Ki jut a Várba? – Felszívódó ismeretek a hamburgertudás helyett
Rétvári Bence, az oktatásért is felelős Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára egy rendezvényen azt találta mondani: az iskola feladata a hazafias ember nevelése, olyané, aki kiáll a nemzet értékei mellett. Bizonyára ez is feladata az iskolának, de a szülők többsége ezen túl nyilvánvalóan mást is elvárna: például azt, hogy az alapkészségekre – az írásra, az olvasásra, a számolásra – megtanítsa a gyerekeket, továbbá készítse fel őket a felsőoktatásba/szakképzésbe lépésre, valamint biztosítsa a stabil alapokat az egész életen át tartó tanuláshoz. Márpedig ezeken a területeken a rendelkezésre álló statisztikák szerint drámai a helyzet, amit így foglal össze az Élet és Irodalomban megjelent friss elemzésében Radó Péter oktatáskutató: „Nem érdekes, hogy éppen melyik miniszter melyik oktatási alszektort felügyeli, az oktatáspolitika már régen egymással rivalizáló érdekcsoportok sokaságára hullott szét. (…) Nincs mit elemezni, nincs minek a várható hatásait mérlegelni, nem történik majd semmi, ami bárkit is éppen végzett munkája újragondolására késztethetne.”
Közben a gyerekekről egyre kevesebb szó esik. Az iskolai tananyag, az erőltetett lexikális tudásmennyiség, az elavult oktatási környezet és a diákok napi élete közötti szakadék egyre mélyül. Az online játékok, a Fortnite, a MineCraft, a Rainbow 6 Siege, a YouTube, a közösségi média, illetve a Netflix- és HBO-sorozatok világában próbálja az iskola megtanítani A kőszívű ember fiait. Azok a szülők, akik látják a tanintézmény és a való élet közti egyre kevésbé áthidalható szakadékot, kétségbeesve keresnek alternatív, iskolán kívüli programokat, esetleg megpróbálják kimenekíteni a gyerekeiket az állami oktatásból, de a szűkülő és dráguló kínálat miatt ezt egyre kevesebben tehetik meg. Virágoznak viszont a gyereknek létrehozott programozó szakkörök, gyerekbarát nyelviskolai programok, játékos művészeti fejlesztők. Ezek sorába illeszkedik a Finniskola is, amely megpróbálja a gyerekeket visszavezetni a tudás megszerzésének öröméhez, az érdeklődő tanuláshoz.
– Az egész a saját tapasztalatomból indult. Néhány éve a nagyfiam hatodikos volt, és egy iskolai konfliktus miatt mi, szülők, úgy döntöttünk, hogy magántanulói státuszt kérünk a gyereknek. Azért, hogy a vizsgáit le tudja tenni, mindennap foglalkoztunk a tananyaggal. Egyik nap én, a másik nap pedig az anyja sétált a nagyfiunkkal. Reggel 9-kor egy tankönyvekkel megpakolt hátizsákkal elindultunk, délig sétáltunk, és közben átvettük a tantárgyakat. Saját tapasztalatunkból szűrtük le, hogy mennyire jól működik az osztálytermen kívüli, szabadban sétálós, beszélgetve tanulás módszere, ami a Finniskola alapja – meséli a kezdetekről Mihályi Endre közgazdász, pedagógus, a Finniskola életre hívója.
Mihályi, mielőtt a programot megalapította, utánanézett annak, milyen előzményei vannak e módszernek. A klasszikus „forest education”, azaz az erdei iskola hasonlóan működik, csak ott az oktatási tartalom általában a természettudományos ismeretekre koncentrálódik. Mihályi Endre 2017-ben kísérleti jelleggel megalapította a Walking Minds, azaz a „sétáló elme” programot – ez lett a Finniskola előzménye.
– Ez idő alatt kristályosodott ki, hogy a szabadban, beszélgetve tanulás az általános iskola első osztályától 12 éves korig működik igazán, 6-10 fős tanulói csoportokban. A korábbi Walking Minds nevet átkereszteltük Finniskolára, mert pontosabban mutatja azt a „vekerdys” szemléletet, amit képviselünk. Ha rajtam múlna, az összes iskolában erősen javasolnám a Vekerdy Tamás képviselte gondolkodást.
