Ízlésdiktatúra

- Úgy tűnik, a Kossuth tér átépítésével, a Szabadság téri emlékművel az Orbán-kormány önmagának is emléket állít. Az új politikai szobrászat sok mindent elárul a hatalom természetéről.

– Egy történelmi korszakot semmi sem mutat meg őszintébben, mint a vizuális kultúrája. Magyarországon éppen történelmi Jurassic park épül, amit jól tükröznek a kormányzati emlékművek és a köztéri szobrok. A múltat próbálják klónozni a jelennel, a XIX. századi romantikus stílust keverik modern politikai elemekkel. De ami létrejön, az teljes szellemi zűrzavar. A gagyi eklektikája.

- Nemrég ön is felszólalt a Szabadság téren, egyebek mellett azt mondta: a készülő emlékmű az egész országnak szégyen.

– Miközben a kormány kiemelt beruházásként kezeli az építkezést, azt sem tudjuk, pontosan mit építenek és miért. A szobor látványtervéről csak stencilrajz jelent meg, és két műelemzés. Egyikben maga a szobrász fejtette ki: művében Gábriel arkangyal Magyarországot szimbolizálja. Majd a miniszterelnök is írt egy műelemzést, hogy a szobor a német megszállás áldozatait jelképezi. Legutóbb már úgy fogalmazott az amerikai kongresszus képviselőinek küldött levelében: a szobor az elveszített szabadságunkról szól. Ennek az emlékműnek tehát semmiféle világos koncepciója nincs. A törött oszlopok állítólag a nácik által lerombolt ezeréves kultúránkat jelképezik. Az európai építészetben archaikus hagyománya van az „oszloprendnek”, ám a Szabadság téri szobor megépült elemei valami olcsó lakótelepi klasszicizmust hoznak létre. Engem azok az oszlopfők leginkább palacsintasütőkre emlékeztetnek.

- Az alkotó, Párkányi Raab Péter Melocco Miklóssal közösen tervezte a jászberényi Lehel-szobrot is, amelyet a köztársasági elnök nemrég avatott fel. A kürtös vitéz Kövér Lászlóra hasonlít, kőpárnákon kalimpál lovával. Segítene értelmezni a művet?

– A szobor tartalmilag zavaros, formailag vicces. Megcsúfolása a romantikus heroikus ábrázolásnak. Ilyen szobrokat Európában már nem szokás készíteni, legfeljebb a keleti autokráciákban. Mondjuk, Nazarbajev elnök Kazahsztánjában. De nálunk ugyanez a silány politikai giccs jelenik meg a Kossuth tér szobrászati értelmezésében is.

- Kormányrendelet született arról, hogy a téren visszaállítják az 1944. március 19-e előtti állapotokat. Ezért kellett újragyártani például Tisza István szobrát is. Budapest a politikai remake fővárosa lett?

– Ez nem valódi remake, csupán álcája a szellemi káosznak. Egyébként régi szobrokat máshol is újraalkotnak. Rómában újraöntötték Marcus Aurelius szobrát. A restaurálást évekig tartó tudományos kutatás előzte meg, mivel ennek a műfajnak lényege a minőség. Ehhez képest a mi különböző időkből összeeszkábált Tisza-szobrunk, tetején egy elfolyó kőoroszlánnal – farsangi látomás. Ez a szobor eredetileg is rémisztő volt, most is az. Épp olyan összedobott valami, mint az Alaptörvény, amelynek szellemiségét ez a szoborállítási folyamat hivatott szemléltetni. Az Alaptörvény preambuluma is tele hibákkal, mert jogalkotói tisztesség, a közmegegyezés szándéka nélkül készült. Itt nem egyszerűen a Horthy-korszak restaurálása folyik. A politikai elit számára a horthyzmus is politikai marketing. Valójában olyan korporatív államot építenek föl, amely kizárólag az elit érdekeit szolgálja. És a hatalmi elit ideológiai katyvaszába éppúgy belefér Mussolini és Putyin, mint Margaret Thatcher.

- Pedig a hazai jobboldal arra hivatkozik, hogy kultúrharcát a nemzeti értékek megmentéséért vívja.

