Iskolapélda

A kis városszéli kocsma kockás abroszán az ablakon beszűrődő fénypászma négyszögében kövér légy mászik a söralátét felé. Tíz óra van, és dög meleg. Az iskola már elesett, a népszavazási ívet négyszáznégyen írták alá (kilencezerből), komoly esély amúgy sem lett volna. A „demokratikus Kecel” húszéves történetében nem volt népszavazás, amely megközelítette volna a húsz százalékot. A szervezkedő civilek (papi szóval: „zavaros fejű akadékoskodók”) egytől egyig „hitgyüli”- vagy MSZP-gyanúsak.

– Engem hetente prédikál ki az atya a szószékről. Név nélkül, de egy kisvárosban mindenki tudja, ki kicsoda – mosolyog Borbényi Ilona, a város egyik utolsó MSZP-s mohikánja. Önkormányzati képviselőként egyedül ő voksolt az átadás ellen, és hat-egyre veszített.> Melkvi Csilla, a civil aláírásgyűjtő máris gyüligyanús, elhíresztelték róla. A harmadik ellenálló Benyák Ferenc vaskos kötetet szorongat: Kecel története a földtörténeti ókortól napjainkig. De időnk korlátozott: a politikai legeslegújabb kornál kezdjük, a kora nyárral.

– Egy család kavarja csak a zajt – mondja az új, katolikus elkötelezettségű igazgató, Solti Kálmán, akit a kalocsai Miasszonyunk-iskolából vezényeltek a keceli frontra.
Dr. Bábel Balázs kalocsai érsek márciusban jelentette be igényét a keceli általános iskola (és az iskolás lelkek) örökbefogadására.

– Nyolc ember gyalázza Kecelt, táplálja a médiaterrort – pontosít Roland atya (Burányi Roland, az 1802-ben épült közepes nagyságú templom plébánosa), aki a szószékről, szórólapokon vívja harcát nyolc békebontó ellen.
– Tízen sincsenek – erősíti meg Haszilló Ferenc polgármester (Fidesz), aki az iskolaátadás egyik zászlóvivőjének mondja magát.

Hogy ki volt a zászlóvivő, a helyszínen is kideríthetetlen. Nyertes projektről van szó, így mindenki az. Gyanítjuk, több oldalról több szándék metszette egymást. Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke a közoktatási törvény tavalyi, „semjéniánus” módosításában keresi a döntő okot. Az önkormányzatok addig is szívesen szabadultak volna oktatási kötelezettségeiktől, de nehezen tehették meg. A törvény ugyanis ötéves moratóriumot szabott, addig az önkormányzatnak állnia kellett a cechet, s ha a szándékok komolyak voltak, létrejöhetett a frigy, az egyház birtokon belülre került.

Ősztől új szelek fújnak. Ha az önkormányzat „ledobja édes terhét”, az egyház – a hitelesített vagyonátadás után – azonnal átveheti a marsallbotot, az anyagi kötelezettségek vállalása nélkül. Azt automatikusan a költségvetés állja. A menekülő önkormányzat szabadon szárnyalhat... egy darabig. Amíg a felszabaduló pluszpénzt éber költségvetési ellenőrök el nem vonják, mert így lesz, arra mérget vehetünk. De aki ma gyors és ügyes, egy évet is nyerhet. Az egyház romlatlan ifjú lelkekhez (és kiszolgáltatott tanárokhoz) juthat. Eddig nyolcvankét önkormányzat jelentette be a lakosság igényét „az élményszerűen megélt” vallási oktatásra.

Írásbeli indok

Gallóné szerint számos városban kulturáltan zajlik az átadás-átvétel. Tájékozódnak, egyeztetnek a szülői munkaközösséggel, megnyugtatják a tanárokat – továbbra is a közalkalmazotti törvény érvényes rájuk, nem szerveznek új intézményt, új munkaviszonnyal. Kecelen sokkoló volt, hogy újsághírben (Petőfi Népe) közölte az érsek: „Előrehaladott tárgyalások folynak.” Mindezt megfejelte (volna) az igazgató ingerült, türelmetlen mondata. „Ha nem elfogadható a szentmisén való részvétel, nem kell aláírnia a szerződést.” A tanárnő – állítólag hitgyülis – azonnal aláírt mindent. Az újabb hírek már szentmisével összekötött templomi évnyitóról, tanóra előtti közös fohászról szólnak. Míg el nem jutottunk a kavargó információig: aki nem akar katolikus iskolába járni, „buszozhat vidékre”. Állítások és cáfolatok sora követte egymást.