A Finniskola valójában egy hibrid tanulási gyakorlat, amely többféle pedagógiai módszert ötvöz: Vekerdy Tamás gondolkodását követi, Dienes Pál módszereit és játékait használja. A foglalkozásokon kiemelt figyelmet kap négy olyan készségterület fejlesztése, amely a 21. században, a negyedik ipari forradalomban elengedhetetlen a boldoguláshoz. Ez a felelős állampolgárság, az alkalmazkodóképesség, a kommunikáció és a kreativitás.
A Finniskola azt ígéri, hogy helyettesíti a délutáni napközit és a legtöbb különórát. „Sétálva tanulunk, mert a mozgás, a beszélgetős gondolkodás örömet okoz. Az iskolai tananyagot szabad levegőre tervezett program kereteiben tanuljuk” – mondja Mihályi Endre, hozzátéve, hogy e programmal segítik a gyerekeket, a szülőket és az iskolában zajló munkát is. Évfolyamonként alakulnak a tanulói csoportok, sokan hétköznaponként, délután mennek, de azokat a gyerekeket is tudják szombatonként fogadni, akiknek sok a hétközi elfoglaltságuk (edzés, zeneóra stb.).
– Van némi előnye a mostani, központosított, tantervutasításos oktatásnak – mondja némi iróniával Mihályi Endre, rávilágítva arra, hogy a gyerekek, akárhol vannak is az országban, akármelyik állami iskolában is tanulnak, egy adott időpontban feltehetően ugyanott fognak tartani a tananyagban. – Így a hozzánk érkező gyerekek is nagyjából ugyanott tartanak a különböző tantárgyakban, és mivel ugyanabból a tankönyvből tanulnak, világosan követhető, mivel foglalkoznak. Egy-egy foglalkozás előtt megnézem a héten aktuális, illetve az azt követő és azt megelőző leckéket, így képben vagyok, hol tartanak éppen a diákjaink – meséli az alapító.
Hogyan kezdődik egy foglalkozás?
– Én vagy a kollégám megkérdezzük a gyerekektől, milyen volt a napjuk, a hetük, megkérdezzük, mit tanultak, mivel vannak nehézségeik. A matekkal majdnem mindig gondjuk van. Nehezen megy nekik hat számjegyű számokkal dolgozni. Mi visszamegyünk a kettes számrendszerbe, mert azt jól átlátják. A kettes-hármas számrendszerben tudunk ugróiskolázni, vagy krétával rajzolva számolunk az aszfalton. A matematika oktatásánál Dienes Zoltán Pál módszereit követjük. A híres szakember a matematikai fogalmak kialakulásának hat szakaszát különbözteti meg. A szabad játszást, amikor azt játszanak a gyerekek, amit akarnak. Aztán a mentor ad néhány ötletet, hogyan lehetne néhány egyszerű szabállyal izgalmasabbá tenni a játékot. A harmadik fázis, amikor a mentor megmutatja a közös vonásokat az egyes játékokban. Aztán lassan eljutnak a matematikai fogalmak megértéséig. Van egy Dienes-játék, amit gyakran játszunk a Finniskolában. Az a neve: Ki jut a várba? A játék lényege, hogy csak akkor lehet előrelépegetni a vár felé, ha a játékosok teljesítik az előírt feltételeket. Ehhez együtt kell működniük egymással. A játék úgy fejleszti a gondolkodást, hogy közben élményeket ad a gyerekeknek – magyarázza Mihályi Endre, aki azért, hogy a gyerekek mindennapos problémáihoz közelebb kerüljön, idén ősszel elkezdett egy állami iskolában tanítani. – Hosszú ideig nem tanítottam formális, állami keretek között. Bár az előző munkahelyemen is volt kapcsolatom az oktatással: egy bank fiatalok pénzügyi tudatosságát fejlesztő programjának voltam a munkatársa. E programon keresztül sok országba eljutottam, számos iskolát láttam működni Szingapúrtól São Paulóig – meséli Mihályi Endre. De nem csak a magyar közoktatás mindennapjainak megismerése miatt választotta az állami iskolát. A döntését szociológiai kíváncsiság is magyarázza.
