Hol a tolerancia határa?

Alig két hónapja beszélgettem Békési Róberttel, a Migration Aid egyik aktivistájával a Déli pályaudvarnál. Ő mesélt a hajnali pillanatról. Akkoriban fél hatra ment a pályaudvarhoz, hogy mire a sátrakban ébrednek a menekültek, már legyen gyümölcslé, elkészüljön a sajtos-vajas kenyér, kerüljön törülköző, egyszer használatos borotva. És akkor, a szürke aluljáróban, a munkába rohanók között látta, ahogy a menekültek éppen imádkoznak. A segítők el is döntötték, kiírják majd egy táblára, merre van Mekka, mert napról napra mindenféle irányban térdeltek akkor már az átutazók.

Nem tudom, végül kiírták-e. Azt sem, hogy akit ott, egy napra vendégül láttak, hova jutott. Beérte Ausztriával, ment tovább Münchenig, vagy netán már Koppenhágában van? Esetleg egy dán mecsetbe jár? Olyanba – múlt heti számunkban mesélt erről Csizmadia Daniella –, amelyben kőkemény politikai program fut, s többen indulnak az imám buzdítására Szíriába az Iszlám Állam oldalán harcolni? Ezt sem tudjuk.

Azt viszont igen, hogy szélsőségesen megosztja a hazai és az európai közvéleményt a kérdés: képes-e megoldani a kontinens társadalma a muszlim menekültek befogadását? Tamás Gáspár Miklós a Magyar Narancs múlt heti számában igennel felelt. „Nem hiszem, hogy az iszlám nagyobb jogalkotási nehézségeket vetne fel, mint az iszlám hiányában tapasztalható elnyomás” – mondta a lapnak a filozófus.

A magyar kormány megmondóemberei persze másképp látják. „Egy muszlim hívő nemcsak a feleségét nem engedi bikiniben strandolni, hanem azt is sérelmesnek tartja, ha ön visel nyilvános helyen bikinit, mert ez az ő felfogása szerint bűn. Ebben nincs köztes megoldás: vagy ő adja fel a kultúráját, vagy mi” – nyilatkozta egy hete a 168 Órának Lánczi Tamás, a Századvég Alapítvány vezető elemzője. Így lenne?

Teljes csőd

Gábor György vallásfilozófus a fejét fogja: „Ostoba megközelítés, teljes csőd.”

– A szellemi, intellektuális elit teljesítménye katasztrofális ebben a vitában, és nem csak itthon. A politikai szféra vagy gazdasági érdekeinek megfelelő szólamokat húz elő, vagy szavazatszerzésben gondolkodik. Általános a műveletlenség, a vallási kérdések felületes megközelítése. A miért egyértelmű: a rendszerváltás előtt a vallási gondolkodást háttérbe szorították, majd a jobboldal – az egyházak többségének elégedettségére – a vallást politikai erőforrásként hasznosította. A baloldal súlyos történelmi örökségét próbálta kompenzálni, a liberálisok pedig, itthon és külföldön egyaránt, „felvilágosult módon” hitték, hogy a szekularizáció felerősödik s a vallások lassan megszűnnek. Nem számoltak napjaink súlyos ellenszekularizációs tendenciáival.

Gábor György úgy látja: a vallások alapvetően meghatározzák a politikai folyamatokat s a civilizációs konfliktusokat. Hiszen minden vallás mélyén ott a fundamentalizmus lehetősége, s történeti-szociológiai kérdés, hogy a lehetőségből mikor és hol lesz realitás. Ahogy a muszlim, úgy a zsidó, a keresztény vallás, de még az erőszakmentességéről ismert buddhizmus is felléphet ilyen elvárással. S meg is teszi: keveset hallunk róla, de a Burma Bin Ladenjeként elhíresült Asin Viratu a muzulmánokat fajvédő alapon tizedeli Mianmarban.

– Azzal semmi baj, ha a hívő kizárólag saját vallását tekinti üdvözítőnek. Baj akkor van, ha ezt a hitet erőszakos missziós szándékkal és militáns politikai megfontolásokból kívánja kizárólagossá tenni.

Integráció vagy asszimiláció

Az iszlámmal kapcsolatban nemrég Maróth Miklós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára festett baljós képet A keresztény Európa és az iszlám című filmben a Esztergom-Budapesti Főegyházmegye által működtetett videoportálon. Kijelentette: ötven éven belül a muzulmánok többségben lesznek Európában, s a keresztények másodrendűekké válnak, utcaseprők, szemetesek lesznek.

