Hogyan lett nevem a szakmában?

Sehogy – vágja rá az igényes olvasó, és itt véget is ér a rövid változat.

A hosszabb szerint úgy, hogy nyomtatásban mégis megjelent, mégpedig egy országos napilapban, 1970 júliusában, ráadásul egy cikk alatt.

Amikor ugyanis befejeztem az első osztályt a Berzsenyi gimnáziumban, bekerültem a sajtóba, kevésbé nagyképűen: a Lenin körúti sajtóházba. (A mai gimnazistáknak: Boscolo szálloda, Erzsébet körút.) Apám az Athenaeum Nyomdában volt korrektor, ott készült a kormány félhivatalosa, a Magyar Hírlap is. Beprotezsált a sportrovat vezetőjéhez, hogy a nyári szünetben hordom majd a nyomdába a kéziratot, lemegyek az éjjel-nappali közértbe felvágottért meg sörért a szerkesztő uraknak.

Toldy Ferenc – nekem Feri bácsi, hiszen túl volt már negyvenötön is – viszont azt mondta, hogy ne parizert hozzak, hanem tudósítást egy asztalitenisz-versenyről. Másnap reggel kilenckor már figyeltem erősen a serdülő pingpongozókat, este hétre be is fejezték a döntőket.

Bebuszoztam a szerkesztőségbe, és tempót fogtam: Toldy éppen a sporthíreket diktálta a gépírónak. Tőlem megkérdezte, hogy ki nyerte a fiúk versenyét. Mondtam a győztes nevét. És a lányokét? Azt is mondtam. No, akkor figyelj, hogyan lesz ebből egy hír. És megjelent az újságban két sor, hogy a Diák Szabadság Kupa asztalitenisz-versenyt a fiúknál X, a lányoknál Y nyerte.

Amikor meg egy háztömb körüli versenyre sem tudtak kiküldeni, ültem a sportrovatban, és lestem a csodát: egy ember, kezében a telexpapírral, diktált valamit, én kiváltságosként hallhattam, de a közönséges olvasóknak másnapig kellett várniuk az információra.

Utólag be kell látnom, hogy hasznomat csak egyszer vették, amikor beszereztem egy liter kólasűrítményt a moszkvai testvérlap Budapesten vendégeskedő munkatársának. Aztán jött a szakmai kihívás, amellyel eljutottam a csúcsra, illetve előbb még a Millenárisra.

Kitérő következik: a Millenáris akkor még nem kulturális központ volt Budán, hanem a pályakerékpárosok otthona a Népstadion mellett. A millenniumi ünnepségekre építették az első olyan budapesti létesítményként, amelyet sportcélokra terveztek: döngölt földes futballpálya, körülötte fekete salakos futópálya, kijjebb aszfaltozott kör a kerékpárosoknak. Válogatott labdarúgó-mérkőzéseket is játszottak benne (utoljára 1911-ben, Svájc ellen 9:0, telt ház, 15 ezer néző, Schlosser hat gólt rúgott), rendeztek atlétikai versenyeket, sőt még Davis-kupa-meccset is, télen a sátortető alatt műjégen korcsolyáztak, de igazából a biciklistáké volt.

Szóval azt kellett volna megnéznem, hogyan edzenek a kerékpárosok a Millenárison. De azon a kedden sehogy nem edzettek, és üres jegyzetfüzettel tértem vissza a New York (Hungária) házba. Ezzel meg is kaptam a következő napi oknyomozói feladatot: miért nem tartottak edzést? Megkérdeztem edzőt, versenyzőt, de még szövetségi főtitkárt is. Akkoriban már lassan tíz éve kezdtem a napot a sportújsággal, így hát könnyű kézzel írtam le, hogy a betonteknő üresen tátongott, de több sebet most nem tépnék fel hasonló idézetekkel.

A dolgozat azért megjelent. Hogy is mondjam... szerkesztve, mindenesetre az én vezeték- és keresztnevemet írták alá. Nem sejtettem, hogy a dicsőséget Lőkös Zoltánnak, a főszerkesztő-helyettesnek köszönhettem. „Ha meglátta volna az L. Z. szignót egy ilyen írás alatt – magyarázta évek múltán a főnököm –, biztosan kiugrik az ablakon.”

Így viszont nem kellett változtatni az impresszumon. Belőlem meg idővel gyakornok lett, majd újságíró munkatárs, akire már rá lehet bízni az ügyeletet. Olyan rangra nem emelkedtem, hogy a Kulacsba is elhívtak volna a lapzárta utáni korsó sörre, pohár borra, féldecire, de a tapasztalt újságcsinálókkal együtt várhattam az éjszakai szolgálati fekete Volgát. Egy ilyen alkalommal azt találtam mondani, hogy nekem hiányzik, ha egy ideig nem látom a nevem a lapban. Péteri Pista bácsi, a tekintélyes olvasószerkesztő még csak nem is kacsintott: „Hidd el, az olvasónak nem hiányzik.”

Igaza volt, az elmúlt években senki sem reklamált; a szerkesztőnek (már ha nem fő-) amúgy sincs neve.

Vagy karácsonykor mégis? Jolsvai kollega az adventi hangulatban váratlanul megtisztelt azzal, hogy felajánlott némi helyet a 168 Órában (talán kiesett egy hirdetés? – jobb az ilyet nem firtatni). A közlésről, aláírásról döntsön a neves szerkesztő, az már az ő fizetésébe van beépítve.

L. Z.
(alias Lépesfalvi Zoltán)