Kaffogni a kulturális bohócokra

- Idén negyven éve, hogy első írását közölte az Alföld folyóirat. Számon tartja?

– Számon. De nem nosztalgiázom sokat. Lényegében egyszerre közölt a Párizsi Magyar Műhely és az Alföld. Oh, mennyire paradigmatikus ez: európaiság és mélymagyarság együtt! És hiába oh-zok: még igaz is.

- Miért pont az Alföld?

– Akkoriban postafordultával kaptam vissza a szerkesztőségektől szegény Fancsikó és Pintáimat. És akkor jött Bata Imre, beajánlott az Alföldbe. Akkor végtelennek tetszett a várakozás, de objektíve nem tartott soká. Így lett kitüntetett hely nekem Debrecen. Maradt is, főleg az Alföld és főszerkesztője, Aczél Géza révén. (Akinek egyébként gyönyörű kötete jelent meg most a Könyvhétre. Nagy költő.) De onnét ismerem Kereszturyt vagy Mészáros Sándort is. Vagy Imre Lászlót, akinek hűséges, így megtisztelő figyelme mai napig kísér. Valahogy mindig „védett”; kezdetben nem értettem, mitől, de azután megértettem.

- Egy korábbi interjúban eljátszott a gondolattal, ha találkozna fiatal önmagával, elmondaná neki: „nem egészen úgy lesz, ahogy gondolja; sok mindenre lesz ereje, de mindenre nem”. Mire nem futotta?

– Hát kis önsajnálattal a Dés dalával válaszolnék: az a könnyű, fényes élet, az nem egészen úgy lett. Akkoriban barátságosabbnak gondoltam ezt a szakmát, az egészet. Hogy mindenre lesz időm, erőm. Mindenre. De csak majdnem mindenre van. Most megígérem, ha Micu fiam ötvenéves lesz, megmutatom neki a Göncölszekeret. Ugyanis időnként a szememre lobbantja, hogy ez (is) elmaradt.

- Vannak íróként is restanciái?

– Nincsenek, vagy csak azok vannak. Nincs olyan érzésem, hogy szaladgálnom kéne az idő után. De nyugalom sincs bennem. Mennyi nincs meg sincs! Munkavágy van. Konkrét tervekkel jó foglalkozni. Azzal, hogy van még legalább egy Egyszerű történet, amit megírnék. Aztán megnézni, hogy a sok jó ötletből mi él még, mit ettek föl a már megírtak. És ha ezekkel kész vagyok, hozzáfogok egy hosszabbhoz. Talán Optimális bináris keresőfák lesz a címe, ahogy a diplomamunkámé is ez volt. Ja, és nyáron a szlovák Nemzeti Színház fölkérésére írni egy darabot. Ha minden jól megy, és mért (ne) menne minden jól.

- A Könyvhétre megjelent legújabb Egyszerű történet vessző száz oldal könyve Márk evangéliumára támaszkodik. Márk feltehetően Péter elbeszélését vetette papírra, ez a legrövidebb evangélium. Rímel önre és a rövid könyvére. Vagy véletlen?

– Nem. Igen. Nem vagyok jelentős önértelmezője a könyveimnek, így most sem akarnék értelmezési utakat lezárni. Az a jó, ha a szöveg többet tud, mint a szerző. Az irodalmi mondat is legyen megfoghatatlan, szivárványos, tartozzanak hozzá mélytengeri áramlások. De ne legyen olyan, mint ez az előző.

- Az előző Egyszerű történet vessző száz oldal kulcsszava az örülni kifejezés volt. Azt mondta tavaly a 168 Órának: „Ha a világ egy nagy csönd, amit a regény megtörni készül, akkor én most evvel a szóval akartam ezt megtenni.” Az új könyv inkább az örömtelenség könyvének tűnik: ötvenes évek, kitelepítés, apa iszik, nagyanya egyik fiát megölték, anya boldogtalan, Gyuri rendőr apja főbe lőtte magát.

– Itt meg az a kezdés, hogy előbb tudtam imádkozni, mint beszélni. Ez nem az örömtelenség dallama. De valóban kérdése a könyvnek, hogy miképp tudjuk összeegyeztetni Isten végtelen jóságát és ezt a siralomvölgyet.

- De csak nem véletlenül vette elő ismét a saját bőrén is megtapasztalt kitelepítés történetét?

– Persze, az ember olyanhoz nyúl, amiről tudása van, amit gyomorból is érez. Azt hiszem, valahogy kapcsolódik ez a könyv a már emlegetett, negyven évvel ezelőtti Fancsikó és Pintához.

