Kevés

Egyikükön bőrdzseki, kezében autóstáska, a másikon többnapos borosta és pufikabát. Az egyik Szolidaritás-zászlót tart, a másik sálja alól diszkréten figyel egy Kádár-kitűző. A színpad előtt állnak, de fittyet hánynak az előadókra, az attrakciónak szánt „alapnarancs asztalára” – amelyről minden felszólaló elvehet egy gerezdet, hadd fogyjon a narancsuralom –, rá se bagóznak. A két férfi vitázik. Az egyik gittegyletezi a Szolidaritást, a másik védi.

– Nem is alakult párttá!
– Nem az a lényeg. Csatlakoztam a „Munkát, kenyeret!” mozgalomhoz is. Mentem velük hetven kilométert.
– Az is politika!
– Dehogy, civilek.
– De tehetetlenek!
– Figyeljenek már! – csitítja őket hátulról egy asszony.
Odébb plüss fülvédőben sportos hatvanas. Ő nekünk zúgolódik:
– Agyrém, ami az országban megy. Mi kilencven napja tüntetünk a köztévé előtt.
Kiderül, a férfi mérnök-közgazdász. Napközben dolgozik, esténként, szabadidejében a Tiszta Kezek Mozgalomnak segít.

– Egy nyugdíjas minden este fél nyolckor teát hoz a tüntetőknek. Kétnaponta Audi A6-os fékez előttük, és gázpalackot kapnak. Ez a szolidaritás. Nézze, engem a kormány minden intézkedése jól érintett, többet keresek az egykulcsos adóval. De nem veszek hat tévét, és nem tudok nyolcszor ebédelni.
Viszont segít és stratégiázik.

– A kormányváltáshoz a civileknek szerveződniük kell, a mozgalmaknak összeérni. Az ellenzéki pártoknak is be kell látniuk, hogy az első tíz métert muszáj közösen megtenni. Szükség lesz külföldi támogatásra, és repednie kell a kormányzati egységnek is. 2014-re csak összeáll minden.
Optimista. Pedig a mostani, az első hivatalos Szolidaritás-tüntetés nem egy békemenet, sehol a millás tízezrek, de még a tavalyi rendvédelmi demonstráció nagyságrendje se. Mozgalmárok jó előre súgták: nekik nincs pénzük utaztatni, a szakszervezeteket kivéreztették, pár napos budapesti szórólapozásra futotta csak. Mások figyelmeztettek, a Szolidaritáson belüli viták, Árok Kornél februári kizárása megtépázta a szervezet tekintélyét.

Árok szűk hónapja bejelentette: lemond tűzoltó-szakszervezeti tisztségéről, hogy pártjával, a Szövetség az Egységes Magyarországért (SZEM) alakulattal nekivágjon a 2014-es voksolásnak, ő maga pedig indul a SZEM tisztújításán. Mire a Szolidaritás három társelnöke – Székely Tamás, Székely Sándor és Kónya Péter – rövid úton kizárta a negyedik vezetőt, Árok Kornélt. Mondván: ha a mozgalom koordinátorait arra kérték, aktív szerepet egyetlen pártban se töltsenek be, miért ne várhatnák el ugyanezt a társelnöktől? Árok visszavágott: Kónyáék pontosan tudták, hogy ő a SZEM tagja, s ennek ellenére még 2011 októberében megkérték, a mozgalmon belül ő képviselje a politikai irányvonalat. Szerinte az lett volna tisztességes, ha a Szolidaritásból azután kell távoznia, hogy a SZEM-ben elnyer egy pozíciót.

A kizárásból terjengős vita és adok-kapok lett, a mozgalomhoz csatlakozók a netes világban lamentáltak azon, vajon mennyire demokratikus eljárás, ha az alapítók és a három társelnök a tagok megkérdezése nélkül zárja ki a negyediket. Mivel nem kaptak választ kérdéseikre, huszonhárom megyei, illetve városi koordinátor lemondott. (Kónyáék számítása szerint százhatvanból tizennyolc koordinátor vált ki, jelenleg kilenc-tízezer közötti a csatlakozók száma.)

A Facebookon csoport alakult „Árok Kornél helyett az EMD-tagokat zárja ki a Szolidaritás” néven, mivel elterjedt, hogy az Egymillióan a Demokráciáért egyesület (EMD), amelynek Székely Sándor ugyancsak társelnöke, beépült a mozgalomba.

A pletykát nyilatkozataiban Árok is megerősítette: „Az Egymillióan a Magyar Sajtószabadságért mozgalomból kiváló EMD maroknyi csapata, 17 ember a stratégiai, létfontosságú pontokon várhatóan a saját elképzeléseit érvényesíti. Elmondták, hogy próbáltak szervezetet építeni. Nem ment nekik, majd felfigyeltek a Péterre és rám, s gerillamarketinggel gyakorlatilag felmásztak a hátunkon.” Utóbb Árok azt is hozzátette, hogy mivel őt párttagsága miatt távolították el, a Szolidaritás körül biztos másfajta politikai erők kezdtek el mozogni. Kritikusai azzal kontráznak, hogy Árok meg jobbikos parlamenti belépővel jár érdekvédeni. Mások szerint a kavarásban titkosszolgálati kezek is ügyködhetnek.

