Hübrisz – Magánbűnök és közerkölcsök: a Szájer-ügy
Pöttyös csokornyakkendő, Esterházy-kockás zakó, pasztellszínek, fekete cipő, fekete napszemüveg, a bal kézben könnyű irattáska. Hősünk derűsen lépked a napsütötte fehér házi lépcsőn. Kicsit kilép, siet, mozgása tudatosságról, lendületről árulkodik. Akkori kondícióját hatvanévesen is megőrizte. A novemberi jeges éjben ereszcsatornán csimpaszkodni nem időskori teljesítmény.
– A Józsi – mondta a sajtós kolléga. – Ő nálunk az ész.
Szájer, a liberális dzsigoló. A látvány (és a liberális jelző) a napfényes kilencvenes évekbe visz. Szájer akkor már tíz éve az ötös fogat ötödik, meghatározó tagja volt. A többiektől kicsit távol (szélen), de ha igazán kényes dolgot kellett megoldani, helyretenni, a Fideszben először rá gondoltak. És Józsi megoldotta. Szájerben valóban volt valami világfias, dandys különcség és könnyedség. Legelsősorban ítélőerő, kiváló lélekjelenlét. Szinte sohasem pánikolt. Egy laza úr és egy arisztokratikus ficsúr keveréke. Már akkor sem volt kampányember. A stúdiófény nem az ő világa, bár megállja a helyét ott is. De az igazi terep Brüsszel, kezdettől ott akart kibontakozni.
Itt jön Szájer, a mindig ötös tanuló, pasztellszínek és tweedzakó: a nyugatias politikai normát a magyar közönség az első ciklusban nem ismerte. Akik korábban a Házban felbukkantak, tartalékos káposztafejek voltak. Nem is tudhattuk, hogy mi a „polgári dizájn” (mára a „polgári” a használatból is kikopott), milyen a politikus, aki nem funkci. Jobb híján gondolhattuk, hogy ilyen. Szájer a maga módján Orbánék farmerdzsekis, szakállas csapatában formabontó alaknak számított. Az induló fideszes társaságban (a huszonkét fős minifrakcióban) Szájer volt az egyetlen, aki értelmiségi szakpályán is boldogulhatott volna. Az indulás is biztató volt, 1986 és 1996 között az ELTE ÁJTK Római Jogi Tanszékének tanársegédje, majd adjunktusa. 1996-ban ügyvédi szakvizsgát tesz, „a könnyek országútját”, a Soros-ösztöndíjat megjárta szegény Szájer József is. 1986–87-ben az Oxfordi Egyetem Balliol College vendéghallgatója. Korábban három évig Bibó-kollégista, innen nősült (ide tartozott Handó Tünde), az egyetlen volt az induló csapatból, akinek tudományos munkássága volt. Elég, ha A vis maior a római jogban című dolgozatot említjük a vékonyka publikációs listáról (Publicationes Instituti Iuris Romani Budapestinensis, 1983).
Ezt azért hasznos megemlíteni, mert a helyzet, az omló-bomló néppárti együttműködés, Orbánék kiszorulása az európai erőcentrumból Szájer számára valóban vis maior helyzet, elháríthatatlan akadály lesz. Ha Szájer jelentette a hidat Orbán és Weberék között, az most a lehető leglátványosabban beszakadt. Szájer a néppárti együttműködésben, az uniós betagolódásban tizenhat éve benne volt. Az életműve ez volt, egyúttal Brüsszelhez kötötte az életformája is. Szájernek Brüsszel, a szabad levegő, a mondén életvitel, a területen kívüliség (egyúttal hatalmon belüliség) dinamikája, az élveteg életmód, az aranyfüsttel beszórt bomlás, a pénz szaga, a nyüzsgés a sápatag fél-Balkán után maga volt a politikai oxigén.
Mindezt most ott kell hagynia a politikával együtt.
De vissza a kezdetekhez.
