Igen vagy nem?

Igazuk van azoknak, aki a népszavazást a demokrácia – magyarul „népuralom” – klasszikus eszközének tekintik. A közvetlen demokrácia legkifejezőbb módja ez modern korunkban. Biztosítja a nép, a legfelsőbb szuverén többség akaratának érvényesülését. Kétezer-ötszáz évvel ezelőtt a nép az athéni piactéren, az agorán juttatta kifejezésre szándékát. Ott döntött kézfeltartással a közös ügyeiről: háború legyen-e, vagy béke, emeljük-e az adót, vagy csökkentsük. Két választás volt: igen vagy nem. Az agorát ezért szokás a klasszikus demokrácia bölcsőjének tekinteni. (Csak zárójelben: hajlamosak vagyunk régmúlt dolgokat idealizálni. Mi ma jó okkal nem neveznénk az akkori athéni viszonyokat a nép közvetlen döntési lehetősége ellenére sem demokratikusnak. Az agorán például nem szavazhattak a nők és a rabszolgák. Vagyis a társadalom háromnegyede.)

Szintek és ügyek

A későbbi korok összetett problémáiról azonban nem lehetett igennel vagy nemmel dönteni. A modern demokráciákban a nép nem vonul a piactérre, hogy maga döntsön mindenről. Az agorát a parlament váltotta fel. A közvetlen demokráciát pedig a képviseleti, amelynek munkáját független bíróság ellenőrzi. Az állampolgár meghatározott időre képviselőket választ, akiket felhatalmaz arra, hogy a nevében hozzanak döntéseket. De ez nem jelenti a közvetlen demokrácia teljes felszámolását. A képviseleti demokrácia ma is biztosítja bizonyos kérdésekben – országos vagy helyi szinten – a népakarat közvetlen megnyilvánulását. A kérdés ma az, amit az írországi népszavazás újból felvetett, hogy mikor, milyen szinten, milyen kérdésekben kell megerősíteni a képviselők döntését a népakaratot közvetlenül kifejező referendummal.

Erről a mindenkori alkotmány előírásai döntenek. Vannak országok, amelyeknek alkotmánya csak tartományi és helyi szinten teszi lehetővé a népszavazást, országosan nem. Így van ez az Egyesült Államokban és Németországban. Másutt – mint nálunk is – szinte minden kérdésben ki lehet kérni bizonyos feltételekkel (megfelelő számú aláírás stb.) a nép véleményét.

Jogokat sértve

Más a helyzet olyan referendum esetén, amelynek kimenetele több országot érint. A józan ész azt mondatná, hogy vagy „népszavazzon” ugyanarról a kérdésről minden érintett ország, vagy ez csak arra vonatkozzon, amelyik kiírta. Az Európai Unió képtelen feloldani mai állapotában ezt a dilemmát közös alkotmány vagy legalább az együttműködést szabályzó szerződés nélkül. Így az írek – nem saját hibájukból, hanem a bizonytalan jogi helyzet következtében – feltehetőleg akaratuk ellenére, de ráerőszakolták referendumuk döntését a másik huszonhat tagállamra. (Egyébként ugyanezt tették korábban a franciák és hollandok is.)
A lisszaboni szerződés, amelyre most az írek mondtak nemet, ezt az áldatlan helyzetet akarta feloldani. El akarta törölni az egyhangú döntés kötelezettségét, és be akarta vezetni a bizonyos kulcs szerinti, többségi határozat rendszerét. A közösség jövője, munkájának hatékonysága szempontjából fontos lenne egy ilyen döntés. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy nemzetközi népszavazás, vagy olyan, amelyet egy országban folytatnak le, de a döntése másikakra is vonatkozik, nem működik.