– Biztosan figyelnek minket – mondja lapunknak Kónya Péter. – De az, hogy az EMD rajtunk mászna fel, sületlen badarság. Aki ismeri őket, pontosan tudja, hogy a kezdetektől, a bohócforradalomtól segítik a munkánkat, amikor még szó nem volt a mozgalomról. Lehet, hogy az EMD a szívük csücske, de tudják, hogy a Szolidaritásé a jövő, száz százalékban értünk dolgoznak. A nehézséget inkább az jelenti, hogy a miénk teljesen nyílt mozgalom, így igen különböző ideológiájú, mentalitású emberek csatlakoznak. Közülük sokan nagyon elkeseredettek, azt remélik, közénk állnak, és három nap alatt megváltozik az életük. Ezen a gyerekbetegségen sajnos át kell esni.
A Szolidaritás, bár az ellenzéki pártok nem egyformán rajongtak az ötletért, továbbra is szervezi a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztalt (DEKA). Az első fordulóban – várhatóan március végén – oktatási és társadalompolitikai témákban ülnek le a civilszervezetek. Utóbb pedig előkerülnek egészségügyi, a közbiztonsággal összefüggő, a közjogi és alkotmányossági kérdések is. A civilek révén kialakított alternatív programot a második körben egyeztetnék az ellenzéki pártokkal, végül következne a választási felkészülés, az ellenzéki erők összefogása.

– Szerintünk ez, és nem egy új párt létrehozása a leghatékonyabb eszköz a kormányváltásra – indokol Kónya.
Így aztán ők sem maradhattak ki egy az összefogásról szóló nyilatkozat aláírásából. A „Rendezzük közös dolgainkat” elnevezésű összejövetelen civilszervezetek képviselői és magánszemélyek (köztük Donáth László és Ferenc, Radnóti Sándor, Kerék-Bárczy Szabolcs, Kulka János, Pusztai Erzsébet, Bitó László, az MSZP nevében Kunhalmi Ágnes, az üdvözletét küldő Kis János) gyűltek össze. Hogy megtalálják a közös pontot, „a demokrácia, a szabadságjogok, a társadalmi és gazdasági felemelkedés melletti elkötelezettséget”. Hogy belássák, „demokrácia, európai modernitás, társadalmi fejlődés és nemzeti felemelkedés csak együtt lehetséges, egyik se fontosabb a másiknál”. A cél itt nem egy új szervezet megalakítása, amely holnap miniszterelnök-jelöltet választ, hanem megcáfolni Bitó Lászlót. Aki egy helyütt úgy vélte, a különböző politikai áramlatok között a legegységesebb a demokratikus ellenzék: mindenki utálja a másikat.

Vitányi Iván erre azt mondja:
– Demokratának lenni annyi, mint megtalálni a másikhoz vezető utat. Hogy tudjunk egymásról, s fogadjuk meg, ha nem értünk is mindenben egyet, senki nem döfi a kést hátulról a másikba.

A Szolidaritás-tüntetésen bő két órán keresztül hallgatja a nép a kerekes székesek, az egyetemisták, a hajléktalanok, a nyugdíjasok, a cigányok ügyeiben felszólalókat. És az éhségmenetelő Tóth Imrét („elég volt, hogy belénk rúgnak, semminek néznek”), Kornis Mihályt („Szolidaritás van, de szolidaritás nincs”), Ungváry Rudolfot („nem maradt más, mint a szembeszegülés és az összefogás”). Két órára megvan.

A színpad mellett vagy a sorok között, de együtt tüntet az éhségmenetelő, a köztévés demonstráló, Nagy Navarro Balázs, feltűnik Gúr Nándor, Magyar Bálint és Bokros Lajos, millások LMP-s aláírásgyűjtőknek segítenek. (A Szolidaritás egyezkedett a Millával, hogy tartsanak közös megmozdulást, ám utóbbiak az alternatív köztársasági elnökükre hegyezik ki a márciust. A Szolidaritás szerint az ötlet gegnek jó, de több kell.)

Így, ha már van alternatív elnök, Kónya a színpadról (mellén kéttenyérnyi kokárdával, merthogy viszszavennék a kisajátított nemzeti jelképet) új köztársaságot is alapít. Ismérveit hosszan sorolja: népszavazáson elfogadott alkotmány, visszahívható képviselők, az Alkotmánybíróság jogainak helyreállítása, érdekegyeztetés, szerzett jogok védelme, visszamenőleges törvényhozás tilalma, többkulcsos adórendszer, a tudás és a kétkezi munka becsülete.

Taps, taps.

Nagy az egyetértés.

Erre a két órára.