– A Walking Minds időszakában figyeltem fel arra, hogy hozzánk alapvetően budai, jól szituált szülők jönnek. Nem találkoztam külvárosi kerületek gyerekeivel, pedig a program ára nem magas, az nem magyarázhatta a távolmaradásukat. A jómódú gyerekek teljesen más világban élnek, fűtött autóból szállnak ki, az edzésen izolált világban élnek, számos európai nagyvárosban jártak már. A jobb módú gyerekek szüleinek sokkal jobb az érdekérvényesítő képessége, az ő szüleik közül sokan értik, miért is rossz a jelenlegi oktatási rendszer, és ezért szeretnének a gyerekeiknek segítséget nyújtani. De azok a szülők, akik nincsenek benne ebben a buborékban, ahol az oktatás szabadságának elvesztése problémaként jelenik meg, nem is figyelnek fel az olyan lehetőségekre, mint a Finniskola. Azzal, hogy egy átlagos, Pest megyei általános iskolában vállaltam tanítást, az ő gyerekeiket, az ő problémáikat is szeretném megismerni, hogy később őket is megszólíthassam. Az intézményben kb. tíz százalék a roma tanulók aránya. Az ő életük sokkolóan hatott rám, mert látom, mennyire reménytelen a helyzetük. Az állami iskola fontos tapasztalatszerző forrás. A heroikus pedagóguséletbe belefáradt kollégákat gyakran már nem érintik meg az oktatási rendszer egyenlőtlenségei, az elviselhetetlenségig leharcolt iskolai környezet, a teljes tanári jogfosztottság.
A Finniskola fontos eleme, hogy egyenlő esélyeket biztosít a rosszabb helyzetűeknek is, ezért minden csoportjukban ingyenesen helyet kap két-három olyan gyerek, akiknek a szülei nem tudnák kifizetni a tandíjat.
De nem csak a különböző hátterű gyerekek méltányos oktatásának kihívásai miatt érdekes terep állami iskolában tanítani. Mihályi Endre arra is válaszokat keres az osztályteremben, miként lehet az alapismeretek átadását összekötni a gyerekek érdeklődésével úgy, hogy ne térjen el a pedagógus a Nemzeti alaptanterv előírásaitól.
– A legtöbb tanárt alig motiválja a munkája, sokan arra várnak, hogy minél hamarabb nyugdíjba mehessenek vagy legyen egy másik munkájuk. Rengeteg a szeretethiányos gyerek – osztja meg élményeit, utalva arra, hogy a tanár-gyerek kapcsolat, amely a hatékony tanulás alapja, mennyire üressé vált mára. – Ha vége az órának, jó ott maradni a gyerekekkel, megpróbálni megérteni, mi zajlik bennük. Ott lenni a folyosón velük a szünetekben is, átölelni őket, ha azt látjuk, elesettek, magányosak. Sokszor kevés a szeretet és a megértés a mai iskolákban.
A Finniskola foglalkozásain jól jönnek az osztályteremben szerzett tapasztalatok. Mihályi Endre szerint az emberi fejlődés során a legfontosabb a mozgás és a kritikus gondolkodás. Ezek nélkül nincs hatékony és örömteli ismeretszerzés, megértés, a Finniskola pedig e kettőt ötvözi. Mihályi Endre a hazai iskolarendszerű oktatást a gyorséttermi ebédhez hasonlítja: gyorsan legyártott hamburgereket nyomnak le nagyon rövid idő alatt a gyerekek torkán. Az ételnek nincs ideje felszívódni, gyorsan távozik is.
– Ha maradunk ennél a hasonlatnál, és a világ megismerését egy tápanyagcsőnek tekintjük, akkor egyértelmű, hogy lassan érdemes étkezni (slow food), hogy az ételnek hagyjunk időt a felszívódásra. Én tanárként a tápanyag természetes útját akadályok közbeiktatásával lassítom is – mondja. A sétálás alatt vitát generál, játékokat mutat. – A tankönyvvel haladok, de nem szó szerint adom át a tananyagot. A fontos elemeket veszem ki csupán az adott leckéből, és azon keresztül próbálom a gyerekek érdeklődését megfogni. Az érdeklődés felkeltése után a tanulás már önjáró. Ennek a gondolatnak számos elágazása lehet.
