Karantén

Állunk az egykor virágzó kultúra bús düledékein, mint Hannibál Karthágó sóval szagtalanított romja fölött, és nem győzünk csodálkozni. Hogy ezt meg lehet tenni. Pedig a kultúraromboló politikai dózer az elmúlt két évben csak nagyobb fokozatba kapcsolt, mindössze bevégezni igyekszik, amit a rendszerváltozáskor elkezdett, és úgy tetszik, sikerrel.
Csodálkozom azokon, akik csodálkoznak.
1991 októberében a Magyar Színházművészeti Szövetség vezetőségi tagjaként szakmai megbeszélésen vettem részt a szervezet Gorkij fasori irodájában. (Akkor nagy írók neve még nem zsenírozta a kis utca-újrakeresztelőket.) Aznap jelent meg a Színház című folyóirat 96 oldalas, dupla száma. Halász Péternek, a Kádárék által üldözött, emigrációba kényszerített, külföldön világhírűvé vált színházi embernek szenteltük. Volt benne rengeteg szövegmelléklet és Halász 1978-as New York-i hangos levele, lejátszható formában. (A CD akkoriban épp csak felbukkant Magyarországon.) Frissen hoztam a lapot, egyenesen a nyomdából. Írt bele a Halászék vonzáskörébe tartozó kulturális elit színe-java. Felsorolok néhány nevet, ábécésorrendben: Ascher Tamás, Beke László, Donáth Péter, Eörsi István, Fodor Géza, Fodor Tamás, Haraszti Miklós, Jancsó Miklós, Jeles András, El Kazovszkij, Körner Éva, Paál István, Pályi András, Perneczky Géza, Rajk László, Ruszt József, Spiró György, Can Togay.
Mondanom sem kell, feszített az öröm. Nem bírtam ki, előhúztam egy példányt a táskámból, és mielőtt a megbeszélés elkezdődött volna, büszkén megmutattam a mellettem ülőnek. Ő kézbe vette, futólag végigpergette a lapokat a neveken, és lebiggyesztette az ajkát: „Csupa SZDSZ-es.” Ez volt róla a mondanivalója.
Az illetőt Fekete Györgynek hívták. Tiszte szerint kulturális államtitkár-helyettes.
Abban a pillanatban el kellett volna szállnia az összes illúziómnak. El is szállt, csak sokáig nem akartam róla tudomást venni.
Nem is értem a naivitásomat. A mellettem ülő úriember fél évvel korábban „rapid megoldással” (a kifejezés azonnal elhíresült) eltávolította a Nemzeti Színház éléről Csiszár Imrét, és kinevezte Ablonczy Lászlót. Ekkor kezdődött a Nemzeti zuhanórepülése, amit később a liberális kultusztárca sem állított meg; először gyáva volt, utána meg a dilettáns direktor helyett inkább az épület lecseréléséről döntött. Tudjuk, milyen eredménnyel. Közbeszólt a politikai akarnoksággal szövetkezett silány ízlés: felépült az elfuserált giccspalota, amelybe – az Alföldi-korszak átmeneti, merőben rendszeridegen minőségi színháza után – most már akadálytalanul beköltözhet a vele adekvát szellem.
A színház katasztrófa sújtotta terület. Politikai kliensek kapják meg hitbizományként. Ebben a rendszerváltás óta az összes parlamenti párt részt vett. A játék egyre szemérmetlenebb, a szegedi kultúrcsinovnyikok nemrég deklarálták, hogy a Szegedi Szabadtér az egyetlen olyan önkormányzati cég, amelynek cégvezetőjét az előző kormány nevezte ki. A többieket rég lecserélték. Ez legalább őszinte beszéd. Kell a lóvé a mi embereinknek. A színház ugyanolyan termelő vagy szolgáltató üzem, mint a többi, a kulturális termék minősége smafu, a Heves megyei haver vagy bármelyik másik dilettáns éppúgy tönkre tudja tenni és ki tudja üríteni a nézőteret, mint a pesti belvárosi Újteátrum pártszolgálatosai a magukét, a különbség csak az, hogy Szegeden tízszer annyi néző illanhat el előadásonként, ami kétségkívül nagyobb teljesítmény lesz.
A magyar színház világhírű, mondja ma az egykor minden szembejövőben eszdéeszest vizionáló ember – olyan lehetett ez neki, mint bikának a vörös posztó –, aki pillanatokon belül a megmaradt kultúra korlátlan ura lesz. És igaza van. A világban Bodó, Kovalik, Mundruczó, Schilling világhírű, a financiális támogatásuk is jelentős. Kár, hogy csak a világban. Itthon nemkívánatosak, jó esetben vendégek. Kíváncsi vagyok, mikor jön újra Bodó Viktor grazi előadása a Nemzetibe, mint eddig már kétszer. És mikor dönt úgy a nyilatkozata szerint egyelőre még itthon kitartó Pintér Béla, hogy hazai támogatás hiányában ő is inkább külföldön lesz világhírű.