Sopronban született és érettségizett, a források szemérmesen utalnak a tragikus történetre, a pedagógus szülők balesetére (1981). Szájer karácsonyozni jött haza Nyugatról, s szüleit a hálószobában holtan találta. A hivatalos formula úgy szól, „fűtési baleset” volt. Szén-monoxid-mérgezés. Szájer így lett a gyámja két kiskorú öccsének. Tipológiai értelemben hősünk mindenben illett a kollégiumi klán kemény magjához. A megannyi Julien Sorel egyike volt, akik – érezvén az idők változását – eldöntötték, hogy a bűnös várost, Budapestet legyőzik, elfoglalják. Az első ciklusban – jó tíz évvel az uniós csatlakozás előtt – már mindenki mondogatta, a nagy ötösből Szájer az, aki brüsszeli szerepvállalásra készül. Hogy mi vonzotta épp ehhez, nehéz belemagyarázás nélkül megérteni. Nyilvánvalóan tudta, jobb innen minél messzebb menni, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a hatalom tartós birtoklásáért a Fidesz egyre tragikusabb árat fizet. 1993 óta egyre populárisabb köröket fut. A kulcsszereplő ebben maga Szájer volt, aki a választmányi elnöki posztért folytatott harcban döntő szerepet játszott a fodoristák kiszorításában (1993, Miskolc). Orbán jelöltje a hiperlojális Szájer volt, Fodor az SZDSZ-be távozott, és hosszú hányódás után, 2018-ban a politikából is kihullott. A volt ellenfél, Szájer most követi.
Orbán Viktor és Szájer József 1990-ben a parlamentbenUtólag logikusnak tűnik – persze lehet, hogy belemagyarázás –, hogy Nyugaton, ahol privátum és közszféra viszonylag elkülöníthető, ahol a magán- és közösségi szféra nem válik el élesen, ahol szabad a mozgás, az élet és a szerelem, egy másságával (Bayer Zsolt szerint „démonaival”) küszködő politikusnak nagyobb élet- és mozgástere van. Brüsszel számára inkognitó volt, rejtekhely, ahol szabadon meg- és kiélhette a szenvedélyeit. De mondom, ez feltételezés.
Politikusként pedig, ne feledjük, Szájer is csúcsragadozó volt. A „leleplezés”, kikészítés műfaja tőle sem idegen.
A Fidesz visszatérő vádja, hogy a baloldal, általában az ellenzék a magyar kormányok lejáratása tör, ugyanakkor nem feledhetjük, hogy Szájer milyen köröket futott, milyen leveleket köröztetett Brüsszelben Kovács Lászlóról, amikor a szocialista expártelnöknek beígért energiapolitikai biztosi posztot kellett a Fidesznek megtorpedóznia. Az uniós terepet első perctől a jobboldal uralja. Az első uniós választáson (2004) az MSZP háromszázezer fával vesztett, és a helyzet azóta sem változott. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az európai vezető szerep az energikus – és tegyük hozzá, tehetséges – Szájer kezébe csúszott. Szájer távlati célja a néppárti frakció vezetése volt. És ne feledjük, mielőtt Brüsszelbe kikerült, Szájer mögött már ott állt nyolcévnyi hazai frakcióvezetés, négy év ellenzékben, négy év az első Orbán-kormány idején. Mindig első osztályú intrikus volt. Szájer politikai halálával Orbán leghatékonyabb emberét lőtték ki. Utólag persze mindenki okos. Magyarországon Szájer honatya mindvégig „veszélyben volt”. Alattomos legendák szóltak titkos bécsi kiruccanásairól. Tegyük fel, ez is afféle híresztelés. Magyarországon akkor is százados kulturális hagyomány: minden korban mindenki másért jár Bécsbe. Van, aki munkáért, van, aki száműzetésben, van, aki Gorenjéért, van, aki „az érzékek szabadságáért”. A brüsszeli végjáték történetét kezdettől átitatja a hübrisz, a féktelen gőg. Hogy megengedheti magának ilyenkor, Covid idején is, ő más, mint a Vörösmarty-szövegben megénekelt „közrabok”.