Régóta folyik a vita, hogy a képviseleti demokráciákban a népszavazás intézménye bővíti-e az állampolgár jogait, vagy inkább leértékeli, korlátozza a megválasztott képviselők hatáskörét. Ha megfontoljuk, hogy mind a római alkotmánytervezetet, mind a lisszaboni szerződést aláírták azon országok kormányképviselői is, amelyeknek polgárai a népszavazáson később nemet mondtak rá, az utóbbi feltételezés tűnik valószínűbbnek.

Részben más a helyzet az egy országon belüli népszavazás esetében. Itt egy nép dönt a saját dolgáról, és viseli ennek felelősségét, következményeit. Többséginek tűnik a vélemény, hogy fontos, az ország szuverenitását érintő ügyekben méltányos az országos referendum kiírása. Németország kivételével, ahol csak tartományi vagy helyhatósági szinten lehet referendumot kiírni, ez valamennyi országban megtörtént az EU-hoz vagy annak elődeihez való csatlakozás előtt. De a csatlakozás után minden EU-határozatot újból népszavazásra vinni – nemcsak a közösség effektivitását csökkenti, s a választott képviselők munkájának leértékelését jelenti, hanem a többiek jogait is sérti.

A minden szinten végrehajtott népszavazás intézményének támogatói leggyakrabban azt vetik az ügyben tartózkodók szemére, hogy félnek a néptől. Van ebben igazság. Tudjuk, a nép gyakran hitt populista, demagóg politikusoknak, és hozott nagyon rossz döntéseket is, amelyeket nemegyszer generációk szenvedtek meg. Nem kell elmenni a legklasszikusabb példáig, Hitler kancellárrá választásáig. A nálunk egy populista figura által kierőszakolt népszavazás kimenetele a határokon túli magyarok állampolgárságáról évtizedekre megmérgezte a hazai és külföldön élő magyarok jelentős részének viszonyát.

Tisztességtelennek tekintem azt az érvet, hogy a népszavazást minden kérdésben ellenzők butának tartanák a népet. Megfordítanám a vádat: van olyan okos ember, aki megérti egy bonyolult nemzetközi szerződés részleteit, amelyeken szakértők csapatai dolgoztak sokszor éveken át, és képes eldönteni, hogy az jó, vagy rossz? Ez nem okosság vagy butaság kérdése, hanem a bizalomé, hogy választott képviselőink jó szakembereket bíztak meg a szerződés kidolgozásával. Azt is gondolom, hogy a gyakori népszavazás azt az érzést keltheti az állampolgárban, hogy csak az fontos ügy, amelyre referendumot írtak ki. Ez aláássa a képviseleti demokrácia lényegét, hiszen közvetve azt sugallja, hogy megválasztott képviselőink csak lényegtelen dolgokban illetékesek.
tétova tömegek

Az ír referendum kimenetele körüli vitában megszólalt sok mindenki más mellett Jürgen Habermas német és Timothy Garton Ash angol filozófus is. Egyetértenek abban, hogy az ír nemet tiszteletben kell tartani, és mindketten hibáztatják a politikusokat, hogy nem hozták közelebb az EU intézményeit – parlament, bizottság, bíróság – a néphez. Igaz. Ez valamennyi (!) tagállam politikusainak felróható. Nem tettek eleget annak érdekében, hogy az emberek megismerjék ezeket az intézményeket, hatáskörüket, fontosságukat, döntéseik befolyását mindennapi életünkre. Az Európai Parlamentbe kiöregedett vagy a hazai politikában másod-, harmadrendűnek számító politikusokat delegálnak. Az egyes kormányok szívesen könyvelik érdemeik közé az EU sikereit, s még szívesebben varrják Brüsszel nyakába saját hibáikat. Nem az a baj, hogy nem helyeslik az integráció tervét, hanem az, hogy nem lépnek fel mellette teljes határozottsággal.

De ne legyenek illúzióink. Az Európai Unió soha nem lesz igazán állampolgár-közeli. Per definitionem nem. Az EU-kormányok közösségének intézménye. Kapcsolata az állampolgárhoz a mindenkori kormányon keresztül történik. Az pedig olyan, amilyen.