- Azt mondja, gyomorból érzi a kitelepítés világát. Összerezzen tőle? Szerkesztője még megjelenés előtt úgy jellemezte a könyvet: nyomasztó.

– Én az írást nem lelki higiéniás gyakorlatként folytatom. Űzöm. Nem úgy, hogy lássuk, mit kezdek a gyermekkori traumáimmal. Nem akarom összehasonlítani, de az evangéliumi történet is nyomasztó? Igen is meg nem is. Látszólag nagyon rosszul végződik. Irodalomban kevés dolgot lehet akarni. Itt akarásnak nyögés a vége. Akarni nyomasztónak lenni, vagy a kurrens akarások: pozitívnak, hazafiasnak, sőt szakrálisnak – szánalmas. Így csak hazudni lehet.

- Spiró György könyvheti nyitó beszédében azt mondta, a szépirodalom a mi egyetlen megbízható emlékezetünk. „Évtizedekig elhúzódó szellemi polgárháború idején a szépirodalom az egyetlen, emberhez méltó műfaj. Abból, ami fontos, előbb-utóbb úgyis mese lesz.” Valóban szól is a mese: többi között a kitelepítésről, a kommunizmusról, Auschwitzról, a német megszállásról. És valahogy – a közéletet figyelve – mégsem hatnak a könyvek.

– Az irodalom lassabban hat. Fontosak a nem szépirodalmi művek ahhoz, hogy a társadalom tisztában legyen saját magával, vagy legalább ennek a tudásnak a megszerzése foglalkoztassa. Ez a vonal itt, Kelet-Európában többnyire sovánka volt. Az öncsalásnak van gazdag, szép hagyománya. Ezzel élünk is. A mostani vezetők felelőssége, hogy a rossz tradícióinkat leleményesen életben tartják.

- Mert a hatalom megtartásáért ez az érdekük.

– A hatalomnak kell akarnia a hatalmat, ez még rendben volna. Tudnánk ide Pascalt idézni: „Az erő nélküli igazságnak nincs hatalma. Az igazság nélküli erő azonban zsarnoki.” Szóval a hatalom megtartása mellett még kellene valami másra is gondolni. De az erőhöz tartozni jó, ez kétségtelen. Látni is. És még inkább látandjuk majd.

- Tavaly még azt mondta, operettes, bugajakabos, kurucos időket élünk...

– Giccses, parodisztikus világ ez. Buga Jakab példásan Kádár-kori termék, miközben ő afféle szélsőfideszes, már-már jobbikos, csak épp nagyon szerethető, mert a szerepét Szabó Gyula játssza.

- Ennél azóta már nem lett bonyolultabb, nyomasztóbb a helyzet?

– De, persze. Elkalandoztam. Csak a nívót, az irányt akarom evvel jelezni, hogy mennyire nincs köze mindennek valamiféle valóságos kuruc hagyományhoz. Persze hogy milyen volna az eredeti, azt is nehéz megmondani, a legszebb kuruc versek mégiscsak Thaly Kálmán íróasztalán születtek a XIX. században, nix rőzseláng, nix tüzes magyar mén.

- Azt mondta, ismét rendszeresen fog írni az Élet és Irodalomnak. A kilencvenes években volt ennyire erős önben ez a hév. Dühödten az asztalra akar csapni?

– Egyfelől az asztalon írni kell, másfelől a visszahúzódás akkor se optimális megoldás, ha minden erre sarkall is. Viszont az is félrevezető, ha a napjainkat mindenestül a politikai-ideológiai dimenzió határozza meg. Afféle kelet-európai csapda. De ha kard ki kard, akkor az Isten–haza–család-versenyszámokban bárkit beelőzök jobbról.

- Beszélt már így a rendszerváltás idején. Ironizálva üzent a hatalomnak: „Földet vissza nem veszek!”

– Hibáztam akkor, elismerem. Most könnyebb helyzetben volnék. Hallom, Kulka János hazafias levelezése a királlyal (kerállal) akadozik. Erre mondhatnám, hogy elég volna, ha a hatalmasság jószágigazgatója válaszolna az enyémnek. És persze most azonnal elhatárolódom magamtól. Egy republikánus nem beszélhet így. De – hogy a külvárosi futballista hangsúlyával mondjam – ne má’, hogy egy miniszterelnökön múljék, hogyan nézek fűre, fára, csillagra, a fiamra, férfira, nőre, filodendronra. Egyszerűen csak figyelni akarok, figyelni a munkámon túl is, fiatal (és nem fiatal) szerzőkről írni, háborogni egy szón, kaffogni a kulturális bohócokra, most van belőlük elég, színésznőket és étlapokat bámulni. Elemzőnek nem vagyok túl jó, de kékharisnyának igen.