Tamás Gáspár Miklós ugyanakkor a nyugati emigrációba vonult magyar írókat hozza példaként a már említett interjúban: „Meg szoktuk dicsérni az olyan embereket, mint Jászi Oszkár, Cs. Szabó László vagy Márai Sándor, mert a nyugati emigrációban is megőrizték a magyarságukat. Nem voltak hajlandók beilleszkedni, nem lehetett őket integrálni, nem kezdtek el angolul vagy olaszul írni. Miért akarunk mi mást az araboktól? Miért kellene nekik az arabságukat meg iszlám hitüket feladni? Nem elég, ha elvégzik a munkájukat, befizetik az adójukat, rendes állampolgárként viselkednek, gazdagítják a kulturális, gasztronómiai palettánkat? Mindenki átveszi ezt a rasszista hülyeséget, hogy nehéz integrálni őket. Nem kell integrálni, csak azt, aki akarja.”

Sík Endre szociológus, a Tárki vezető kutatója viszont asszimilációról beszél.

– Aki Európában megtalálja a számításait, úgy látja, hogy van jövője neki, a gyerekeinek, nem érzi alávetettnek magát, sikerült asszimilálódnia, annak a kulturális értékrendjében a vallás talán csak egy, de nem a legdominánsabb elem lesz. Az asszimiláció rossz ötlet, ha erőszakos és ha a befogadó társadalom kényszeríti rá az érkezőre. Ha valaki önként vállalja, akkor viszont nem ítélhetjük el.

Gábor György sokkal szkeptikusabb. Borús víziójához először azt kell megérteni, hogy a zsidó–keresztény és az iszlám vallások között gyökeres teológiai, etikai, jogi vagy politikai különbségek érzékelhetők, amelyek kihatnak az ezekre épülő civilizációkra és kultúrákra. A zsidóság és a kereszténység például azt vallja, hogy „az állam törvénye a meghatározó törvény”, s hogy „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” Vagyis az állam és az egyház elválasztása a hagyomány részét képezte. Ám az iszlám egyszerre politikai és vallási közösség. Mohamed nemcsak prófétált, de kormányzott, adót vetett ki és irányította a hadsereget. A modern demokráciák a véres vallási háborúkból megtanulták: polgáraik számára csak akkor tudják biztosítani a különféle szabadságjogokat, ha deklarálják az állam és az egyház elválasztását. Egyik vallási irányzatot sem lehet privilegizálni, de mindenkit megillet a vallási és lelkiismereti szabadság.

– És itt a gond – magyarázza Gábor György. – Mert az iszlámban, ahol a vallási, jogi, politikai és etikai gondolkodás szerves egységben létezik, nincs mód az elválasztásra. Bár sokféle értelmezése lehetséges a Szent Útnak, a saríának, az nem csupán erkölcsi, vallási, életmódbeli elveket tartalmaz, hanem rögzíti a hatalom megszerzésének és megtartásának formáit, valamint legitimációs módjait.

Ezt hívjuk a nyugati világban alkotmányjognak. Csakhogy míg a demokratikus államok alkotmánya változhat, a saría örök, mert isteni eredetű. A muszlim felfogásban a hívők számára a saría felülírja az állami törvényeket, hiszen Allah a legfőbb jogforrás. Ám egy modern társadalomban nem jöhet létre párhuzamos jogrendszer.

– Nem válhatnak normatívává vallási elveket hordozó törvények egy hitében, világnézetében, vallásában, politikai, erkölcsi és kulturális nézeteiben sokszínű társadalomban. Például hiába tiltja az állam az emberölést, ha egyesek értelmezésében a saría előírja a becsületgyilkosságot – állítja Gábor György.
Hozzáteszi: hitelvekről lévén szó, minderről racionális, kriminológiai vagy büntetőjogi vitát nem lehet folytatni, s a hitelvek feladása nélkül belátásra aligha lehet számítani.

– Minderről viszont nehéz beszélni, mert a hazai kormányzati szándék a plakátkampánnyal nem a kérdés racionális megvitatását tekinti céljának, hanem a legaljasabb ösztönökre építve az idegenellenességre játszik. Így aki az iszlámmal kapcsolatos kockázatokra hívja fel a figyelmet, rögvest megkapja az idegenellenesség, a vallási intolerancia bélyegét, ahelyett hogy vallási ismeretekkel felvértezve racionális vitát folytatnánk. Bevallom, én nem szeretném, ha a gyerekeim olyan Európában élnének, amelyben nem a zsidó–keresztény vallási, kulturális hagyomány és az emberi jogokra épülő jogállam lenne a meghatározó. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy Európának a nyitottság, a szolidaritás, az elesettek gyámolítása adja az erejét. Elég a nyugdíjrendszer, az egészségbiztosítás vagy a szociális háló létrehozására gondolni.

