Honpolgárok helyett alattvalók?

- Amikor a Fidesz teljes fegyverzetben való felbukkanásáról ír, van egy érdekes mondata arról, hogy húsz év csalódásai hogyan aktualizálták a társadalomban a régi sérelmeket. Ez arra utal, hogy az ország elfordulása a rendszerváltástól és a mai Fidesz eljövetele nem véletlenül esett egybe?

– A magyar rendszerváltás nem olyan spontán tömegmozgalom formájában zajlott le, mint a prágai bársonyos forradalom, de szerencsére úgy sem, mint a bukaresti eseménysor. Ennek következtében nem volt elég éles cezúraélmény. Volt viszont egy, a késői Kádár-korban kialakult keleties, kezdetleges fogyasztói társadalom, a maga túlméretezett aspirációival. Ezért aztán az 1990-es választások idején egy olyan reményekkel és illúziókkal teli közérzület alakult ki, amely szükségképpen kudarcra volt ítélve. A rosszkedvű ország effektusának nevezett hatás a Medgyessy-féle túlméretezett osztogatás után lett különösen erős, amikor kiderült, hogy a késő Kádár-kori igények fenntarthatatlanok. Az ország hangulata átváltott egy sajátos ingerültségbe, és erre ráérezve, a Fidesz politikája éppen a tömegingerlést állította az ellenzéki tevékenység centrumába. Sikerrel.

– Az ingerültség ezzel el is múlt, vagy csak irányított lett?

– Most úgy látom, hogy egyfelől olyan korszakban élünk, ahol részben egyetemes bizonytalanság uralkodik, részben pedig a növekvő megfélemlítettség. Az előbbi magyarázza, miért sikerült a Fidesznek létrehoznia a jobboldalon egy homogén, látszólag belső törések nélküli egységet, amely alapjában véve megőrzi domináns szerepét. A megkapott szabadság ugyanis az az állapot, amely a leginkább telítve van bizonytalansággal, mert az egyén élete saját döntésétől függ. Ezzel szemben, ha külső kényszerek vezérlik, könnyebb a viselkedése. A bizonytalanságot tehát csökkenti az odacsatlakozás, a betagolódás. Ha olyan vagyok, mint a többiek, nem kell rettegnem a világtól, az élettől úgy, mint magányos harcosként kellene. Figyeljük meg, hogy a Fidesz, illetve a Jobbik mint extrém alakzat hogyan szippantotta magába mindazokat, akik az együtt viselkedés, együtt cselekvés, a közös hit bizonyosságából merítik a saját magabiztosságukat.

– És a félelem? Ez az ára az odatartozásnak?

– Többféle félelem van. Bibó idején főleg politikai félelmek voltak, most viszont az egzisztenciális félelmek a jellemzőek. Ennek egyik oka a hatalom totalizálása. Az átlagpolgár bárhova néz, mindenütt a hatalom frissen odarakott embereinek a tükrében látja magát. Ez az államcentrikus, minden autonómiát és önkormányzatot felszámoló erő nem tűri el, hogy egy színház-igazgatói, kórházi vagy iskolaigazgatói poszt ne az övé legyen. Napi élmény tehát a kiszolgáltatottság, a függés. Honpolgári helyett alattvalói helyzetekben élő emberek vannak. Emlékezzen arra, amikor a Pécsi Szimfonikusok karmestere nem engedte eljátszani a Páva-variációkat Kodálytól, mert a polgármestert Pávának hívják. Ez már a hatalom arcát látó kisember paranoid reakciója. Ebből jön létre a csehovi világ. A csinovnyik. Az önmagát tökéletesen kiszolgáltatottnak érző lények kora.

– Szembesülve ezzel a félig bizonytalan, félig rettegő, kicsit agresszívvá váló társadalommal – és azt persze kihasználva – volt a Fidesznek elképzelése, hogy merre akarja vezetni? Volt és van ideológiája, célja, jövőképe?

– Az a harminchét fiatalemberből álló csoport, amely létrehozta a Fideszt, és amelynek a magva azóta is megvan, szerintem csak azt tudta, hogy hatalomra kell kerülnie. De azt nem, hogy minek a jegyében. Ki fog derülni, hogy a nagy megvilágosodásban az Antall környezetéből származó tanácsadók kulcsszerepet játszottak. Ők ébresztették rá a fiatal liberálisokat, hogy üresen maradt a jobboldal. És üres a politikai vezérfigura szerepe.

– Ha a baloldal üresedik ki, ma a Fidesz baloldali párt?

– Az nem valószínű, de lehetett volna egy jobbközép, az MDF és a kisgazdapárt közötti párt. A Fidesz eljátszhatta volna azt a szerepet, hogy nem csupán lenyeli az MDF és a kisgazdák roncsait, hanem a maga alá rendelt, jelentős szerepet sosem játszott kereszténydemokratákkal együtt integrálja ezt a társaságot, és ezzel olyan tömböt hoz létre, amely sokkal élesebben különül el a szélsőjobbtól. De ahelyett, hogy ezt a tradicionális magyar közepet célozták volna meg, hatalmi aspirációik miatt jobbra fordultak, a magyar történelem legavíttabb, legkompromittáltabb eszméihez, és most nem is beszélek a vallási mezőről. Riadtan hallom, hogy a Nemzeti új igazgatója fel akarja szenteltetni a színházat mint a magyar kultúra szakrális intézményét. Ahol a Bánk bánban nemi erőszak és gyilkosság van! Csupa szakrális esemény, nemde? Az ember tragédiáját már szóba se hozom.

– Miért kellett ennyire avíttas eszméket magára húznia a Fidesznek?