Riadalmat keltett a hír: a szülőnek, aki nem kívánja a katolikusokhoz járatni gyermekét, írásban kell ezt indokolnia. A lelkesedés tetőfokára hágott.

– Elképesztő. Mi közük hozzá? – kommentálja Gallóné.
A szakszervezet tehetetlen, ezt csak a szülők és a tanárok akadályozhatják meg. Ők magányosak és félnek.

Solti Kálmán igazgató mindent cáfol.

– Könnyű minden szót kiforgatni – mondja. – Minden szükséges egyeztetést lefolytattunk, mindenkit megnyugtattunk, már minden gyerek átjelentkezett, minden tanár aláírt, a kisegyházakkal békésen megegyeztünk, a kötelező hitoktatás ökomenikus alapú lesz, az ateisták erkölcstanra járnak. Egy katolikus iskolában persze hogy van kötelező szentmise, de aki „passzív”, annak elég a hátsó sorban csöndben megülnie. Az régi-új egyházi iskolának 663 átjelentkezett diákja van.
Hatszáz megváltásra váró lélek.

Roland atya, a helyi plébános nem tagadja: politikai-ideológiai oka is van annak, „hogy épp most történt, ami történt”. Nem véletlen, hogy prédikációiban köszönetet mondott Gulyás Gergely fideszes képviselő úrnak.

– Véletlen, hogy tavasszal nő a fű? – derül fel.

Ez is csak rendszerváltás

A kiskocsma különtermében lankasztó a hangulat. Velünk szemben a kiátkozottak népe, már nem nyolcan, csak hárman. A keceliek némák, tesznek minden népszavazásra, bezárkóznak.
– Ez is csak rendszerváltás – mondják. – Húszévente van egy. Meg is lehet szokni. És jobb hallgatni.

Csilla asszony szerint a szabvány válasz aláírásgyűjtéskor így hangzik: „az egyház nem nevelhet rosszra”, csak rendre, fegyelemre. Vagy: „Kecelen egy iskola van. Ne a gyereken csattanjon az ostor.” A népeket a katolicizmus a felszínen „karcolta meg” (születés, esküvő, temetés), a templom vasárnap is szellős, nem nehéz oda bejutni. Borbényi Ilona képviselőnőn ellenfelei előszeretettel hegyezik a nyelvüket. Haszilló polgármester mosolyogva mondja: „Ő kistérségünk utolsó párttagja.” A Fideszben valóban nagyobb a nyüzsgés. A jobboldal nyolcvanegy–egy arányban vezethet a párttagok számában.

– Nézze – mosolyog Ilona asszony –, az utolsó állampárti években Kecelen is volt ötszáz lelkes párttag. Ma jószerivel egyedül maradtam.
Bács sosem volt baloldali fészek. „A topon” sem tudtak egyéni kerületben nyerni. De a helyi Fidesz is langyos szervezet. Még a plébános is pellengérre állítja Haszilló polgármestert: ilyen lenne egy kemény jobboldali politikus? Miért nem csap a lecsóba? A helyiek a polgármestert úgy jellemzik: a politikusok között „a legjobb vendéglátós zongorista (és tornatanár), a zongoristák mezőnyében a legjobb politikus”. A kialakuló hatalmi vákuumba robbant be Kalocsa: a hittérítő egyház. A Soltvadkertről ide helyezett Roland atya azonnal kinézte magának az Arany János Általános Iskolát. Először csak az oktatás romló színvonalát bírálta a szószékről. Majd bejelentette igényét.

Az einstandot hivatalosan a keceli egyházközség indítványozta, „az ő nyomásuknak engedett” az érsek úr és az atya. Így jutott el a döntés Haszilló polgármesterig és a képviselő-testületig. Az iskolavédők tavasszal észlelték a veszélyt, kompromisszumos javaslatot tettek: bontsák a két épületből álló iskolát két intézményre, legyen a katolikusoknak önálló iskolájuk, ha muszáj. A „kék ház” maradjon világi, a pirosat vigye a Vatikán. De az atya már vérszemet kapott: az egész kellett.

Solti Kálmán igazgató úr sem helyeselné a megosztást: a megbontott iskola a szegregáció melegágya lenne, előbb-utóbb a piros épület lesz a jól fésült katolikus úrigyerekek aziluma, a kék a resztlié.

Lepapírozzák

A Fő tér 1.-ben a városháza izzik a tikkasztó déli ragyogásban: az utcákon lélek sem jár. Haszilló polgármester barátságos, készséges vidéki úriember. Első szóra kiderül: nem ideológiai szempontok vezérlik, anyagi gondok motiválják. Politikai érvekkel nem nagyon fárasztja magát. Haszilló nem egy nekivadult Loyolai Szent Ignác.

