Iszaplavina - 168 óra a katasztrófa helyszínén
Előbb a rettegés, a sokk, a fájdalom. Aztán a reményvesztettség, majd az azt áttörő élni akarás. A vörösiszappal elárasztott veszprémi községek lakói végletes emberi sorshelyzeteket élnek meg. Miközben összefogásból is példát adnak. Van, aki úgy fogalmaz: mindenki tanulhat történetükből, de senkinek nem kívánja, hogy ezt meg is tapasztalja. Sztankay Ádám riportja.
– Káosz – mondja ajkai barátom, Színesi András állatorvos, és vállalja: kalauzol benne.
A katasztrófa másnapjának reggelén a kolontári tojáscsomagoló felé tartunk, itt lenne dolga a doktornak. Géppisztolyos pesti rendőrök állják utunkat a kapuban. Kicsit arrébb összeverődve várakoznak az itt dolgozó asszonyok. Mint riadt, sebzett madarak.
Mellettünk Zs., a tulajdonos. Nevét nem adja, azt mondja, „rossz reklám ez most”, hisz volt már az év vállalkozója is. Milliárdos forgalmú élelmiszercégének egyik részlege a csomagoló. A falura törő iszapár csak súrolta a dombra épített üzemet. A sértetlen árut várnák a multik.
Másfél napja van ébren Zs. és Színesi doktor: a „szerencsésebb” helyiekkel mentették az embereket. Az üzemben helyezték el s maguk látták el az első sérülteket. Zs. vitte kórházba azt az asszonyt, akinek karjából tépte ki csecsemőjét az iszap. Hároméves lányát ki tudta menteni, de annak a szeme világa lehet oda.
Zs. saját nagyanyja is az első áldozatok között volt. Száz méterre találták meg a házától.
– Bemennénk – ismétli sokadszorra Zs. konokul a rendőröknek. Hiába.
Az üzem Kolontár végén van, ott, ahol betört az iszapfolyam. Lejjebb az elmosott híd. Körülötte iszaptól szétütött, szennyben álló házak. A falu központját most csak huszonöt kilométeres kerülővel lehet megközelíteni.
Színesi András eleveníti föl az előző napot: – Jó időbe telt, amíg a hivatásos szervek – katasztrófavédelmis, rendőr, katona – felbukkantak itt. De azért időben indult a mentés.
A doktor délben még rendelt. Asszisztensének tűzoltó a férje, pár perccel a tragédia után hívta feleségét: egyhamar ne várja, elindult az iszap a tározóból. Csak hát: hatalmas az érintett terület. A tűzoltó kilenc órával később, már az éjszakában jelentkezett újra: ki vannak dőlve, ennének valamit. A doktor küldetett nekik nyolc pizzát.
Színesi Andrással közben feladjuk a várakozást. Furgonján átvisz Devecserre.
A falu bevezető útja hídon fut át a Torna-patak felett. A víz vörös, a hídon fejre állt tábla hirdeti: Jézus útja. Alatta iszapba fulladt hal a járdán. Nem a patakból került oda. A Devecser előtti halastóból mosta ki őket százával a zagyáradat.
A falu első portája épp a híd tövében áll. A ház körül szétszórt hatalmas fahasábokat overallos emberek rakodják halmokba. Az erdészettől vannak. Vezetőjük, Nagy Attila magyarázza: a hétszáz méterre lévő fatelepről sodorta ide a fát a folyam. Vagy száz köbmétert. A porta tulajdonosa kérte az erdészet embereit: vinnék vissza.
Németh Imre feleségével lakja a devecseri házat. Postára indult a férfi, amikor jött a vész. Alighogy átért a hídon, már zúdult otthonára az iszap. Óráknak élte azt a negyven percet. Hívogatta otthon maradt feleségét, hiába. A férfi elríja magát.
Párja mesél tovább a vörösbe festődött tornácon. Úgy mondja: végtelen nyugalmat érzett, amikor meglátta, mi közeleg. Mentette a kutyát, szaladt a házba, tömködte ruhákkal a réseket. Ha akkor megrémül, már mindketten odavannak a kutyával. Azóta azért neki is elszállt a nyugalma. Hivatalos ember eddig egyszer kérdezte őket: „Van-e komoly baj?” Mit feleltek volna?
Némethék 1967-ben költöztek Devecserre. Nézik megcsúfolt portájukat: elmennének most, akárhová. De az is kérdés, mivel. A garázsban iszap alatt az autó, még márkája sem állapítható meg. Azzal búcsúztatnak: most értik meg igazán a borsodi „árvizeseket”.
