Itt vannak a Pecinák

– Eötvös Pál, a lap volt elnök-főszerkesztője a 168 Órában azt mondta, nincs esély a Népszabadság feltámasztására. Igaza van?    

– Igaza van, több okból is. Először is a magyar politikai, jogi, gazdasági környezet nem olyan, amelyben bárki kockáztatna. Senki sem hihet abban, hogy a Népszabadság megmentőjeként elkerülheti a befektetést bizonytalanná tevő politikai küzdelmeket. Másrészt óriási különbség van a kilencvenes évek elején jelentkező és a mostani befektetők között. Az előbbieknek még volt elkötelezettségük az újságírás értékei iránt, és hittek abban, hogy nálunk is jól működő demokrácia épül majd ki, amely kiszámíthatóvá teszi a működést. Ebből a két feltételből ma egyik sincs meg, de hit, bizalom sincs a viszonyok gyors javulásában.

– A Bertelsmann és az Axel Springer tehát gyorsan eltűntek. A „második generációs” laptulajdonosok már rosszabb minőséget képviseltek?

– Igen, de a világban máshol is ez a tendencia. A régi, családi alapon szerveződő lapkiadók után a sajtót pusztán hasznot hajtó befektetésnek kezelő pénzemberek jöttek, részvényesi háttérrel persze, amelyet nem érdekel a társadalom megjavítása. Hogy csak néhány nevet említsünk az aranykorból, amikor például Amerikában az egymással mocskolódó lapok között megjelentek azok a tulajdonosok, akik azt akarták, hogy az újságírók tisztességesek legyenek: Pulitzer, Hearst, Ochs Sulzberger stb. Ezzel szemben itt vannak most a „pénzügyi befektetők”, a Pecinák.

Zsolt Péter
Forrás: NMHH

– Pénzt azért a Sulzberger család is akart és akar azért, hogy kiadja a The New York Timest.

– Ez a lap kezdte 1971-ben közölni a vietnami háború kommunikációs tervét, a kormányzat által eltitkolni próbált úgynevezett Pentagon-papírokat, amelyeknek a titkosítását csak most oldották fel hivatalosan. Katharine Graham, aki egyébként a The Washington Post tulajdonosa volt, úgy értékelte a változást, hogy a mai befektetők már nem mennének bele ilyen kalandba, és a papírok valószínűleg nem jelennének meg. Más történetekből is ismerjük a médiabirodalommá alakulás és a kockázatkerülés közötti összefüggést. Edward R. Murrow után már nemigen hagyta a CBS, hogy valaki szembemenjen a közvéleménnyel. Murrow ezt még megtehette McCarthy szenátor ellen 1954-ben. Az újságírók szabadsága tehát csökken, és erejüket sokszor már az köti le, hogy a korábban őket támogató, de mára egyre több tilalomfát állító menedzsmenttel – akik a marketingesek hálójába kerültek – megküzdjenek.

– A hazai kiadók érzéketlensége és hozzá nem értése a minőségi újságíráshoz tehát nem turáni, hanem globális átok. De mi van az internettel? Azt ugyan már legodaadóbb propagátorai sem mondják, hogy a szabadság netovábbja volna, de a kockáztatás mintha még erény lenne.

– Az internet térhódításának egyik következménye, hogy megjelent a személyes hangvétel, és a hitelesség már nem egy laphoz vagy médiumhoz kötődik, hanem ahhoz az újságíróhoz, akit épp olvasunk. Az információk az ő személyén szűrődnek át, ő dönt arról, hogy feldúsítja-e, kiglancolja-e egy kicsit a valóságot, mi, a fogyasztók tehát nem feltétlenül tudjuk, hogy mi a közlés valóságalapja. Az objektivitás, a fegyelmezett hangvétel helyett ma a legtöbb információs anyag olyan, mint egy publicisztika.

–  Ha jól értem, ez ma jó esély a manipulációra. De szerintem inkább az a baj, hogy a műfajok szinte megszűntek vagy összeolvadtak egy infotainmentnek nevezett szórakoztató masszába. Hiszen amúgy a távolságtartásnak és a személyességnek is meglenne a maga helye.

