis foci is, csak azért, hogy a Minarik Ede örüljön, ha élne. (Direkt volt, szerintem egész mándys: legalábbis annak volt szánva.) És valahová el kell helyezni benne egy harmincas számot is, amelytől persze már e helyt elhatárolom magam, de annyi biztos, hogy józan ésszel nemigen tudom felfogni se.
Történt tehát valamikor régen, hogy iskoláimat elvégezvén beléptem életem első munkahelyére. Elegáns, divatos, belvárosi munkahely volt, csupa entellektüel dolgozott benne, én meg azzal kezdtem, hogy elnézést, hol lehet jelentkezni a focicsapatba. Lett is nagy nevetés. Sőt, némi ugratás is aztán, hogy én vagyok az a gyerek, aki a Vörösmarty téren focizni akart.
Persze, nem én lennék én, ha erre válaszul ne szerveztem volna meg a könyvkiadó futballcsapatát. Kellett hozzá egy kis szerencse is, meg egy kis véletlen (egy sportaktíván – merthogy akkoriban még ilyen is volt, elméletben izmoztunk, és közben védtük a békét is körmünkszakadtáig – összeakadtam egy sráccal, aki a Kiadói Egyesüléstől jött, és volt egy fél csapata: ehhez kellett építeni egy másik felet), de azért – ne vegyék ezt szerénytelenségnek – kellettem én is hozzá, hogy tornacsukát sosem látott irodalmárokból, történészekből összeeszkábáljam a társaságot. Mert az mégiscsak úgy van, hogy ahol én feltűnök, előbb-utóbb eszkábálódik valami: elég nagy a csapatigényem, az az igazság.

Na, ez a gárda megvan három évtizede: azóta játszottunk a város minden pontján, változtunk, cserélődtünk, alakultunk, kicsit összementünk a folytonos mosásban, de megvagyunk azért, láthatóan. És ez önmagában is csúcs, azt hiszem.
Hagyjuk most a pályán elért sikereinket, azok is számosak (a nulla is egy szám, jegyezném meg), beszéljünk inkább csak úgy a barátságról. Ez, tudniillik a focibarátság, különös alfaja a dolognak. Hiszen itt úgy megy, hogy van egy tucatnyi ember, akik jószerivel hetente egyszer találkoznak, ahol is rövidnadrágra vetkőznek, és testedzenek egy-két órát. Aztán átöltöznek, és mennek a dolgukra: elvileg tehát nincsen mélysége az ügynek, ha jó a kapáslövésed, helyed van a gárdában, mindegy, egyébként mit gondolsz a világról, van-e állásod, gyereked, vallásod, vagy nincs. Heti két óra barátság, kötelezettségek nélkül, aztán alászolgája: megvan annak is a helye az ember lelki koordináta-rendszerében.
De hát persze az élet sose ilyen egyszerű – óhatatlanul is kiderül azért egymásról ez-az. Egy odavetett mondatból, egy autómatricából, egy lányból, aki a pálya szélén álldogál. És persze a tengernyi idő nyit új dimenziókat. Észre se vesszük, és bele vagyunk betonozba ebbe a világba is: ahová eredetileg csak könnyű testedzés ügyében mentünk el.
Arról nem is beszélve, hogy egy csapat nagyon is élő szervezet, nő, alakul, változik, épül: nemcsak úgy, ahogy a benne lévők változnak mindegyre, hanem úgy is, hogy folyton új tagok tűnnek benne föl, s azáltal megváltoztatják az érzékeny belső szerkezetet. Mert egyáltalán nem mindegy, milyen az új fiú, hogy tud focizni, ki hozta, s kiket fog ő hozni majd, ha ehhez joga lesz: mert minden csapatnak megvan a maga belső rendje, alakja, erkölcse, sőt, még nyelve is. Mi ott, magunk között, félszavakból is értjük egymást – és ez különös értéket ad együttléteinknek.