– Miért van valakinek annyira hihetetlenül erős hatalmi motivációja? Miért jó a hatalmat osztatlanul birtokolni? Itt már a közélet átmegy individuálpszichológiába, és a kettő egybejátszik. Mert az már kollektív pszichológia, hogy ennek a jobboldalnak viszont miért volt vezérszükséglete. Vezérre a totalitárius mozgalmak tartanak igényt, ez a 20. században mindig így volt.

– Abban, hogy a társadalom jelentős része és a Fidesz egymásra talált, talán a kölcsönös amnéziának is szerepe volt. Nem tudom mással magyarázni azt, hogy a párt folyamatosan és következmények nélkül szüntetheti meg a maga múltját. Állít valamit, ami teljesen ellentétes azzal, amit tegnap mondott, és holnap is mond majd valamit, aminek semmi köze nem lesz a mai mondatához. De ez nem számít. Ezt a társadalom elfogadja.

– A Fidesz a saját múltjából talán csak a Nagy Imre-temetésen elhangzott Orbán-beszédet tartotta meg. A társadalmi amnézia is ismert, erre a Fidesz úgy épít, hogy egész retorikájának a centrumában a magyar kivagyiság eszmeköre áll. Orbán Viktor legutóbbi évértékelőjében Szent Istvántól egy perc alatt eljutottunk a golyóstoll magyar feltalálóján át az A38-as hajóig. Ez az, amit Bibó állandó, kényszeres öndokumentációnak nevezett, és ami kelet-európai nyavalya, mert az itt élő népek folyton versengenek egymással. Ennek sajátos terméke a Kárpát-medencei magyar felsőbbrendűség eszméje is. A labdarúgó- szövetség legutóbbi közgyűléséhez Orbán intézett egy levelet, és kézzel írta az aljára, hogy legyen úgy, mint régen volt. Ismeri a dalt? Sokan azt hiszik, két háború közti nóta, de Jókai is írt róla, és szerepel Erdélyi János 1846-ban megjelent népdalgyűjteményében is. A szöveg: „Legyen úgy, mint régen volt, süvegelje meg a magyart mind a lengyel, mind a német, mind a tót.” A náció persze cserélhető, be lehet írni a zsidót vagy a románt is.

– Ez tetszik a magyar társadalomnak?

– Azt hiszem, igen. Ez a „ki a legény a csárdában” mentalitása. A fölény. Hiszen ha fölény van, nincsenek bűnök, nincs mire emlékezni.

– Ön arról is ír, hogy ez a bizonytalanságban és félelemben élő társadalom rettentően dezintegrált is. Ezzel függhet össze, hogy hiába vannak külön-külön erős csoportsérelmek, ezek nem állnak össze? És ebből jön talán az ellenzék gyengesége is, amely politikai középről beszél, de nincs mögötte társadalmi közép?

– Nem tudom, ez több tényező eredménye. De az biztos, hogy ez egy szegény ország, a közügyekkel való foglalkozás, a politizálás pedig valamilyen értelemben a társadalom luxusa. A társadalmi jólét bizonyos foka nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a közügyekre energia maradjon. A másik: egyre több a diplomás, de egyre kevesebb az értelmiségi. Márpedig Bessenyeiék és Martinovicsék óta a sajátos nemzeti és szociális hivatást betöltő értelmiségi lét az egyik legszebb magyar tradíció. Ez valahogy elporladt. A mai értelmiségi ha igazi funkcióit akarja gyakorolni, vagy partizánharcra kényszerül, vagy a pártok mögött szerveződik ilyen-olyan osztagokba. Ez kulcskérdés: egy nemzet alkotóképessége a szakértelmiségnek és a közügyekben érdekelt értelmiségnek a függvénye.

– Visszatérve a Fideszhez: azt írja, hogy tekintélyelvű, neonacionalista és populista rendszer épül ki. De mi ennek a jövője? Utal arra, hogy ha ez bebetonozódik, akkor csak megdönteni lehet. Vagy szétesik, szétfeszítik a belső ellentétek. Ami van, pusztán demokratikus úton nem is változtatható meg?

– Ami nyugtalanít: volt Orbánnak egy gondolatmenete arról, hogy bizonyos helyzetekben a demokrácia utáni korszak jöhet el. Félek, hogy létezik egy halvány teória arról, hogy ez a demokrácia túlélte magát, és a Fidesznek meg kell találnia bizonyos demokratikus formáknak és a diktatórikus, vezérelvű, etatista rendszereknek valami új kombinációját. A hatalmi hatékonyság nevében. Szerintem Orbán elmulasztott egy történelmi pillanatot. Lehetett volna korunk Deák Ference. A győzelem után, kirekesztve a szélsőségeket, előállíthatott volna egy olyan nemzeti integrációt, amely valamelyest hasonlított volna a skandinávra. De minél több idő telik el, annál kisebb ennek a lehetősége. A diktatórikus hatalomnak megvan az a logikája, hogy saját magát taszítja a szélsőségek felé. De, ha késve is, nyitva még egy másik lehetőség, amikor bizonyos személycserék elgondolhatók. A Fidesz, hiába látszik homogénnek, igazából nagyon tagolt alakzat. Egyik lába ugyan belelóg a Jobbikba, de belül van egy tényleges, létező, igaz, szűk kereszténydemokrácia is, amely feszeng, és rosszul érzi magát a Zsiga Marcellek világában. Léteznek olyan rejtett, alig látható áramlatok, tendenciák, amelyek alapján elképzelhető, hogy előbb-utóbb eljön a Fidesz Gorbacsovja. Hogy ki lenne az, és mikor jönne el, persze még nem tudható.