– A mindent ellepő személyes hang bizony képes tönkretenni újságírói alapértékeket. A művész csalhat a valósággal, módosíthatja, átértelmezheti, de az újságíró nem, mert a saját hitelességét ássa alá. Ő nem művész, bár a magyar hagyományok ezt a két szerepet összemossák. Ugyanakkor az internet valóban a szabadság terepe, olyan, mint a hidra: a hatalom akárhány fejet vág le, azok mindig újranőnek, az elhallgattatás sosem sikerül teljesen. Az igazsághoz tartozik azért, hogy minél keletebbre megyünk, a hatalom annál sikeresebb a sajtószabadság elfojtásában, úgyhogy nincs okunk arra, hogy pusztán a technológiában reménykedjünk.

– Térjünk vissza a magyar viszonyokhoz: miért nem alakult ki a hazai vállalkozókból olyan kiadói kör, amely bizonyos értéktudattal, áldozatot is vállalva, ha úgy tetszik, hazafias nekibuzdulásból is üzletet próbált volna csinálni a sajtóból?

– Ha a kilencvenes évek elejére gondolok, azt mondom, Isten ments a magyar befektetőktől, hiszen – elég csak a Népszava tulajdonosára, Fenyő Jánosra utalni – egy részük elég gyanús körülmények között gazdagodott meg, és nemegyszer került konfliktusba a maffiával. Később pedig összeálltak a politikával, ami sosem tesz jót a szakmának, hiszen innentől nemcsak a piac bomlasztja szét az újságírói értékeket, hanem a tulajdonosnak az a fixa ideája is, hogy melyik tábort kell hatalomra juttatni. A magyar újságírás így lett nemcsak vak, de sánta is.

– Tényleg nincs senki, aki átvezetné a kereszteződésen?

– Az, hogy a Marquard Média megvette a Népszavát, ad okot némi reményre. Úgy tűnik, ők azt látják, amit a The New York Times alapítói egykor: egy mocskolódó közegben a piac egy része hálás lesz, ha valaki komoly, megbízható lapot csinál. A Marquard egyszer már jó lappá tette a régi Magyar Hírlapot, de akkor az alacsony példányszám miatt elbukott.

– Az is áru volt, de jó áru. Ebből lett mára a gagyi.

– Itt csak a pénz beszél. A Népszabadság jelenlegi tulajdonosa, úgy tűnik, először fejleszteni akart, aztán, mert kapott egy jó ajánlatot, felszámolta az egészet. Látni kell, hogy a jelenlegi hatalom főleg pénzzel dolgozik, és ez elég is a sikerhez, azért is, mert a befektetőt nem a szakmaiság, hanem a lehető legtöbb bevétel érdekli. A másik gyenge pont az újságírói érdekvédelem hiánya. Több nap után, eddig a pillanatig nem szólalt meg a Magyar Újságírók Közössége, a reformátusok, illetve a katolikusok szervezete, a Főszerkesztők Fóruma. Csupa formálisan létező, etikai kódexekkel felszerelt intézmény, amely a valóságban nem tesz semmit. Nyugaton ez nem így van, a sajtó romlását látva ott tucatszám jönnek létre minőségvédő és érdekvédő szervezetek. Nem állítanám, hogy nem állnak ők is vesztésre, de azért vannak komoly korlátozó tényezők a hiénává vált befektetők előtt.

– Nálunk viszont Népszabadság-ügyben is az utcán voltak a civilek. Ez nem segít?

– A civil társadalom nagyon jól viselkedik, de a funkciója főleg az, hogy felháborodjon és felháborítson, hogy kimenjen az utcára és embereket mozgósítson. De a szakmai szervezetek hiányzó erejét, hangját, érveit, nyomásgyakorló technikáit nem pótolhatja. Ezért nagy baj, hogy az utóbbi esetben csupa Potemkin falu van Magyarországon. És tegyük hozzá, maguk az újságírók is inkább úgy viselkednek, mintha civilek volnának, és nem egy professzionális közösség.

– A független intézmények felszámolásával a hatalom mintha fedőt tenne az országra, és egy pesszimista verzió szerint ebben a dobozban lassan csak ő beszél, csak az ő lapjaihoz és médiájához lehet majd hozzáférni. Sikerülhet teljesen elbutítani a társadalmat?

– Az könnyen megtörténhet, hogy a társadalom kettészakad, az internetfogyasztó, az információkat tudatosan kereső rétegre, és arra a többségre, amely a kormánymédia csapdájában ül, és amely azt fogyasztja, amit elé tesznek.