Hol a bérünk?

Kanyó Imre lakatos sztrájkol. Most éppen a kiskunfélegyházi polgármesteri hivatal előtt. Körötte kamerahad, újságírók, szakszervezetisek harapják a cigarettát. Az öreg félrehúzódik, nem szól senkihez. Néha végigsimít őszbe konyuló bajszán, feljebb húzza kopottas bőrdzsekijén a cipzárt. A munkaadóira vár, akik a polgármesterhez jönnek tárgyalni, és talán teli lesz a táskájuk. Biztos, ami biztos, Kanyó Imre egy öles kartonpapírra ezt pingálta: „Hol a bérünk?” Magasba tartja, hogy jól lássa mindenki.

Az öreg harmincnyolc éve dolgozik a Ganz-Röck helyi gyárában, kazánt, hozzá való csöveket, vezetékelosztókat gyárt, de fél éve nem kap fizetést. Társaival csak jó két hete hagyták abba a munkát. Azóta nyolcórás „műszakban”, egymást váltva sátoroznak a gyárudvaron.

– Pedig lenne otthon is dolog! – sóhajt Kanyó Imre.
Élettársával tanyán él. A testvére segít rajtuk, ő fizeti a villanyszámlájukat is. A lakatosnak idén jó adag babja termett, de el kellett adnia, hogy fizethesse a hiteltörlesztését. Már a tyúkokat sem tudja ellátni, magukról nem is beszélve. Mégsem tört meg, sokszor csak nevet, viccelődik a saját kínján.

– Mit szólnátok egy sztrájkesküvőhöz? – poénkodik a szakszervezetisekkel.
Élettársával tizenkét éve élnek együtt, még nem volt mersze a leánykéréshez.

– Nem fogod megkérni az asszony kezét, mert félsz, hogy igent mond – nevetnek vissza a társai.
Az öreg belepirul a mókába. Aztán megrázza magát, elkomolyodik:
– Egyik reggel arra ébredtem, hogy sírok.

Rendkívüli felmondás

Megérkezik a „vezér”. Ménesi István magas, savanyú arcú, barna ember. Biccent Kanyó Imre felé, és besiet a polgármesteri hivatal kapuján. Vele tart a tulajdonosok két képviselője, egyik retiküllel, a másik aktatáskával.

A lépcső előtt fiatal nő penderedik a vezérigazgató elé, autogramot kér a hivatali papírokra. „Rendkívüli felmondás” – ez áll a fejlécen. Ménesi rezzenéstelenül ír alá.

Az „ántivilágban” csaknem kétezer embert foglalkoztatott a gyár, akkori nevén az Április 4. Gépipari Művek. Azóta épületeinek zömét eladta a cég, csupán mintegy háromszáz munkása maradt. De a családokat is számítva még ezer embernek ad kenyeret a gyár.

A Transelektro csoport négy éve kiszállt a vállalatból, az új tulajdonosok – Resonator, Vegyépszer – milliárdos adósságokat örököltek. Rosszkor jött a cégnek a gazdasági válság is. A Bajnai-kormány egyik utolsó intézkedésével készfizető kezességet vállalt ahhoz, hogy a Ganz-Röck több mint kétmilliárd forintos hitelt vegyen fel. A kormányhatározatot azonban az Orbán-kabinet nem hajtotta végre. Ám arra jó volt a kormánypapír, hogy a hitelezők átütemezzék a gyár törlesztését. A türelmi idő azonban lejárt.

Már tavaly szeptemberben elkezdődtek a sztrájkok. A cég apránként fizetett a munkásoknak.

– Karácsonyra kiszúrták a szemünket huszonnyolcezer forinttal – méltatlankodik Nánási János, a sztrájkőrség egyik tagja a polgármesteri hivatal folyosóján.
Felvették a munkát. Aztán megint nem lett pénz. A szakik új munkahelyet nem kereshetnek, mert a cégük nem adta ki a papírjaikat. Egyébként sincs a környéken sok lehetőség.