Az apologéták most persze csapdát, titkosszolgálati akciót emlegetnek. Hogy odacsalták, megtévesztették, rajtakapták és pellengérre állították. Ha így történt, nem mondhatunk mást, mint a sokat idézett népi banalitást: könnyű volt Katót táncba vinni. Az igazság talán annyi, hogy a fatális történetben úgy zajlott minden, mint egy unalmas rendőri akció. Szájert előállították, nyilatkozatát jegyzőkönyvezték, őt magát a lakására vitték, a tablettákat lefoglalták. Szent-Iványi István volt szlovéniai nagykövet, EP-képviselő szerint a történet annyiban nem szabványos, hogy a banális rendőri akciót előbb a belga, majd a világsajtóban gondosan közzétették.
Azt is mondják, Szájer már nem volt a régi. A kompromisszumkész tárgyalópartner, a képzett uniós jogász imázsa a migránskérdés élesedésével, a néppárti viszonyok bomlásával, a vétófenyegetés árnyékában megkopott. Szájert Brüsszelben az utóbbi években magába forduló, komor és gőgös alaknak ismerték. Hanyatló szellemalaknak, aki érzi, egyre kevésbé lesz rá szükség. De, mint tudjuk, hatvanéves öregúrról van szó. A politikai egyedfejlődés világában ez virágkor. Csatornamászás szempontjából nyugalmi idő.
Szájer viszonylag elegánsan távozott. Mintha már készült volna.
Racionális politikus így tesz, számításba veszi a várható fejleményeket. És most már nincs mit tenni, agyon fogják hallgatni. A híres „kötcsei búcsúkba” sem hívják többé. A másik fideszes botrányhőssel, Schmitt Pállal ellentétben Szájer tárgyilagos és szűkszavú volt. Schmitt durcáskodott, morgott, magyarázkodott, visszatámadott, mielőtt fölvánszorgott a parlamenti pulpitusra, hogy megtörten lemondjon.
Szájer egyszer egy interjúban lapunkban is megszólalt. A frissen szerzett hatalom igézetében szerény és szűkszavú volt. Szomorkás és talán kissé bűntudatos. Dedikálta a beszédgyűjteményét (a legtöbb politikus kiadja ezeket az alkalmi szövegeket), sietett, valami késő esti pimf ülésre várták. Sok ezer órát átértekezett. Elmegy erre a slemilségre fél kilenckor? – kérdeztük. „Küzdeni kell” – mondta gondterhelten.
Egyéniségén átütött valami lemondó, kötelességtudó dekadencia. Az a legendás iPad nem kerül a Nemzeti Múzeumba. Árverésen tán el lehet adni húsz év múlva. Pedig a gránitszilárdságú azon íródott. Szájer 2011-ben az alkotmányszövegező bizottság elnökeként az új alkotmány (Alaptörvény) szövegét ezen rögzítette. A legenda azonban a múlté, a Szájer név az Alaptörvény felületéről lassan ledörzsölődik. Mégiscsak snassz, hogy a „nemzeti lényeg” szövegét egy orgia menekülő résztvevője formálja. Hogy politikusként hova helyezzük Szájert – volt liberális, konzervatív, kereszténydemokrata –, fogas kérdés. (Az azonos neműek élettársi kapcsolatának legalizálásáról szóló 1996-os vitában a Fidesz vezérszónokaként a baloldali–liberális kormány megengedő tervezetét támogatta. Néhány hete e jogok alkotmányos szűkítésekor meg sem szólalt.) Mondhatnánk Szájer Józsefet technikai kereszténydemokratának. Jó tanulónak, aki ha megkapja a leckét, elfogadható minőségben megoldja.
Hogy ki lesz Orbán brüsszeli rezidense, nem tudhatjuk. Gyaníthatóan senki.
Pályázó persze erre is akad. Szájer után a világválság légkörében egyre katasztrofálisabb figurák jönnek. Például olyanok, mint Semjén pártelnök, aki a botrányt követő órákban a sajtót ekként tájékoztatta: „Miért kellene nekem ehhez bármit is szólnom?”
És valóban. Miért? Az ember kezdi szánni Szájert, aki harminc év inkognitó után, a Fideszből kilépve, politikai űrbe távozik. A többi pedig már magánügy.
A cikk a 168 Óra hetilap 2020. december 9-i számában jelent meg.
