Ismerős idegen járt köztünk: Sinkó Ervin (1898–1967)

Ötven éve halt meg az újvidéki Magyar Tanszék alapító tanszékvezetője, Sinkó Ervin (1898–1967), s azóta csend honol körülötte. Kezembe véve a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és az Eötvös Loránd Tu­do­­mány­­egyetem Bölcsészettudományi Karának Sinkó Ervin emlékkonferenciájára szóló meghívóját, monodráma megírására gondoltam, hiszen az életmű jelenkorunk drámáját is feltárja.

Temetésekor a gyászoló seregtől vagy ötvenméternyi távolságban barátja, Miroslav Krleža – magyar vonatkozásokban gazdag Zászlók című regényfolyamát mostanság fedezte fel a német kritika, és James Joyce Ulysses című regényével helyezte párhuzamba – nagy fekete kalapban álldogálva szemlélte a szertartást. Meglehet, nemcsak Sinkótól búcsúzott, hanem egy általuk eszményített korszaktól. A társadalom mélyrétegeiben harag forrongott, de senki sem élte át gondterhesen, mert élt még Josip Broz Tito, a bolsevik szívű „utolsó osztrák császár”, az egykori antifasiszta partizán, a karizmatikus államférfi, a plebiszcitárius diktátor, tehát egy-egy repedés nem tűnt tragikusnak.

Röviddel Sinkó halála után következtek a ’68-as egyetemista tüntetések: az ifjúság fellázadt. Az egykori partizánok saját ifjúságukra emlékeztek, és erkölcsi legitimációjuk megingott. Valamikor ők tüntettek a baloldali értékekért, most az ifjúság tüntetett – de ellenük. Röviddel utána beköszöntött a horvát nemzeti tavasz, hangot kapott a szerbiai nacionalizmus, felderengett a sejtelmes szlovén demokratikus kü­­lön­­út és megbukott a szerb kommunista vezetők „liberalizmusa”.

Tito a rá jellemző taktikával tüntette el a repedéseket. A tévékamerák előtt bejelentette, hogy igazuk van az egyetemistáknak, és a támogatásukat kérte. Erre a rohamrendőrséggel körülvett bölcsészettudományi kar hallgatói kivonultak Belgrád főterére, és örömükben körtáncot jártak. A rendszer azonban rigid maradt. Utána Tito (1971-ben) kemény kézzel elfojtotta a nemzeti mozgalmakat. Jól sejtette, hogy mi következik, ha a „balkáni kocsmában” (Krleža) eloltják a villanyt. Aztán következett a válság, vagyis Jugoszlávia antiliberális korszaka. Többé nem fújdogáltak a párt háza táján liberális szellők. Ez volt a vég kezdete. Tito lemondásra kényszerítette Miko Tripalót, a „nacionalista” horvát pártvezetőt. Mások börtönbe kerültek, mint a Jugoszláv Néphadsereg tábornoka, a volt kommunista, majd nacionalista Miroslav Tuđman, aki a kilencvenes években a független Horvátország első elnöke lett. A szerb liberálisokat pedig a hadsereg tankjai által bekerített karađorđevói vadászlakban távolította el a Központi Bizottságból. A „nacionalisták” börtönbe kerültek, a „liberálisok” pedig a tankokkal találták magukat szemben. Az idézőjelek fontosak, mert később kiderült, Miko Tripalo inkább volt „liberális”, mint nacionalista, az antiliberalizmus pedig a szerb nacionalizmus előtt nyitott kaput, valójában a nacionalista Milošević bölcsőjét 1971-ben kezdték ringatni. A liberalizmus címke szitokszónak számított, s ha súlyosbítani akarták a vádat, akkor „anarcholiberalizmusnak” keresztelték. Ismerős kelet-közép-európai képletek: a jugoszláv példa tanulságos, mert az antiliberális politika volt a mély társadalmi válság kezdete.

Tito marsall azonban varázspálcával áthidalta a drámai töréseket s ügyesen elodázta a válságot. Csillogott a jugoszláv szecesszió. 1974-ben a köztársaságoknak nagyfokú államiságot biztosító új alkotmánytervezettel lépett elő, amely a későbbi elszakadási mozgalmak alapdokumentuma lett. Az új alkotmánnyal Tito, a kommunista vezető 1974-ben olyan nemzetállami távlatokat nyitott meg, amire 1971-ben a nacionalistáknak elenyésző része mert gondolni.

