Ki állhat a gárdisták mögött?

Az amerikai Freedom House jelentése szerint – gárda ide, gárda oda – szabadságjogok dolgában jól állunk. A legkedvezőbb minősítést kaptuk.

El is hiszem, hogy így van. A minimum, hogy az elemi szabadságjogokat nem korlátozza néhány paramilitáris szervezet felvonulása. Soha nem állítottam, hogy Magyarországon a szabadságot igazán korlátozná a gárdisták megjelenése. Csak azt mondom: hatvan évvel a háború után megengedhetetlen, hogy egy ilyen szervezet a szabadság lehetőségeivel visszaélve, legálisan működjön. Nem gondolom, hogy újra Auschwitzba kell menni néhány fekete hacukás műkatona miatt, de a jelenség nyomasztó.

Ezzel szemben sokan állítják: a most elbukott törvénytervezettel, amelynek ötödször is neki kell veselkedni, önök akarják korlátozni az egyik legfontosabb demokratikus alapjogot, a szólásszabadságot.

Semmilyen szabadság nem igazolható a nácizmus eszméinek felidézése árán. Ezt a világ 1945-ben eldöntötte.

A gárdisták – érveljünk helyettük – azt mondanák: nem a nácizmus szelleme vezérli őket. Gyomot irtanak.

A náci ritkán mondja magát nácinak. A bíró feladata lenne, hogy átlásson a szitán. Az is furcsa, hogy nem vizsgálja senki, ki állhat a gárdisták mögött. Miként lehetséges, hogy vannak ráérős emberek, akik hétszámra utazgatnak városról városra, vadonatúj egyenruhában.

A bíróság ezt végképp nem nézheti.

De azért el lehet rajta gondolkodni! Azon is, hogy Európa számos (szabad) országában minimum korlátozzák az ilyesmit.

Nálunk nem annyira. Amit csinálnak, ma még jogszerű.

Nem szeretnék még önnel sem arról vitázni, hogy nekik mi a joguk. Azt nézem: mi a társadalom joga.

Azért pár kérdést mégiscsak feltennék...

Persze, hisz így fogalmaztam: nem „szeretnék” erről beszélgetni. Más kérdés, hogy – mint most is – kényszerűen előkerül. Hatvan éven át világos volt, mit gondol erről a demokratikus világ. Húsz évvel a rendszerváltás után Magyarországon is világossá kellene tenni.

Az elvvel nincs baj, de az ördög a részletekben bújik meg. Ön is azt hiányolta az Alkotmánybíróság megsemmisítő ítélete után, hogy nem nyújt kapaszkodót. Ha így „nem”, miként „igen”?

Kérdés: van-e az Alkotmánybíróságnak olyan kötelezettsége, hogy a szövegben legalább érintőlegesen utaljon arra, miként lehetne eredményesen szabályozni a kérdést.

Ezért fordul tekintélyes jogászokhoz?

Nem is azért, hogy a politikusokat meggyőzzem, hanem hogy segítsenek. Mondják meg, mi lehet az oka: ha néhány európai ország joggyakorlatába belefér a rasszista indítékú gyalázkodás szankcionálása, a magyar jog miért tehetetlen? A jogalkotói tévedés lehetősége fönnáll, azt az Alkotmánybíróságnak korrigálnia kell. De az nem megy, hogy zsinórban ötször is nemet mondjon anélkül, hogy legalább egyszer utalna a megoldásra.

Következetesek, immár 1993 óta.

Tessék megnézni, hova vezetett a dodonai ítélkezés. Ha az Alkotmánybíróság jogértelmezése kapaszkodót nyújtana, kiegyensúlyozottabb lehetne a bírói gyakorlat. Nem lenne bizonytalan rendőrségünk, tehetetlen ügyészségünk. Részben az AB tizenhét éve húzódó gyakorlatának „köszönhető” a ma már „tojástáncba” hajló, komikus bíráskodás és a frusztrált rendőrség. A jogállamot a törvényben való hit teszi jogállammá. Ha az AB semmi mást nem tesz, mint hogy kimondja: az emberi méltóságot nem védheti más, mint a törvény szigora, az irány biztató. Nem véletlenül vittem el anyám naplóját Bihari Mihálynak. Egyrészt, mert ilyen dokumentum kevés létezik már, másrészt mivel úgy érzem: szomorú üzenete van ennek a vérrel, könnyel átitatott papírnak.

Az érzelmeit megértem. De ön tudja a legjobban: ha bizonyos szavak használatát tiltom, keresnek „jobbakat”. A nyelv kifinomult eszköz: a burkolt gyalázkodásra fortélyos megoldást találnak majd azok, akik uszítani akarnak.

A „ne ölj!” mózesi tilalma a világ összes jogrendjének alapja, pedig az emberek mindig gyilkolták egymást. Mégsem mondjuk, hogy töröljük el a szabályt. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem: ha van rá törvény, nem fognak majd zsidózni. Fognak. De akinek a méltóságát sértik, tudja, hogy a törvény az ő oldalán áll.