Itt már kevés, ha egy vezető nyilatkozatba adja, hogy a kormánykoalíciót támogatja. Ahhoz, hogy ötödszörre és hatodszorra is beugorhasson a nagybőgőbe, be kell lépnie a Fideszbe. Új műsorhoz új férfi kell, kivéve, ha a régi, jó kutya ül, szolgál, pacsit ad. Ha futballozik, még jobb. Ha bigott és álszent is, az maga a tökély, azt az Isten is színházvezetőnek teremtette. Nemkülönben a kollégáját, aki Rodolfótól tanul taót varázsolni, amikor még bevétele sincs, és magánkalapból állami pénzt úgy, hogy senki se vegye észre (ha nem jár utána).
A háborúhoz pénz, pénz és pénz kell – az MMA magukat eladó művészeket vásárolgat elég olcsón, havi százötvenezerért –, a kultúra elleni háborúhoz elég a pénzelvonás. A független társulatok nemcsak új bemutatókat nem tudnak tartani, régi repertoárjuk fenntartására is képtelenek, mert néhány hónapon túl senkitől sem kívánhatják, hogy ingyen játsszanak. A kultúrpolitikusok vajon hány hónapig nem kapnak fizetést? Demagógia? És ha? Talán nem jogos szemérmetlenségről és tisztességtelenségről beszélni, ha azok, akik mindenkitől elvonnak, magukat gyarapítják? Ha Kerényi Imrének idejében eszébe jut, hogy a Nemzeti Könyvtárból kimaradt Uz Bence örökbecsű műve – a minisztérium nem vette listára –, nyilván kerít hozzá pénzt, hogyan is felejtődne el egy remekíró. Tersánszky és Gelléri viszont utcanévnek sem kell, ők nem képviselnek értéket. A Tünet Együttes vagy a Szputnyik Társulat sem. (Az utóbbi addig semmiképpen, amíg nem változtat nevet.)
A magyar filmgyártás megszűnt, a valóságra reflektáló alkotások – amilyeneket román szomszédaink forgatnak a világ csodálatára – még a virtuális horizontjára sem kerülhetnek föl, mert a teljhatalmú Andrew G. Vajna a maga hollywoodi ízlésével a fejébe vette, hogy szórakoztató zsánerfilmeket kell csinálnunk, noha ilyeneket (legalább hollywoodi minőségben) sohasem tudtunk előállítani, nincs hozzá tehetségünk. A művészfilmesek karanténba vannak zárva, ahogy a független színházi emberek is. A központi akarat szab irányt az önálló művészi gondolkodásnak. Csak olyan Makovecz-kiállítást lehet rendezni, amilyet a hatóságilag kijelölt akadémia fura ura akar. Azt is ő mondja meg, „mi a magyar”. A hivatal emberei deklarálják, mit ábrázol egy festmény, és ha az alkotásnak önkényesen tulajdonított gondolat nem tetszik nekik, hadjáratot indítanak ellene, elérik, hogy az alkotó vonja vissza.
Ez rosszabb, mint Spiró Tavaszi Tárlatának világa. Az akadémiai cenzúrától már csak fél lépés a gondolatrendőrség felállítása. Esetleg a Terrorelhárítási Központ alosztályaként. Ahol a gondolat szabad, ott a független cselekvés és a demokrácia eszméje is lábra kaphat, idejekorán el kell hárítani, karanténba kell zárni.
A kultúrakarantén egyre szűkebb, és a helyet, ahonnan kiszorul, elfoglalja a silányság és a giccs. A megszüntetett regionális rádióstúdiók helyett magyar nótákat és operettslágereket sugároz a Dankó Rádió. Sem valóságműsorokra, sem kultúraközvetítésre nincs szükség. Az emberek ne foglalkozzanak a saját életükkel, ne reflektáljanak művészeti alkotásokkal a sorsukra. Minél inkább eltompulnak, annál apatikusabbak lesznek, és annál inkább beveszik a rájuk zúduló hivatalos maszlagot. A klasszikushoz képest kissé megvariált új jelszó: „A hatalom ereje a kiműveletlen emberfők sokaságában rejlik.” A most felállított egyetemi karantén hatása majd évek múlva a stupiditási ráta felszökésében és az általános elhülyülésben fog mutatkozni.
Az itthonról kirekesztett művészek, tudósok, határainkon túl kvalifikációt szerzett szakemberek pedig majd külföldön öregbítik hazájuk hírnevét.