Sinkó már nem élt, de műveinek drámai vonulata egyre inkább kibontakozott. Halála után időszerűbb lett, mint életében. Az Optimistákban a forradalom eszméjének nagyságát és végzetes eltorzulását ábrázolta. 1933 és 1935 között Moszkvában tanúja volt s majdnem áldozata lett a kommunista diktatúrának. 1939. december 10-én Zágrábba, onnan Szarajevóba, majd Drvarba kerül, ahol az etnikai és vallásháború tanúja volt. Az eseményekről naplót vezetett, amelyet halála után, 1971-ben az újvidéki Forum Könyvkiadó készült kiadni, de tartalmát vezetői eszmeileg károsnak ítélték, és bezúzták. Sinkó részére a drvari élmény sorsdöntő volt, hiszen baloldali utópiák világából betántorgott a vallási és az etnikai háborúk világába. Halála után a rövid ideig tartó baloldali ’68-as mozgalmak léptek színre, majd Boszniában szinte megismétlődtek a drvari napló eseményei. A háromvallású és a háromnemzetű Bosznia az európai történet leggyöngébb láncszemeként titokzatos európai paradigmának számít, amiről már a Nobel-díjas Ivo Andrić is írt.

Sinkó Ervin legnagyobb drámája, egyben a monodráma témája, hogy művei – meglehet, akarata ellenére – éppen a halála után lettek időszerűek. Dilemmája a mi dilemmánk, csak nem akarunk tudni róla.
Mi történt a továbbiakban?

Jugoszlávia véres etnikai és vallási háborúban darabokra hullott, következett a nemzetállam-építés korszaka. Sinkó a legnagyobb árat fizette: végleg hontalan lett. Szarajevóba érkezve 1939-ben a következőket jegyezte le: „Belül sírva fakadtam, mert egyszerre ráeszméltem, hogy milyen idegen világban élek. Mici is, én is. Nem azért, mert rosszul beszélek szerbül. Párizsban hányszor éreztem ezt – s érezném, ma már azt hiszem, Pesten is. A japánok Amerikából hazaviszik a holtjaikat, olvastam egyszer régen. Én idegenben fogok meghalni és idegenben fognak eltemetni, akárhol is fogok meghalni, akárhol is fognak eltemetni.” A jóslat beteljesedett. Nemcsak Jugoszlávia utódállamaiban maradt idegen, hanem Magyarországon is. Ismerős idegen, annak ellenére hogy az Optimisták, a Szemben a bíróval, Aegidius útra kelése vagy a drvari napló kérdései manapság lázban tartják az európai közvéleményt.

A mai európai viták résztvevői nem is sejtik, hogy Sinkó Ervin dilemmáiról vitáznak. Sinkó századunk rendkívül aktuális írója – ma is túl aktuális –, de ennek ára a hazátlanság. Nem akad nemzetállam, amely befogadja, mert az európai problémákat a nemzetállami kereteken túl fogalmazta meg. A nemzetállamok ugyanis előbb vagy utóbb befogadják, a legnagyobb kritikusaikat is elhelyezik a nemzeti Pantheonban, abban az esetben, ha (akarva-akartalan) nemzeti keretekben maradnak. Sinkó azonban kikerült ebből, mert kisebbségi író, akarva-akaratlan túllendült ezeken a kereteken, hiszen zsidó származású, európai horizontokban gondolkodó, jugoszláviai magyar kisebbségi volt. Ki fogadja őt be? Ahogy látjuk, majdnem senki. Nem marad más, mint az, amit Deleuze és Guattari fejtettek ki Franz Kafkáról szóló könyvükben. A kisebbségi irodalmi paradigmát a de­­ter­­ri­­to­­rizáltság jellemzi, annak nyelvi és minden más következményével együtt. Csakhogy a német kultúra befogadóbb, mint a magyar, ezért Kafka „hazatalált”, de Csehországban is otthon maradt. Sinkó útja különbözik Kafkáétól. Sinkó nem talált haza, volt hazájában sem talált otthonra. Kelet-Közép-Európában és a Balkánon az ilyesféle honfoglalás lehetetlen, ezt a fajta szellemiséget legjobb ismerős idegenként beskatulyázni egy dohos „kisebbségi fiókocskába”. Ismerős, mert magyarul ír, idegen, mert a világa idegen, tehát nem helyezhető el a nemzeti leltárban.

Beteljesült Iszaak Babel gondolata: „Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez va­­lósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni – emellett a megboldogult Sacher-Masoch fantáziája egysze­­rűen ártatlan kis pincsikutya.” Mintha csak ezt igazolta volna Sinkó Ervin Aegidius hazatérése című kisregényének egyik utolsó mondata: „Aegidius azonban egyedül akart menni, és zászló nélkül, és követő nélkül.” A mondat valóban monodrámába illő.