És ez elég?

Hál’istennek nem arról beszélünk, hogy a magyar társadalom kórosan antiszemita, éjjel-nappal zsidózik. Még akkor is, ha vannak olyanok, akik a többség álláspontját semmibe véve megengedik maguknak. Hogy egyesek akkor is zsidóznak, cigányoznak majd, amikor már tilalmas, csöppet sem befolyásol, mert ennek elvi jelentősége van.

Feláll majd egy „bizottság”, amely meghatározza: ez még mehet, innentől túlzás? Ráadásul 1945 után akkor is az ország defasizálására hivatkoztak a népbíróságok, amikor már rég nem a nyilasok felett ítélkeztek, hanem a politikai ellenzéket számolták fel. Ezzel az üggyel egyszer már visszaéltek.

Ez akkor történt, amikor szovjet uralom alatt állt az ország. Magyarország ma az unió tagja. Németországban vagy Ausztriában sem félnek attól, hogy az antináci törvényeket a politikai ellenfelek likvidálására használnák. Maga a rendszer a garancia erre.

Lapozzunk bele egy verseskötetbe. „Ahol nincsen villanylámpa, gyújtsd a burzsit fáklyalángra”, „ahol nincsen hús a babban, füstült burzsuj főjön abban”, „aki gyönge, anyámasszony, az csak százhúszat akasszon”. És így tovább. Ha a „burzsuj” kisebbség (s miért ne lenne az?), ez az uszítás minősített esete. Két év letöltendő József Attilának. Az önök törvénye szerint.

József Attila tisztelőjeként nem gondolom, hogy a költői szabadságának megsértése nélkül válaszolhatnék erre a kérdésre. És a két korszak a legkevésbé sem hasonlítható össze.

A napokban szóba került az Akadémia szociológiai intézetének sokkoló felmérése, amely az üzemszerűen működő nagyvárosi gyújtogatócsoportok nézeteit (is) elemzi.

Húsz éve járom az országot, s Budapest kivételével alig találkozom hasonló jelenséggel. A fővárosban működik ez az ezer-ezerötszáz fős, szervezett csapat, amely hatalmas tömeghatást fejt ki. Kevesen vannak, de amit tesznek, azt élőben adja a tévé, ezáltal roppantul sokkoló és hatásos.

Nemcsak sokkol, de befolyásol is. A felmérés szerint a lakosság 15 százaléka vonzódik az intoleráns nézetekhez. Ez évek óta stabil szám. És ami furcsa: a baloldali szavazók húsz százaléka is benne van ebben a halmazban.

És minél tovább húzódik – a tehetetlenség érzetét keltve – ez a méltatlan alkotmányossági vita, annál inkább rontunk a helyzeten.

Tamás Pálék mérése szerint – ha lehet így értelmezni a számokat – a magyar lakosság harminc százaléka harcos antiszemita lenne. Húsz százalék áll szemben ezzel.

Ha így van, annál világosabb, mit kell tenni. A politikai közép feladata ennek megfékezése.

Csakhogy ezek a nézetek mára „beúsztak” középre. Mit várhatunk ilyen közegben a Magyar Gárda–Suchman tévévitától?

Eszemben sincs meggyőzni a gárdistákat. A politika iránt érdeklődő közönség figyelmét szeretném felhívni arra, milyen veszélyes, amit a Jobbik gárdástól, mindenestől képvisel. Mellesleg tizenhét éve hallgatom: ne a zsidók harcoljanak az antiszemiták ellen, bízzák másokra. Elegáns érv, de nem hiszek benne. Annak idején hetven embert hajtottak vágóhídra, akik apám vagy anyám nevét viselték...

Értem én jól az ön szempontjait. De zavarta-e ez bármikor az antiszemitákat? Kit akar meggyőzni?

Én mindenkivel beszélek. Azokkal is, akikről tudom, hogy nem értenek velem egyet. Azokkal is, akik felróják, hogy „zsidóságomat emlegetem”, amióta politizálok. (Mellesleg nem vagyunk sokan, aki ezt tudatosan vállaljuk.) Nem állítom, hogy meggyőztem bárkit, de sok embert láttam már elgondolkodni, ha csak egy pillanatra is.

Valóban a miniszterelnök feladata mozgalmakat szervezni, népgyűlésekre járni?

Helyénvaló Gyurcsány javaslata: a jogállamiság nemcsak üres keret, illik tartalommal megtölteni. Ehhez képest Szili Katalin támogat, Sólyom László „néma beszédet” mond, a két főbíró hallgat. A katolikus egyház vezetői pedig nyilván az utolsó boldoggá avatási procedúra emlékbeszédeit olvasgatják. A nyilasok által embermentés miatt kivégzett Salkaházy Sárára gondolok.