Kié is Erdély?

- Kevés annyira vitatott fordulópont van a magyar történelemben, mint Trianon. Milyen hipotézissel lehet belevágni egy erről szóló regénybe?

– Nem volt stabil hipotézisem. A- kilencvenes években hirtelen nosz talgia támadt a századforduló iránt. Akkor kezdtem azzal foglalkozni, hogyan zajlott a modernizáció, amelyből Erdélynek nagyon kevés jutott. Sokat tudunk a kávéházi kultúráról, a modernizációs intézményekről, a Nyugatról, de a „békebeli idők” nem írhatók le ilyen egyszerűen. Minden későbbi katasztrófa csírája már ott volt abban a világban.

– Szembe akart helyezkedni a kultúrtörténeti közhelyekkel?

– Nem, egyszerűen kíváncsi voltam egy világra. Mennyit kértek egy sörért, mennyit adtak egy varrógépért, mibe került Amerikába utazni? Ezek önmagukban is érdekes tények, mert kifejezik, hogy az emberek mit tartanak fontosnak és mit nem. A- vasúthálózat például akkoriban nagyon jól működött. Ugyanannyi idő alatt lehetett Budapestről Marosvásárhelyre utazni száz éve, mint most.

– Tavaly több regény, esszékötet is megjelent az impériumváltásról: Oravecz Imre Kaliforniai fürj, Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regénye, György Péter Állatkert Kolozsváron című esszékötete.

– A Monarchia újramesélése meghatározza, kik vagyunk, hogy vagyunk. Ma már senki sem él, akinek tapasztalata lehetne arról a korról, viszont fontos, mert a modern Magyarország akkor született.

– Hőse úgy éli meg a Monarchia szétesését, hogy nincs is Európában: Afrikába utazik, angol hadifogságból indul vissza, makacsul haza akar jutni.

– Ez a trükköm, mert nem akartam, hogy elvesszen az első világháborúban. A világháború előtti Európában akkor és oda utazhatott, ahova csak akart. Később, a háború alatt és után vált annyira zárt világgá Európa, amilyennek száz éve ismertük. A mai napig találkozni olyan emberekkel, akik azt hiszik, a Monarchia idején minden jó volt, hiszen akkor épültek Románia, Erdély reprezentatív épületei. Egy másik réteg nem is tud a Monarchiáról, arról, hogy valamilyen módon összetartoztunk. Ezt a két szemléletet együtt kell látni.

– Amikor Werner Lukács hazatér afrikai hadifogságából, azzal szembesül: azon a földrészen is van halál, éhezés és gyilkolás, de nincs az a gyűlölet, amelyet Európában, Magyarországon 1918 után tapasztal.

– Werner Lukács azt mondja pontosan, hogy az általa újra megismert Magyarországon mindenki gyűlöl mindenkit. Ez alapélmény, uralkodó közérzetté válik, és az marad a mai napig.

– Sokan érezzük, hogy ez a gyűlölet létezik. De kevesen értik a működését.

– A magyar politikai elitnek a XIX. század végére semmilyen elképzelése nincs arról, mi legyen Magyarországgal. Azt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia roskatag állam, sokan tudták, nem csak Ady. Az első világháború végén összeomlik a monarchia, és ott állnak a politikai-közéleti szereplők úgy, hogy ötletük sincs, mihez kezdjenek. A- hadsereget némileg sikerült modernizálni, a közgondolkodást nem. Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár ugyanúgy nem érzékelte, hogy mi történik, ahogy Tisza sem. Az elit a monarchia összeomlásakor magára hagyja az országot. Tisza bejelenti, hogy a háborút elvesztettük, és hazamegy a birtokára. Ott marad Károlyi Mihály, egy dilettáns, álmodozó politikus, és Kun Béla, akinek szintén fogalma sincs, mit kéne tenni. Aztán mindenki követi a maga rögeszméit.

– Regénye arányos: nemcsak a trianoni veszteseket, a „győzteseket” is közelebb hozza.