De a város, az önkormányzat pénzügyi gondokkal küzd. Kötvények, szennyvíztisztítás, úsznak az adósságban. Kilencvennyolcmilliót tettek bele az oktatásba, az most jól jön. Ősztől már a költségvetés állja katolikus közvetítéssel. A polgármester – magát nyugtatva – hozzáfűzi: ha nem jön be a húzás, nincs baj, a szerződés szerint mindkét fél bármikor visszaléphet.

– Július végéig minden le lesz papírozva.
Világos. Nyugtalan akkor lesz, amikor szedelőzködünk, mondván: megyünk tovább, egyházi vonalon, hivatalában keressük fel a hit harcos arkangyalát, a dinamikus Burányi Roland atyát. A polgármester arcizma sem rándul, de félénken figyelmeztet: csak óvatosan, az atya szenvedélyes, néha a közös ügy ellenfeleinek szolgáltat muníciót.

– Így csinálnak a bolhából elefántot. Helyesebb lenne, ha Ernő atyánál [Fülöp Ernőnél], az érsekség emberénél tájékozódnának.
De most már elszántak vagyunk.

A polgármester láthatóan nem kedveli az atyát, és viszont. A két férfiú tűz és víz. Az atya kérlelhetetlen antiglobál, antimulti, antiliberális. Már telefonban is kifakad. Politikai ellenfeleit „akadéskoskodó szocialistáknak” mondja, akik reggelente a kocsmaajtóban dörzsölgetik a szemüket.

Programját a szószékről fejti ki. „Katolikus iskolát szeretnénk... az utolsó pillanatban, mielőtt végképp padlót fognánk erkölcsileg és agyilag.”

De jön is ő, az atya, fürgén, sportosan, lila nadrágban, citromsárga dresszben. Első blikkre az idősödő Maradona és a kései Jim Morrison keverékét idézi: ezüstös fürtjei művészies csigákban keretezik nemes fejét. Térdet hajt az oltárnak, aranyszín miseruhát ölt.

– Elmondtuk mindenkinek a szószékről is: Kecel polgárai! Sorvasztó, hogy a keceli szülők a szomszédos faluba járatják gyermekeiket, annyira padlót fogott nálunk az iskola. Itt nincs félreértés, aki nem totál szellemi fogyatékos, nyolc emberen kívül, megérti üzenetemet. Kecel szegényedik, nehezen él, gyermekeinket kell szellemi útravalóval, hamuban sült pogácsával útnak indítanunk. Ennyit tudunk tenni Kecelért.
Az iskola hamarosan szabadul régi névtáblájától is. A református Arany János nem való egy katolikus tanintézet cifferblattjára. II. János Pál lesz a védőszent. Szentnek még nem szent, csak boldog, de rakétasebességgel közelít a szentté válás felé. Annak idején előny volt, hogy a keceliek megúszták Kun Bélát, Korvin Ottót. A helyiek is megszokták Arany Jánost.

– Majd megszokják ezt is – mondja az atya röviden, s ebben maradunk.
Körbejárunk a tett helyszínén. Tombol a vakáció, a zsibongó fülledt, mint egy meleg tengeri akvárium.

A falakon osztálytablók, kitömött kacsamadarak. A déli utca is néptelen, akit a gazdacseréről kérdezünk, a száját húzza.

L. közalkalmazott. Legyint.

– Nincs jobb dolguk ezeknek?
A fizetés kevés, a szilvást elverte a jég, a legendás arany háromszög nemhogy arany, még bronz se. L. úr szobafestő volt, de a lábát kicsinálta a létrázás. A barázdált arcú férfi hetvennyolcezret keres, azt nyomják le hatvankettőre. Fél. „Két családja van”, mindketten lányok.

A kör bezárult

Mire elég hatvankétezer?

– Erre – mutat L. az alföldi porba, az aszfalt szélén sárgálló lócitromra.
Évi az út mentén ücsörög egy kempingszéken. Dinnyét árul, óránként háromszázötvenért. Ő nemrég még az Aranyba járt. Örül János Pálnak?

– Nem nagyon – mosolyog. – Azazhogy... Azazhogy mégis. Jó suli lesz ez, a tanáraink végül is itt maradnak.
Ezt Roland atya is sűrűn hangsúlyozza: „Hiba lenne valakit kirúgni csak azért, mert nem katolikus.”

A kör bezárult: visszatérünk a kiindulási pontra, a kismotoros kopár asztalaihoz. Hasogató, alföldi ragyogás, a tornácon két vendég, forró némaság. A deszkán merev lábakkal hever reggeli ismerősünk, a kövér légy.