Író és tehenész
„Szoktad simogatni a teheneiteket? Igen, mindet végigsimogatom mindennap. Ha nem érek rá, van váltósom. Tényleg elviszitek vágóhídra az öreg teheneket? Nem. Van egy tehéntemető itt a telep mellett, friss lucernát is viszünk néha a sírokra.” Így szól a bevezető Hartay Csaba Nem Boci! című, most megjelent „rusztikus” tehenészregényében. Ott jártunk a családi tehenészetben, s csekkoltuk: a sztorik valóban életszagúak. Egy költő-író-tehenész – és a magyar mezőgazdaság – mindennapjai.
Úgy volt, hogy csak etetés, itatás, fejés lesz a program, közben beszélgetünk irodalomról, költészetről. De ha az ember élőben láthat tehéninszeminációt is, ráadásul a környék legjobbjától, csak nem mond nemet. Elkél a vendégsperma, mert biztosra kell menni. Négyszáz fejőstehénhez túl nagy bikaparkra volna szükség, hogy elkerüljék a beltenyésztést.
De még csak a program elején, az etetésnél járunk a szarvasi szarvasmarhatelepen. Az etetőkocsi serényen dolgozik, Hartay Csaba kezében morzsolja a tizenhárom összetevőből álló takarmányt:
– Minden áldott nap ugyanúgy néz ki: fejés, etetés, itatás, trágyázás, kelés hajnalban. Na, az megszokhatatlan. És ahol ennyi gép van, mindig elromlik valami. Általában karácsony másnapján vagy vasárnap.
Most épp csütörtök délután. A vízágyú robbantótáblájához kellene alkatrész. Egy férfi papírral robog Csabához, keresi az öntöző katalógusát, ami a Karcsinál van, a Karcsi meg a traktoron, nem hallja a mobilt. Tipikus.
Csaba az édesapja tavaly áprilisi halála óta negyedmagával vezeti a tehenészetet. Gyerekkorában is kijárt, de „nem lófrált a bocikkal”.
– Apám nehéz ember volt. Csak kiküldött az udvarra, tanuljam meg, mi merre.
Nem akaródzott. Végül tíz éve mégis beszállt a családi vállalkozásba. Miközben publikált az Élet és Irodalomban, a Forrásban, a Tiszatájban, a Tekintetben. Ha a költőtől kérdezik, mikor dolgozik, azt feleli, amikor a telepen van. Az írás pihenés, kikapcsolódás. Csaba, mivel földtulajdonosoknak kötelező, aranykalászos gazdatanfolyamot is végzett.
– Kiugrottam a traktorból, elrepedt a bokám, úgyhogy tényleg mindent elolvastam, amit kellett, mégsem mondom, hogy értek hozzá. Inkább az adminisztrációban vagyok jó, szót értek a munkásokkal. Apám mondta mindig: kirúgni könnyű bárkit, nagyobb művészet munkára bírni őket.
Elérni, hogy ne tűnjön el a zacskó napraforgó, a gázolaj a tankból, s aki a szabadnapján berúg, másnap bejöjjön. A szabadnap amúgy is necces kérdés. Huszonöt ember nyűgjét kell összehangolni fejőstől, elletőstől a borjú- és üszőgondozón át a traktorműhelyesig, átlátni, ki mikor menne lagziba, vinné az asszonyt orvoshoz, s persze maradna otthon karácsonykor, szilveszterkor meg újév napján is.
A telep a hetvenes években még állami gazdaság volt, Csaba édesapja ’93-ban privatizálta. Az évek során lett fejőház, új istálló, etetőkocsi. Meg nagyobb szigor.
– Korábban mindenki úgy volt vele, megdöglik egy tehén, na és? Az államé. Lazán dolgoztak az emberek, ment a piálás. A hűtőben víz helyett konyakot tartottak, pálinkával vezették be, sörrel öblítették le. Apám már csak egy sört engedélyezett az ebédhez. Kell a fegyelem, nincs mindenkiben felelősségérzet. Elromlott a vákuum a fejőgépben? Akkor nem tud fejni. Hazamegy. És a tehén? Arra nem gondol.
Pedig az állatok minden mozdulatát nyomon követik. Szó szerint. A nyakukban aktivitásmérő kütyü, amely figyeli a tehén magához és csoporthoz mért mozgását is. Merthogy amelyik pörög, készen áll a megtermékenyítésre. És ekkor lép a színre Timár Csaba inszeminátor. Hartay Csabáéknál dolgozik főállásban, de a környező telepekre, tanyákra is hívják, nagy tudomány az övé.
– A sertéseknél egyszerűbb, de a teheneket nem lehet gépileg megtermékenyíteni, bonyolultabb a felépítésük. Én a végbélen keresztül kitapogatom a nemi traktust, ha cisztát érzek, szétmorzsolom, és mehet is a sperma.
Ami nem ám a szomszédból érkezett. Kanadai bika a feladó, a pátosz nélküli románcig mínusz 198 fokos nitrogénban pihen az anyag. Csaba mozdulatai rutinosak. Melegítőkészülék elő, sperma be, 37 fokig melegít, vállig érő gumikesztyű fel, tehénbe be. Székletet kilapátol, tapogat, pálca betol, „még egy kis csiklójáték, hogy természetesnek hasson”, és a borjú úton. A kanadai anyag szexált, vagyis száz esetből csupán ötször születik bika, azokat eladják. Az apa maradéka a tenyeremben landol: műanyag tasak, rajta kódok és a dátum, a sperma 2014. április huszonharmadikán került forgalomba.
Timár Csaba nem szokott mellélőni, nem úgy, mint az elődje. A kollegina heti kétszer, Csaba olykor napi ötször is inszeminál. Hiányszakma az övé, de nem csak inszeminátorból akad kevés.Olyan fiatalt is nehéz találni, aki ért a gépészethez, szétszed és összerak egy traktort, és még dolgozni is akar, nettó 120 ezerért.
Hartay Csaba úgy van vele, ebből legalább megél. Az írói honoráriumokból egyre nehezebben menne. Az irodában ülünk, megint apjához kanyarodunk. Csaba azt mondja, az évtizedek óta halmozódó papírokon a kézírásában, a haptákban álló dossziékban, a telep minden szegletében itt a szelleme.
– Kiskoromban Petőfit szavalt nekem, de nem szerette, hogy írok. Éljek itt, ez volt a duma. Ha este hatkor hazamentem, már hívott telefonon, és ordított, mit képzelek. Amikor meg jó pénzt kaptam a verseimért, féltékeny volt. Nem lehetett neki megfelelni.
(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható)