– Szerencsém volt, mert amikor a Trianon-kérdéssel foglalkozni kezdtem, néhány nagyon jó román munka került a kezembe, például Ion Gheorghe Duca emlékiratai, aki akkoriban kultuszminiszter volt. Ő világosan látta, amit a magyar közgondolkodás nagy része nem, hogy Romániában mekkora káosz volt. Az akkori Magyarország és Erdély semmit nem tett azért, hogy ne az történjen, ami történt. Igaz, a románok sem tettek túl sokat: „zsenialitásuk” abban merült ki, hogy 1916-ban megtámadták a monarchiát, két hónap múlva meg kapituláltak. A román közszereplők nagy része nem is akarja megszerezni Erdélyt, a liberális-nacionalista politikusok érlelik ki és tartják fenn ezt a gondolatot. Mi azt érezzük, hogy Erdély óriási nyereség volt, ugyanakkor a román állam a terület- és lakosságnövekedést megszenvedte. Nem az lett a dologból, amit ők szerettek volna, igaz, az sem, amit mi. Az a szomorú ebben a történetben, hogy nincs titkos szál.

– Egy mondattal viszont nem tudok mit kezdeni: a nem létező monarchiába megérkező Lukács azt tapasztalja, Kolozsvár sem létezik.

– A hely, ahova megérkezik, nem az, ahonnan elindult. Ott vannak a házak, a Szent Mihály-templom, a Mátyás-szobor, viszont az atmoszféra teljesen más.

– Ám Kolozsvár megmaradt, és fel kellett tenni a kérdést: hogyan folytatható mégis az élet ugyanabban a városban, de más államban?

– Ez a magyar metafizika, a mindennek dacára: csak.

– Itt kezdődik a munka, amit a korabeli magyar elit nem végzett el. Ki kéne mondani, hogy a régi Kolozsvár már nem létezik, de itt egy másik, amely nagyon is van. Mit tudunk kezdeni egymással, magyar dilettánsok és felkészületlen románok?

– Semmit sem tudunk kezdeni egymással. A román államhatalom akkor és azóta is azon fáradozik, hogy felszámolja, amit a monarchia hátrahagyott, ami a magyarsághoz kötődik. A magyarok pedig úgy tesznek, mintha megpróbálnák védeni azt, ami az övék. Ezek azonban szimbolikus küzdelmek, az élet másutt van.

– A saját regényével kell ellentmondanom: az nem a „románságról” és a „magyarságról” szól, hanem arról, hogy egy birodalom szétesik, és létrejönnek más államok. Más kérdés, hogy mindez gyakran a primer nacionalizmus szintjére fordul.

– Van egy érdekes forrásanyagom: Octavian Goga, Ady Endre barátjának a lapja. Ebbe Goga nem ír antiszemita cikkeket, de van egy bértollnoka. Havonta jelennek meg habzó szájú, zsidó- és magyarellenes szövegek, azóta is találkozunk ilyenekkel. És ezek mellett Goga részletekben hozza az Ember tragédiájának fordítását. Nem haragudnak tulajdonképpen sem a magyarokra, sem a zsidókra, de ezt tartják az igazságnak. Először közreadjuk az „igazságot”, aztán jön a poézis.

– Mi kell a Trianon-történet – szándékosan nem mondok traumát – feldolgozásához? Hogy ne elégedjünk meg az önsajnálattal, az áldozat szerepével, a vádakkal?

– Az egyetlen szempont, ami felmerül: kié Erdély, a miénk vagy az övék? Ebből kellene kilépni. Erdély azé, aki ott él, és csak az számít, hogyan él. Azért kellene túllépni a Trianon-történeten, mert ma már nem az van, ami akkor volt. Mit tudunk róla? Megkapták a románok Er délyt – körülbelül ennyit. Azóta erről beszélünk, pedig később is történt néhány gyalázatos esemény. Ki akar ma Magyarországon Erdélyről beszélni?

– Úgy tűnik, sokan, és kell nekik Erdély.

– Nem. Azt hiszem, valójában nem Erdély hiányzik Magyarországon. Valami hiányzik, de annak nem Erdély az igazi neve.