Így herdáljuk el az uniós pénzek nagy részét
Túllépte a kilencezermilliárd forintot az előző hétéves ciklus uniós támogatásainak kifizetése. A baj csak az, hogy a fő cél nálunk a pénzek megszerzése, nem pedig hatékony felhasználása.
Egyre több szakértő veti fel, hogy az eredetileg a fejletlenebb országok felzárkóztatását célzó uniós támogatási rendszer valójában kontraproduktív, mert hatalmas összegeket biztosít olyan beruházásokra, amelyek nem igazán szolgálják a tényleges fejlődést, inkább csak egyes mutatókat javítanak. A megpályázható alapok többsége, valamint a normatív támogatások eleve nem kifejezetten a hatékonyabb termelést szolgálják, hanem legfeljebb közvetve járulhatnak csak hozzá ahhoz.
Feltéve persze, hogy a kedvezményezettek is így akarják, nem pedig csupán részesülni a bőségszaru ontotta pénzből. Márpedig a konkrét felhasználás nagy részénél sajnos ez a helyzet, a hangsúly a támogatás megszerzésén, nem pedig minél jobb hasznosulásán van. A magyar kormány is azzal büszkélkedik, hogy az utolsó euróig lehívja a rendelkezésünkre álló kereteket, és ennek érdekében az elmúlt két és fél évben rohammunkában hirdették meg és bírálták el a pályázatokat. Az illetékes apparátusok dolgozóit is aszerint premizálják, kimerítik-e teljesen a kereteket, ha igen, akár félévnyi fizetést is kaphatnak pluszban.
Érthető tehát, hogy mindent megtesznek ezért és ez a legfőbb céljuk. A helyzetet rontja, hogy a nagy kapkodás kitűnő terepet nyújt a manipulációkra, a pénzeknek a megfelelő zsebekbe való juttatására. Számos elemző anyag tanúsága szerint átfogó rendszere épült ki azoknak a módszereknek, amelyekkel hatalmas összegeket lehet szinte feltűnés nélkül lenyúlni a brüsszeli forrásokból. Az ezzel foglalkozó felmérések szerint, amelyeket a véletlenszerű ellenőrzések eredményei is alátámasztanak, a korrupciós módszerek a kiírásoktól kezdve az elbíráláson át a végrehajtásig és a látszólagos ellenőrzésekig terjednek.
A vizsgálatok szerint a kiírások jelentős része már önmagában manipulált. Egy uniós támogatással készült elemzőszoftver, amely negyven mutató szerint nézi végig az anyagokat, az utóbbi két év tizenötezer hazai közbeszerzési kiírásának 60 százalékát gyanúsnak találta, azaz olyan elemeket fedezett fel bennük, amelyek a pártatlanságot kérdőjelezik meg és indokolatlanul korlátozzák a potenciális pályázók körét. Pedig ez még csak a folyamat eleje, a következő fázis a döntéshozatal, amely nem eléggé átlátható, teret ad a manipulációnak. A projektek egy tanulmány szerint jellemzően jelentősen túlárazottak, átlagosan 25-30 százalékkal, de – mint az EU-s vizsgálatokból is kiderült – nemritkán a piacinál többszörösen magasabb az ár, amit a bírálóknak látniuk kellett volna.
A következő probléma az ellenőrzési rendszer gyengesége, olyan sok a támogatott projekt, hogy tényleges, alapos vizsgálatra csak rendkívül ritkán kerül sor, akkor is többnyire valamilyen jelzés alapján. Lényegében tehát semmilyen kockázata nincs annak, hogy mondvacsinált fejlesztésekre a szükségesnél sokkal több pénzt vegyenek fel a nyertes pályázók, és annak csak egy töredéke menjen valóban a projektre. Ez a modell annyira általánossá vált, beleértve a címzett juttatásokat, hogy egy átfogó kutatás szerint a pályázni akaró cégek eleve számolnak vele és alkalmazkodnak hozzá.
Mindebből egyenesen következik, hogy a támogatások nagy része nem oda kerül, ahová szükséges lenne, és a tényleges fejlesztési hatása csekély. A statisztikai adatok ezt látványosan igazolják. Az Orbán-kormány azzal dicsekszik, hogy a 2007–13 közötti időszak támogatási kereteiből már több mint kilencezermilliárd forintot kifizettek, ennek csaknem kétharmadát az utolsó három évben. (Tegyük hozzá: a forint gyengülése kellett mindehhez.) Ez látszólag nagyon imponáló, még akkor is, ha a szabálytalanságok miatt Brüsszel a pénz egy részét valójában visszatartja – azokat a kormány megelőlegezheti –, és büntetések is várhatók.
A hatás a GDP-ben is látszik, melynek a növekedése lényegében ennek köszönhető. Ha azonban a magyar gazdaság bővülésének tempóját a kapott támogatással vetjük össze, azt látjuk, hogy a nemzeti össztermékünk 2013 eleje és az idei harmadik negyedév között összesen mintegy 6,5 százalékkal nőtt, eközben az időarányos GDP több mint hét százalékának megfelelő uniós fejlesztési támogatást kaptunk. Még kirívóbb a helyzet, ha az agrártámogatásokat nézzük, amelyek a teljes magyar mezőgazdasági termelés értékének közel kétharmadát teszik ki!
Brüsszeli összesítés szerint sereghajtók vagyunk az uniós pénzek felhasználásának hasznosulási mértékében, a növekedésre gyakorolt hatásában. Ezzel együtt a brüsszeli támogatás nélkül legjobb esetben is csak stagnálnánk, gazdasági bővülésünk egyenes arányban áll a sokat bírált EU nyújtotta pénzekkel. Márpedig a bőségszaru 2020 után drasztikusan lecsökken, és ha addig nem teremtjük meg a bázisát az önerőből is lehetséges fejlődésnek, nemhogy felzárkóznánk a fejlettebb országokhoz, de tovább csúszunk le és jóvátehetetlenül leszakadunk. Nem gyorsítani kellene és 2017-ig lekötni az összes kapható fejlesztési forrást, hanem a hatékony és valóban a hosszú távú fejlődést szolgáló felhasználásra törekedni. Ez persze korlátozná a parttalan pénzlenyúlást, veszélyeztetve a hatalmon lévők érdekeit: ne legyünk tehát túl optimisták.