Amikor a hetvenes évek végén összekerültünk, ráérősebb volt még a világ, s ráérősebbek voltunk mi is mind: foci után beültünk valami közeli kocsmába egy sörre (kinek volt még kocsija akkoriban?), elemeztük ráérősen az akcióinkat, aztán a világ labdarúgását vettük górcső alá, aztán mindazt, ami adódott: volt, hogy öreg este lett, mire befejeztük. Aztán elindultunk mindenféle kupákon is, jártunk Szombathelyre például, kollégiumban aludtunk, és öten utaztunk a Váradi Laci kispolszkijában – ma már csak mosolyogni tudunk azokon a fapados viszonyokon. Egyszer egy húsvéti amatőr kupadöntőben öszszekerültünk a Honvéd kezdőivel (el voltak tiltva éppen, valami bundabotrány miatt, azért nem számítottak profinak), kifelé menet odaszóltunk nekik, hogy jó, de szünetben meg irodalmi teszt is legyen, úgy sportszerű: engem a kis Sallai fogott, aki előző évben a Maradonát – lőttem mellőle egy gólt, akkor gondoltam, most már be lehet fejezni. Persze nem fejeztem be azóta se. (Vagy csak én nem tudok róla.)
Lettek aztán évadzáró vacsorák, aszszonyokkal, barátnőkkel, lettek közös kirándulások, sőt, közös házépítés is lett: a Jármer Sanyi családi házát építettük kalákában. (Na, ezt eltúloztam egy kicsit: kiástuk az alapot, az az igazság – de minthogy egyikünk se kubikos szakon végzett, az se volt kis feladat.) Lettek mindenféle oldalmélyítések is, albarátságok, mondjuk, mert épp akkor születtek a gyerekek, vagy szerettek együtt nyaralni a bolgár tengerparton, de ez sem rontott semmit az egészen: nagyon szerencsés csillagzat alatt született ez a csapat, hogy így kibírtunk együtt harminc esztendőt.
És közben minden megtörtént velünk: házasodtunk, váltunk, gyereket neveltünk, karriert építettünk és romboltunk, megbetegedtünk és felépültünk. Vannak már halottaink is, velük megállott az idő, gyakran beszélünk róluk, olyanképpen, mintha közöttünk lennének ma is, csak mostanában ritkán járnának le. „Ezt a Géza fél kézzel kivédené” – mondjuk, vagy „ha itt lenne a Pipó, biztosan befejelné”, vagy a „Miska simán leradírozta volna ezt a gyereket”, és persze megy az emlékműsor, megállíthatatlanul, hogy emlékeztek, milyen meleg volt Kőbányán, mégis kihoztuk ikszre, meg hogy emlékeztek, az utolsó percig tartottuk magunkat, meg hogy emlékeztek, milyen gyönyörű gólt lőttünk Erzsébeten – és ezekben a történetekben ott élnek ők is mind, lecserélhetetlenül.
Felnőttek a fiaink is közben, hárman-négyen azóta helyet is követeltek maguknak a csapatban. Az igazán egy külön műfaj, apa–fiú-küzdelmet látni a pályán: abban, barátaim, benne van az egész görög mitológia. Amikor az ember kicselezi az apját, és cinkosan viszszanéz, hogy mi van öreg, már nem fordulsz, csak kanyarodsz, és amikor az apa visszakézből ad egy kötényt a gyerekének, s közben szeretettel korholja, hogy mire tanítottalak, te mamlasz, abban van valami ősi finomság – nézni is jó, higgyék el. Nekem ezt nem adta meg az ég, lányaim vannak, akik lelkesen szurkoltak évtizedekig a pálya mellett az apjuknak (abban is van jó), de a lábuk nemigen állott rá a labdára. (Vagy ha igen, borzasztó nagyot estek.) Már-már elvesztettem a reményt, de nemrég beúszott a képbe egy Milos nevű leszármazott, tizenöt év múlva simán befér a csapatba, addig csak kihúzom valahogy. Mindenesetre vettem neki egy labdát, hadd gyakoroljon a pólyában, ideje van, s ha hinni lehet a géneknek, a képességeivel se lehet baj. (Tréfa.)

Van ez a nyári kupa, ezen minden évben elindulunk: ha esik, ha fúj. Valahogy a talizmánunk lett ez a dolog, ahogy mi is azok lettünk a szervezőknek – hogy amíg mi indulunk, addig ők is lesznek. Kaptunk is serleget, csak úgy, a hűségünkért: ilyen se igen történt még ebben a sportban. Vagyunk még öten az alapító gatyák közül: a Szilárd, a Sanyi, a Jani, az Imre meg én – és mi a Kocsis Lajost is ideszámítjuk, mert ő is járt már, csak első évben nem találta meg a népligeti pályát a sok sörsátor miatt. Felállunk így hatan, játszunk három percet, aztán cserét kérünk: ez is megvolt, gondoljuk boldogan.

Jolsvai András