KIÁLLÍTÁS » Picasso alakjai

Alakváltozások 1895–1972 – ez a címe a Magyar Nemzeti Galéria nemsokára (a hónap végén) záródó Picasso-kiállításának (mely a párizsi Musée national Picasso-Paris-val együtt szerveződött, a kurátor pedig Emilie Bouvard volt), s el kell telnie bizonyos időnek, hogy a néző megértse, nem a festő szerepeiről, „alakváltozatairól”, a különféle izmusokhoz való viszonyáról van itt szó, hanem a figurális műveinek átváltozásairól a hét és fél évtizedes életmű során. (Így jár az, aki nem olvas hozzá előre az élményhez.) Aztán persze, újabb idő eltelte után az is világossá válik, hogy mégis inkább a művészi pálya kanyarjairól beszél ez a tárlat Picasso emberábrázolása örvén. Akárhogy is van, a kiállítás kurátora olyan feladatot tűzött maga elé, melyet magas szinten meg tudott oldani: mindvégig kézben tartotta a műveket s világos pályán vezette a nézőit. Betartva az időrendet, pontos képet rajzol a pályáról, egyensúlyban tartva az irányzatokat, évtizedeket, sőt egyensúlyban tartva a jól ismert műveket és a rejtőzködő kuriózumokat. (Ehhez persze az is kellett, hogy a rendezőknek elég pénz álljon a rendelkezésükre a megfelelő kölcsönzésekhez. Mert a száz művet felvonultató tárlat alapvetően két lábra – a párizsi és a magyar anyagra – támaszkodik, de fontos művek érkeztek máshonnan is, Oroszországtól Izraelig.) Emlékezetesen szép tárlat ez, s még a Picasso-életmű ismerőinek (szerényebben: akik láttak már egy-két fontos Picasso-kiállítást) is számos meglepetéssel szolgál. E sorok írójának az öregkori festmények sora hatott a reveláció erejével: ez a fajta felszabadult életigenlés kilencven táján csak ezzel a bölcs öniróniával együtt létezhet. Az öreg Picasso nyelvet öltött a világra, a festészeti divatokra, korábbi önmagára, s egyik remekművet alkotta a másik után.

Sajnálhatják, ha kihagynák.

Nádas Sándor