Vagyis a vallásfilozófus szerint komoly dilemma elé nézhetünk.

Résen lenni

Múlt heti számunkban a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa, N. Rózsa Erzsébet ugyanakkor felhívta a figyelmet az arányokra: a 450 millió lakosú unióban jelenleg 20 millió muszlim él, vagyis 4-5 százalék az arányuk. Számítások szerint, még ha minden szír menekült ide is jönne (ami nem fog megtörténni), a muszlimok aránya akkor is legfeljebb egy százalékkal nőne meg. Más kutatások pedig azt mutatják, hogy a nyugati szekularizáció a muzulmánokra is hatással van. A European Social Survey szerint az egy évnél rövidebb ideje Európában élő muzulmán bevándorlók 60,5 százaléka látogatott mecseteket, egy év múlva azonban arányuk 48,8 százalékra csökkent. Vagyis egyetlen év alatt több mint 10 százalék volt a visszaesés. Egyes kutatók azt mondják: a vallásos muzulmánoknak több félnivalójuk van attól, hogy az európai szekuláris civilizáció beszippantja a gyermekeiket, mint a nem muzulmán társadalomnak attól, hogy Európa iszlamizálódik.

– A számokat érdemes árnyaltan kezelni – javasolja Sík Endre. – Az Európába érkező muszlimok nem alkotnak egységes közösséget, az egyik szárny itt csak vitázik a másikkal, odahaza ölték is egymást. Ugyanakkor, ha a terrorizmus szempontjából nézzük, akkor öt muszlim terrorista is sok, irtózatos pusztítást tud végezni.

A kutató szerint Európa nem adhatja fel az elveit, értékeit, de arra figyelnie kell, hogy azokat ne fordítsák ellene.

– Furcsa párhuzammal például a sajtószabadság olyan, mint a nukleáris energia. Felhasználhatjuk jól és rosszul is. Figyelnünk kell a torz felhasználásból fakadó veszélyekre, de közben résen kell lennünk: ha mindent megfigyelünk, akkor saját szabadságunkat is korlátozzuk. Ugyanez igaz a Charlie Hebdo-típusú kérdésekre is. A kisebbség ne erőszakolja rá elveit, életmódját a többségre, de a többség tudja, meddig érdemes elmenni. Ha innen nézem, ez öncenzúra, ha onnan, akkor bölcs önkorlátozás. Nem lehet ebben egységes a gyakorlat, de jó újságíró tudja, mit kell tennie. És ahogy a médiában, úgy a többi területen sincs egyszerű megoldás.

Egyetért Gábor György is, aki emlékeztet: hiábavaló próbálkozás volt az arab világ demokratizálása.

– Rá kellene jönni: nem biztos, hogy az iszlám struktúrájának jelen pillanatban a nyugati típusú demokrácia felel meg. Persze legkevésbé sem a tömeggyilkosok rehabilitációjára gondolok. Érdemi változás, katonai fellépés szükséges a Közel-Keleten, ezt követően az iszlám logikájához közelebb álló politikai berendezkedés létrejöttének tudomásul vétele, végül pedig egy világalap, egy afféle Marshall-terv 2.0. létrehozása. A nagytőke lemondana bevételének – teszem azt – egy százalékáról, s ebből lehetne finanszírozni helyben a gazdasági és az infrastrukturális fejlesztéseket, munkahelyek teremtését. Mindez a tőkének még gazdasági érdeke is lehetne.

S hogyan tovább Európában?

– A vallási tolerancia jegyében mindenki arra fordul ima közben, amerre akar, s úgy imádja istenét, ahogy neki tetszik. De el kell fogadnia a közösség törvényeit, mert emberi jogokon alapuló társadalomban él. Nem követhet el bűncselekményt, ha belép az országba, regisztrálnia kell, s bár tisztelnie nem kell a másik hitét, szem előtt kell tartania az alapjogokat, a sajtó- és szólásszabadság vagy a vallási és lelkiismereti szabadság jogait, amelyek egyaránt vonatkoznak mindenkire, így rá is. Mert Európa ettől Európa. Itthon pedig nem hagyhatjuk, hogy vezetőink ócska cinizmusa és önző, pillanatnyi érdekektől vezérelt elvtelensége váljék meghatározóvá. Mert ha lemondunk a szolidaritásról, az is a nyugati világ megszűnéséhez vezethet el.