Nemrég a német Alstom cég vállalta, hogy előre fizet a magyarok termékeiért. De a pénz valahogy elfogyott, a munkások alig láttak belőle. Legutóbb a sztrájkolók megakadályozták, hogy a németek kamionja begördüljön a kapun.

– Ha nincs bér, akkor a termékeinket sem vihetik el a vásárlók – dacoskodtak a munkások.

Talpig öltönyben

– Itt az államtitkár – jár egy ideje szájról szájra a polgármesteri hivatalban.
De Czomba Sándor foglalkoztatáspolitikai államtitkárt egyelőre senki sem látta. Pedig mindenki tőle várja a megoldást. A szakszervezetisek abban bíznak, hogy az egymillió munkahelyet ígérő kormány lesz a munkások megmentője.

Hír jön: Czomba az imént a polgármester irodájában rejtőzött, aztán ügyesen, a sajtó elől elzárt szobákon keresztül bejutott a tárgyalóterembe. Oda, ahonnan jó előre kiküldték azokat, akik nem tartoznak a gyárhoz, a szakszervezethez, a hivatalhoz vagy a kormányhoz.

Így kizavarták Garai István szocialista országgyűlési képviselőt is.

– Felháborító – nyilatkozik a politikus.
Ő az, aki kiharcolta a gyárat védő kormányhatározatot, lobbizott és felszólalt a munkások érdekében a parlamentben.

Miért dobták ki mégis?

– Nem szimpatizál velem a fideszes polgármester – vonja meg a vállát a farmeros szoci.
Hosszú idő múlva nyílik a tárgyalóterem ajtaja. Eredmény nincs. Az államtitkár ahogy jött, úgy tűnt el.

– Czomba úr csak az érintettekkel akart találkozni – magyarázkodik talpig öltönyben Kapus Krisztián kormánypárti polgármester és országgyűlési képviselő.
Garai a háttérben csóválja a fejét.

A város első embere szerint Czomba nem a kormány képviseletében érkezett, csak tájékozódni akart.

Bajnai, Orbán

Hogy miért nem hajtják végre Orbánék a Bajnai-kormány határozatát?

– Nem felel meg az uniós előírásoknak – legyint Kapus.
Vagyis – szerinte – ha a kormánydöntésre hivatkozva felvennék is a hitelt, előbb-utóbb az unió megdorgálná érte Magyarországot, aztán fizethetnék vissza kamatostul.

Tehát Bajnai a hibás!

Kamerák elé állnak a tulajdonosok képviselői. Ők az Orbán-kormányra hárítják a felelősséget.

– Ha a kormány nem ad garanciát a hitelhez, csak a felszámolás marad – mondja Szentesi Lászlóné, a gyár igazgatóságának elnöke.
Azt mondja, jelentkezett egy befektető, aki beszállna a cégbe. Az illető nevét nem tudja, de azt igen, hogy feltételekhez kötötte a beugrást: egyebek mellett a kormánygaranciához, a hitelezők egy részének kifizetéséhez, a sztrájk beszüntetéséhez.

Vagyis a vezetőségé a felelősség. Ha Ménesiék rendet tesznek, az új tulajdonos majd jól megmenti a gyárat.
(Később kiderül: egy nappal az egyeztetési ceremónia előtt megjelent a Cégközlönyben: felszámolják a gyárat. „Akkor mire volt jó ez a színjáték?” – fakadnak ki a telefonban a szakszervezetisek.)

– Fel kell készülnünk arra, hogy hosszú telünk lesz – hirdeti ki a tárgyalás eredményét Molnár István, a sztrájkbizottság elnöke.
A gyárudvaron nincs kiabálás, pfujolás, komorak az arcok, kétségbeesettek a tekintetek.

A munkások mögött üresen kong az üzemcsarnok. Néhány kazáncső hever a földön. Némák a gépek, csendes a daru. A gyárban kikapcsolták a villanyt: nem fizette a cég a számlákat. Már az irodisták is elhagyták a kihűlt kétemeletes irodaházat. Most meleget csak a sátor kiskályhája meg az udvari gettóradiátor ad. Így nevezik a munkások azt a hordót, amelyikben naphosszat égetik a fahasábokat.