Íme egy példa.
– Az egyik csoportban az őskori művészet, az Altamira-barlangban talált rajzok volt a történelmi téma. A gyerekeknek elmeséltem, hogy a barlangrajzok felfedezőjét, Marcelino Sanz de Sautuolát hamisítással vádolták. Amikor ugyanis a felfedezését nyilvánosságra hozta, a kortárs tudósok nem hittek neki. A csoportot két részre osztottam. Az egyik csoportba kerültek azok, akik Sautuola kortársait játszották, és érvelniük kellett a csalás mellett. A csoport másik fele pedig amellett érvelt, hogy a rajzok valóban az ősi művészet megnyilvánulásai. A vita bezsongatta őket, és a foglalkozás után is kutakodtak a neten, hogy erről a történelmi vitáról információkat gyűjtsenek. Az érdeklődés a tanulás lényege – illusztrálja Mihályi, hozzátéve, hogy a világ nem tantárgyakból áll, hanem összefüggő, szerves ismeretekből, amelyeken keresztül megértjük a működését. Ennek megfigyelése, befogadása és rendszerbe foglalása maga az élvezetes tanulás. Ha nincs érdeklődés, nincs értelme a „tanulásnak”.
– Séta közben sokszor megállunk a köztéri szobroknál. Beszélünk arról, kit ábrázolnak, miért állítottak róluk szobrot. Legutóbb Hadik András szobránál álltunk. A gyerekek észrevették, hogy a huszártábornok lovának heréje fényes. Hosszan beszélgettünk arról, hogy a ló ezen testrészét régóta fényezik babonából a vizsgára készülő műszaki egyetemi hallgatók. Hogyan is lesz Hadik András izgalmas téma egy gyereknek? Hát így – meséli nevetve.
Az úton számos esemény válik a tanulás forrásává. Egy egyszerű mosdóhasználat is.
– A budai Várban sétáltunk épp, és azon kaptuk magunkat, hogy elszaladt az idő az egyik matematikai játékkal, s elfelejtettük, hogy „folyó ügyeink” vannak. A Hilton volt a legközelebb, így megkerestük a mosdókat a lobbiban. Egy idő múlva feltűnt, hogy a lányok csak nem jönnek ki a mosdóból. Megkértem az egyik női munkatársat, nézzen utána, mi történhetett. A zömmel lakótelepi gyerekek életükben nem láttak még ilyen előkelő mosdót, a kislányok úgy érezték magukat ott, mint egy elvarázsolt kastélyban. Kenegették magukat a krémekkel, nézegették magukat a mosdó csillogó tükreiben. Amikor elindultunk hazafelé, azt kérdezték, vajon mennyibe kerülhet egy este itt. Megnéztük a Google segítségével, 115 ezer forint volt egy éjszaka. „Nahát, ki tudja azt kifizetni?”, kérdezték, de gyorsan válaszoltak is rá: Ronaldo biztos ki tudja fizetni. Újabb Google: mennyit keres évente Ronaldo? Megtaláltuk, és leosztottuk, hány éjszakát tudna itt eltölteni ebben a hotelban. Ez matek. De közben volt egy kis társadalomtudomány is, mert azt is kiszámoltuk, hogy egy átlagos tanári fizetésből hány éjszaka fizethető ki. Megbeszéltük, mi lehet az oka, hogy ekkora különbségek alakulhatnak ki egyes emberek között.
És a fegyelmezést hogyan oldják meg a Finniskolában?
– Sehogy, mert nincs rá szükség – hangzik az egyszerű válasz. De miért is kéne? Hiszen nem egy levegőtlen helyiségben, a négy fal között kell fegyelmezetten üldögélni, a gyerekek mozoghatnak, így nem gyűlik fel bennük a feszültség. – Semmi nem indokolja, hogy osztályteremben tanítsunk. Nincs olyan tananyag, ami indokolja, hogy ülve, levegőtlen helyen görnyedve tanuljuk meg – fűzi hozzá Mihályi Endre, s szavait igazolja az is, hogy az odajáró gyerekeknél feleslegessé váltak a korrepetálások, a különórák – fokozatosan sikeresek lettek.