– Ugyan! Egy valódi jobboldalt érdekelnek a konzervatív hagyományok. Ez a hatalom még a saját mérvadó szellemi elitjét is félretolta. Miféle szerepe maradt például a Professzorok Batthyány Körének? Itt Kerényi Imre, Fekete György és Szőcs Géza szereztek teljhatalmat a kultúrában, s egy elvtelen klikk próbálja átvenni a kulturális elit helyét. Szellemi vákuum alakult ki. Nem véletlen: a milánói világkiállításra készülő sámándobos magyar pavilon vagy az új köztéri szobrok mérvadó szakmabeliek tiltakozásainak sorát váltották ki.

- A művészek közül talán a szobrászok a legkiszolgáltatottabbak, hisz a köztéri műveket a politikai hatalom rendeli. Elvárásainak meg kell felelni.

– Ennek nem kellene így működnie. Nyugat-Európa szobrászata száz évvel előz meg minket. Ezekben az országokban, különösen a második világháború után, megerősödött polgári demokrácia, és ez a közterek funkcióját is megváltoztatta. Az utca már nem a hatalom felvonulási terepe, hanem a polgári élet színtere lett újra. A szobrok célja már nem a politikai mozgósítás: a helyi lakosok életérzéseit fejezik ki. Magyarországon a rendszerváltás után sem kezdődött el az a polgári fejlődés, amely kulturális szemléletváltáshoz vezethetett volna.

- Hiányzik az a mecénás réteg is, amelyik a független köztéri művészeteket támogathatná.

– Az állam feladata lenne, hogy lehetőséget adjon e művek megszületésének. Önmagában nem baj, ha az állam pályáztat, csak ne szóljon bele a szakmai zsűrizésbe. A Szabadság téri emlékmű esetében a miniszterelnök elfelejtette betartani a köztéri pályáztatás alapszabályait. Ez egy olyan uralkodó gesztusa, aki megajándékozza alattvalóit egy szoborral. Rájuk erőlteti akkor is, ha nem akarják. Demokráciában ilyen nem történhet meg. A politikai akarnokság – a verseny megszüntetése mellett – a rossz ízlés diktatúrájával jár együtt.

- A Horthy-korszak megítélésében nincs társadalmi közmegegyezés. A Szabadság téri emlékmű pedig tovább mélyíti az ideológiai árkokat.

– Egyáltalán nem kellene politikai emlékműveket építeni; ezeknek az ideje már rég lejárt. A kormánynak nem az a dolga, hogy előírja másoknak: mire hogyan emlékezzenek. Ezt bízza a polgárokra! Politikai emlékművek helyett az emlékezés műveit fontos megalkotni. Olyan memorialokat, amilyen a berlini holokauszt-emlékmű is: elgondolkodtat és felkavar, de senkire semmiféle ideológiát nem próbál rákényszeríteni. A 2006-ban átadott budapesti 56-os emlékmű is ezt az irányzatot követi. A Szabadság téri szobor terve azonban nemcsak gagyi, hanem veszélyes is. Gábriel arkangyal allegóriája azt hivatott kifejezni, hogy a magyar állam nem volt felelős a deportálásokért, és egy angyali tógával igyekszik eltakarni a korábban megalkotott zsidótörvények brutális szégyenét. Ez a történelemhamisítás emlékműve. Hazudozni olyan korszakról, amely több százezer ember pusztulását okozta, több mint szégyen. Ez bűn. Tiltakozni kell ellene.

- A szobor mellett épül egy másik közösségi alkotás is, az Eleven emlékmű. Az emberek kavicsokat, köveket, személyes tárgyakat visznek ki a térre, így emlékeznek a holokauszt áldozataira.

– Azt hiszem, ez Európában is páratlan civil kezdeményezés. Az Eleven emlékmű közössége naponta beszélgetéseket is szervez a téren, bárki odaülhet, megoszthatja a gondolatait másokkal. A hatalom agresszivitásával szemben az emlékezés az egyik legfontosabb civil erő. A Szabadság téri civil megmozdulás azt is jelképezi: diktatórikus politikával sem lehet átírni a történelmet. Mert az emlékezet nem politikai kategória. Emlékeink – akár ezek a kegytárgyak a téren – mindig „felszínre törnek”, soha nem lehet elvenni őket tőlünk. n