Kávét a Fapumában főznek. Az alkalmi presszó, amelynek a nevét az Üvegtigris című filmből vették, két gyenge falábból és egy sátor oldalából kinyúló farostlemez tetőből áll. Rezsóján barnára pirultak már a házi kávésedények.

Az egész város megmozdult a sztrájkolókért: ki tűzifát hoz, ki élelmiszerpakkal érkezik, mások meg főznek a munkásokra. A csődközeli kórház még takarókat is küldött az embereknek. Ők kis füzetbe írják fel az adományozók nevét, hogy majd valamikor még egyszer megköszönhessék.

A gettóradiátor közelében leparkol a „vezér” céges Fordja. Udvarias taps fogadja. A főnök a sztrájkbizottsággal együtt elvonul a jéghideg, sötét irodaépületbe. Kihaltak a folyosók, a pénztárt rács védi.

A szobákban kialudt mécsesek jelzik, a sztrájk kezdete óta valakik jártak itt.

– Minek annyit ülésezni? Mondják meg, hol a pénzünk! – mérgelődik az egyik munkás, a többiek komoran bólogatnak.
Mások az udvari sátorban verik a blattot. Előttük egy kistányéron kisebb cigarettahegy. Adomány ez is. Harapni lehet a füstöt. Valaki rak még egy kis fát a kályhába.

– Szégyenszemre a nejem tart el – sóhajt Juhász István hegesztő.
A felesége a cipőgyárban technológus, a fia telefonközpontos a kórházban. A férfi nettó száznyolcvanezret keresett a gyárban. Makk felsővel nyit, pedig tudja, egy ásznak az könnyű préda lesz.

– Kétezer-ötszáz forintom van hó végéig – üti meg a felsőt Tóth Sándor hegesztő: dühösen csattan a kártyalap az asztalon.

Mi lesz ezután?

Tóth Sándor jó ideje nem fizeti a közüzemi számlákat, már kétszázezer forintra rúg az adóssága.

A banknak meg száznyolcvanezerrel tartozik.

– A vezér elkérte az egyik csekkemet, hogy majd kifizeti. Nem tette. Most se csekk, se befizetés – füstölög.
– Rokonok adtak kölcsön. Ha csődöt jelent a gyár, és kifizetik a bérem, talán rendezni tudom az adósságom – mondja Gondi Imre lakatos.
De mi lesz azután?

– Nem tudom, ötvenhárom évesen már senkinek nem kellek.
Kint egyre erősebb a zaj. A bentiek gyorsan összesöprik a kártyát, és kisietnek az udvarra: valami történhetett.

– Miért nem jönnek már le? Reméljük, a mieink nem mutyiznak – morognak a munkások.
– Menjünk fel – biztatják egymást.
Kanyó Imre viszi magával a tábláját. Döng a lábuk alatt az üres folyosó. Kopogás nélkül nyitnak be a „vezérhez”:
– Gyertek már le!
– Mingyá! – nyugtatják őket a sztrájkbizottság tagjai.
– Én még itt nem is jártam – néz körbe Kanyó Imre.
Leül a titkárnő székére. Fogadkozik, ő itt várja meg a nagykutyákat. De gyorsan elfogy a mersze, egyedül kényelmetlenül érzi magát a főnök birodalmában. Lebattyog az udvarra, leül egy kőre, és vár: talán a főnökre, talán az elillant bátorságra.

– Jön a Ménesi – súgják az emberek.
A vezérigazgató kilép az épületből.

Kanyó Imre végigsimítja őszbe konyuló bajszát, összébb húzza kopottas bőrdzsekijén a cipzárt, és összeszedi a bátorságát. Felemeli a tábláját, és a „vezér” elé lép. Ménesi nem áll meg. Az öreg hátrálni kényszerül, így kíséri főnökét a kocsihoz. Közben némán tartja magasba a transzparenst, hogy az igazgató is jól lássa: „Hol a bérünk?”